Évközi 15. hét péntek
Földi
létünk végességének tudata különböző intenzitással végigkíséri egész életünket,
de a véggel való konkrét szembesülés arra hív, hogy számot vessünk, és az
örökkévalóság szemszögéből tekintsünk földi napjainkra. Milyen emberi és milyen
mély annak a gesztusnak a jelentése és jelentősége, hogy Hiszkija király a
prófétai szót hallva a fal felé fordult, vagyis hátat fordított a palotájának,
a hatalmának, még azoknak is, akik szerették, hogy egyedül Istennel legyen, és
imádkozzék. Igen, csak ennél a siratófalnál lehet egész valónkkal, emberi
egzisztenciánk teljességével kiáltani Istenhez, aki hall a falon túl is,
amelybe ütközünk.
A
király kapott még tizenöt évet. Ezután tudatosult benne, hogy minden évvel
közelebb került földi életének vége. Meg lett jelölve az örökkévalósággal, és
kezdett úgy élni, ahogyan mindig is kellett volna élnie, s ahogy nekünk is
kellene élnünk minden áldott nap. Erről tanúskodik kérdése is: „Mi lesz a jele,
hogy föl fogok menni az Úr házába?” Már nem az érdekli, hogy meddig uralkodhat,
meddig ehet-ihat, vagy nemzhet-e még gyermeket, hanem csak arra van gondja,
hogy felmehessen az Úr házába. Király létére utolsónak érezte magát, és mégis
boldog volt, mert megtapasztalta az igazi tartalmát annak a prófétai szónak,
mely a mai Evangéliumban az Úr Jézus ajkáról is felhangzik: „Irgalmat akarok,
és nem áldozatot.”
Urunk Jézus, mi, akik megkeresztelkedtünk,
részesültünk prófétaságodból, de közben még evilági kiskirályok is vagyunk:
terveket szövögetünk, hatalmaskodunk, észre sem véve, milyen gátlástalanul
visszaélünk szeretteink ragaszkodásával. Ne engedd, hogy sokáig halogassuk a
szembesülést azzal, hogy földi időnk hamarosan lejár, s még oly keveset
haladtunk az életszentség útján. Segíts kegyelmeddel, hogy Eléd vigyük és Veled
értékeljük át életünket, s ne legyen más vágyunk, mint felmenni az Úr házába,
ahol „jobb egyetlen nap, mint ezer máshol".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése