Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége - Szabó Ferenc Sj jegyzete

Elkezdődött a lelki készülődés a 2020-ban Magyarországon megrendezendő Eucharisztikus Világkongresszusra. Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége – a misztikus püspök példája és ránk maradt írásai – segítenek bennünket elmélyíteni Hitünk szent titkát, az Oltáriszentség iránti áhítatunkat.

Prohászka Ottokár (1858–1927), az esztergomi tanár és szemináriumi lelki vezető (1882–1904), majd székesfehérvári püspök (1906–1927) Magyarország tanítómestere és lánglelkű apostola volt: könyveivel és cikkeivel, előadásaival,  lelkigyakorlataival az egész ország lelki-erkölcsi megújulását szolgálta.[1] Modern katolicizmusával egy fél századdal megelőzte a II. Vatikáni reformzsinatot. Széles körű apostoli tevékenységéhez a lelki erőt az Eucharisztiából, a szentmiséből és szentségimádásból merítette.

Naplójegyzetei tanúsítják: római tanulmányi éveitől kezdve haláláig az „Élet Kenyere” volt lelki tápláléka. Az Eucharisztia iránti áhítata pedig szorosan  összekapcsolódott az „Élő vizek forrásával”, a Jézus Szíve-tisztelettel.

„Amor sanctus”

Prohászkát a nagy keresztény misztikusok amor sanctusa, Jézus iránti „szent szerelme” tüzesítette át, ezért tudott világítani és gyújtani.

Prohászka Ottokár püspök A Pilis hegyén című esszéjében[2] a ciszterci szerzetesek Szent Bernáttól ihletett lelkiségéről írva bemutatta az isteni titkok megízleléséből fakadó „scientia saporosá”-t. Ezt az intuíciós megismerést, tapasztalatot a püspök maga is megélte: „a hegyekbe járt a csillagok betűvetését olvasni, s az erdőkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte, s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is ’kinyitott könyv’ volt a természet.”

Az intuíciós/közvetlen megismerést („látást”) Prohászka szembeállítja az elvont, okoskodó értelmi megismeréssel. Henri Bergson intuíciója és a modern egzisztencialisták nyomán küzd az „intellektualizmus (= racionalizmus) túlhajtásai” ellen (vö. indexre tett székfoglalóját![3]). A két megismerést és lelkiséget így különbözteti meg:

„Az egyik az okoskodó, szemlélődő lelkiség, mikor az ész s a hit fényénél elmélkedünk Istenről, s szándékairól, s műveiről, s eszerint mélyedünk el teljesebb fölismerésbe. A másik, melyet gyakorlatinak s tapasztalatinak neveznek, s ez a sapientia vagy scientia saporosa, s az a tapasztalásokból s megízlelésekből s megérzésekből való lelkiség. Lehetetlen ugyanis, hogy a legnagyobb valóság csak a fogalmak absztrakt világában lépjen felénk, s hogy meg ne illesse, s föl ne hevítse szívünket. Ami van belőle bennünk, annak Szent Tamás szavai szerint van édes, vonzó s gyönyörködtető oldala is[4]… Ilyenek a Szentlélek járása bennünk, s a fölvilágosítások, a föl-fölfakadó érzelmek s a szent szeretet édessége. Ezek adják a gyakorlati megismerést…”[5]

Ezt már Naplójegyzeteiből idéztem, amelyekből élete végén kinőtt a befejezetlen Az Élet kenyere című csodálatos posztumusz könyve (ennek pedig ikerkönyve az Élő vizek forrása). Az Eucharisztiáról elmélkedve az 1920-as években érkezik el Prohászka Ottokár a misztika csúcsára. Az élményszerű naplójegyzeteket átviszi Az Életkenyerébe. Tanulmányozza az egyházatyákat és a teológusokat is, tehát vannak teológiai eszmefuttatások e kis könyvben, de főleg saját átélt Jézus-misztikája kap itt tüzes kifejezést.[6]

Szentmise–Oltáriszentség

„Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnők, ha megrendítene minket a megérzése a fölségesnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben; a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelő imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata. (…). Ezt az Úr Jézus teszi, mint áldozat a szentmisében…”

„Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd a gyorsan tűnő s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk – óriási titkoknak, 8.000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt, mint alázatos kariatidák. Ott térdelünk, s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak »sub coruscamine transeuntis scintillae«: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot.”[7]

1923. február 6.

„Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök…” (N 3, 228)

Az Eucharisztia erőforrás az idősödő püspök számára, aki nem menekül el – misztikus szárnyalással – a kemény valóságból, felejtve a haza, az egyház súlyos helyzetét, az értelmiség elidegenedését, hanem lendületet véve a reggeli szentmiséből, magára veszi élete terheit, hogy – Jézus szellemi szárnyaiba kapaszkodva magasba emelje a rábízottakat. Erről szól a következő naplójegyzet.

1923. február 20.

„Nincs édesebb s mélyebb s kéjesebb öröm, mint az én szentmisém, áldozásom s hálaadásom. Igazán itt valósul, hogy „laetificat juventutem meam”/megvidámítja ifjúságomat. Azt gondolom, hogy higiénikus szempontból is ez a folytonos „laevari super se”/önmaga fölé emelkedés, ez a lendület és tűz, mint életfolyam szalad s szakad át a lelken… hegyi patak, mely zeng és énekel és táncol. (…) Uram, mily kicsiny más öröm ezzel szemben – morzsák, kéményből kiszálló szikrák. Evoe! Io triumphe! (…) Gyertek, gyertek, muszáj! Óriási erő szív föl titeket! Majd meg szárnynak, repülőnek látom magam; az egyház, a haza romjai, a lelkek terhe, a nagy lapály, az intelligencia elidegenedése az üdvözítő, megváltó hatalomtól! (…) Itt kell a megfeszülés, bátor nagy akarás! Neki! Föl! Io triumphe! Mikor az Üdvözítő szárnyai elénk tárulnak oltárainkon, terheljük meg azokat! Elbírnak! mótorok! De milyenek! Juhajja!” (N 3, 230–231)

1923. március 10.

„Akarom a nagy valóság megérzését, az örök súlyoknak, Istennek, Krisztusnak, segítségének a megélését… Úgy térdelek le az Oltáriszentség vétele után, mint aki nem bírja el s önmagában megrendül, s azután mint aki e valóságok érintésétől az élet s az emberek kicsinye illetékességeiből kihámlik, mint a tulipán tavasszal a tavalyi levéltakaróból; azután mint aki itt áll a nagy vizek forrásainál, a lüktető életerők s vérerek szívénél, s néz s merít. Merít nem is pohárral, de vödörrel, s önti, amerre lát piszkot s szennyet s szárazságot s sivatagot. Ah, források, ah, vizek, ti új fölséges elemek, ti alázatos hatalmak, ti feltartóztathatatlan fölszívódások s magasba szivárgások és szöktetések! Ah, vizek, kegyelmek, Isten életkitörései, – fényes tengerek; zivatarok, de mindig tiszták s tisztítók! Ó, szent hatalmasságok! Hogy emelkedtek dagályban s lesztek mélyebbek attól, hogy magasabbak! Kegyelmek, isteni élet… hajcsövesség, szívcsövesség… Kegyelmek, szent vizeim, forrásaim, tarpatakjaim s tengereim. Kegyelmek, szent vizek, harmatcseppek s könnycseppek Jézus szemén s a Királyréten fönt Murányvár vidékén. Mit mondjak? Azt, hogy szeretlek, nagyon szeretlek, iszlak, élvezlek, s dagadok a bimbó dagadásával, a kitörő élet ujjongásával, s azzal a csendes, mély lélekrivalgással! Ezzel lehet imádkozni, úgy igazán nekidőlni, mint az evezőnek, mint a tutajkormánynak s lendíteni. Ezzel lehet úgy nagyon [bűnöket] bánni; nagyon, már ti. nagy szeretettel, mert ezen múlik. A bánat olyan, amilyen a szeretet; nem is a bűn nagysága, - tehát nagyon érzek rosszat, amit tettem – érthetetlenül s minden ösztönöm s örömöm s boldogságom ellen. Úgy kell bánni… nagyon kell szeretni!” (N 3, 321–232)

1923 tavaszán szinte naponta az Oltáriszentség titkát elragadtatással énekli meg élményeit rögzítve: Jézussal való személyes kapcsolatát, a kimondhatatlant a szimbólumok özönével próbálja kifejezni. Most már a jegyesi misztika összeolvad a természetmisztikával. Közben már megfogamzik Az élet kenyere megírásának terve, ahol a teológiát is segítségül hívja költői meglátásainak pontosítására.

Befejezésül

Prohászka Ottokár, a misztikus fehérvári püspök lelkiségében összekapcsolódik az Eucharisztia (szentmise) iránti áhítat (Élet kenyere) és a Jézus Szíve-tisztelet (Élő vizek forrása). Utóbbi könyve 24. és 25. fejezetében kifejti ezt a kapcsolatot. Hivatkozik az egyházatyák (és misztikus szentek) jegyesi misztikájára is: az Énekek éneke kommentárjairól van szó. Az Isten vagy Krisztus és a lélek szeretetkapcsolatát hasonlítják az ószövetségi szerelmi ének szereplőinek kapcsolatához. A lélek „Urával s Istenével is ily meghitten, magára maradva akar érintkezni; szeretni akarja őt, őt mindenét s egyetlenét; szeretni akarja, s bírni akarja, s megpihenni benne. Íme, az Oltáriszentség a szív e hajlamának felel meg, s ott a Szent Szív szívünk ez igényét elégíti ki. – Azt mondták erre némelyek, hogy ez a szerelemnek átvitele vallásba; én pedig az mondom, hogy ellenkezőleg, a szerelem utánozza a léleknek ez izzó, gyökeres és elementáris vágyát, a léleknek megpihenését Urában, Istenében. Istenből valók vagyunk, Isten felé vonzódunk. Istenbe kívánkozunk, Istennel egyesülni akarunk, mégpedig elsősorban s legradikálisabban s leghevesebben, s minden más szeretet csak utánzása ez Ősszeretetnek. Így lesz Jézus Szíve is ’minden szív központja s királya’ Jézus Szíve lesz szeretetünk Napja, s többi szeretetünk az mind csak csillag e központ körül.”