Teremtésvédelmi kalendárium – Nem lehet mindent könnyedén visszafordítani!

Teremtésvédelmi kalendárium – Nem lehet mindent könnyedén visszafordítani!

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal három, a környezet megváltozásához kapcsolódó kulcsfogalommal ismertetjük meg az olvasókat: a szukcesszióval, az irreverzibilitással és a rezilienciával.

Szakmai körökben jól ismert definíció szerint a „szukcesszió a biocönózisban (társulásban) végbemenő egyirányú változások sorozata, nem megfordítható folyamat, melynek során a társulást alkotó populációk részben vagy teljes egészében kicserélődnek”. Ehhez vezethet az a jelenség, amiről többször írtam már az elmúlt időszakban: az Északi-sark felett uralkodó állandó légköri áramlás, a cirkumpoláris áramlás jellegének tendenciaszerű változása. Gyengült az áramlás erőssége, zártsága. Az ok egyértelmű az éghajlattal és annak változásával foglalkozó szakemberek előtt, mégpedig a globális felmelegedés. Már régóta ismert, hogy a globális felmelegedés következményeként a sarkok felé erőteljesebb a melegedés, mint az Egyenlítő felé. Mértéke lehet akár kétszeres, háromszoros is a sarkokon. Emiatt az Északi-sarkon nyáron már egyre inkább csökken a jégvastagság, valamint az Északi-sarkhoz közeli szárazföldi területeken (pl. Grönlandon) vékonyodik, több helyen eltűnik a jégtakaró. Az előbbiek miatt megváltozik a földfelszín–levegő–óceán kapcsolat dinamikus termikus egyensúlya, amely hatással van a légköri áramlásokra, olyan ún. állandó áramlásokra is, mint a cirkumpoláris áramlás. Az áramlás gyengüléséből adódóan egyre többször „szabadul ki” a sarkköri hideg levegő a sark közeli területekről, és ez a hideg hullám árasztja el Európa nagy részét, kivéve az északi területeket. Ilyenkor a légáramlások dinamikájából adódóan a benyomuló hideg áramlások „hátán” meleg levegő áramlik az északon fekvő területekre. Így fordulhatott elő, hogy az elmúlt hetekben többször volt melegebb Skandináviában, mint Közép-Európában. Amíg Észak-Európában rendkívüli melegrekordok születtek, addig nálunk, Magyarországon elmaradt a kánikula. Ez nem azért gond, mert „hiányzik” a nagy forróság, hanem azért, mert egyre változékonyabbá, egyre kevésbé válik tervezhetővé időjárásunk. Ahogy északon felborul a természet rendje, úgy ez a többi szárazföldi területen is továbbgyűrűzik.

A természetes élővilág, a flóra és a fauna, szép lassan „hozzászokik” a változáshoz, azaz adaptálódik, átalakul, egyes területeken más-más fajok és társulásaik lesznek az uralkodók. Átalakulnak: semmi nem lesz tökéletesen olyan, mint most, nem tér vissza az az egyensúlyi állapot, mint korábban. Az ember világa, benne az általa termesztett növények is, legyenek azok gyümölcsfák, gabona, szőlő, vagy akár erdőtelepítések, nehezebben vészelik át ezen időszakot, hiszen a rendkívüli módon lecsökkentett biológiai sokféleség miatt az ebből adódó ökológiai „immunrendszer” is meggyengült.

Ahogy változnak az élőhelyi feltételek, amelynek egyik legfontosabb természetes összetevője az éghajlat, egyes fajok eltűnnek, mások viszont megjelennek, és társulásaikkal együtt elfoglalják a rendelkezésre álló élőhelyet. Az ún. úttörő, azaz a kezdő tágtűrésű fajokból álló társulások jelennek meg először. Ez a jelenség a szukcesszió, amely egyirányú, azaz nem visszafordítható folyamat. A természetben előforduló folyamatok nem visszafordítható, más néven irreverzibilis folyamatok. Reverzibilis jelenségeket csak mesterségesen, gondosan beállított kísérletekben tapasztalhatunk.

A „reziliencia”, azaz az ökológiai reziliencia egy olyan új kulcsfogalom, amely az elmúlt 15 év nemzetközi környezetpolitikájában egyre inkább uralkodóvá válik. A környezetpolitikai közgondolkodás egy másik tudományból, a pszichológiából kölcsönözte, ott azt a képességet jelöli, hogy „az ember vissza tudja nyerni eredeti, jó állapotát testi-lelki szenvedés, illetve nehéz élethelyzetek átélése után”. A reziliencia általánosabb értelemben rugalmas ellenállási képesség, azaz „egy rendszer képessége arra, hogy külső hatásokat elnyeljen, de képes legyen fenntartani alapvető struktúráját és funkcióit”.

A reziliencia talán az utolsó szalmaszál. Egy olyan reményteljes megközelítés a környezetpolitikában, amely a természet és társadalom olyan reziliens kölcsönhatásait erősítené, amely csökkentheti az ökológiai összeomlás veszélyét és fenntarthatóvá tehetné az emberiség létét. Csakhogy ne felejtsük el: a természeti folyamatok irreverzibilis folyamatok! Globális éghajlatváltozás részesei vagyunk, ne arra számítsunk, hogy „minden marad a régiben”! Életformát kell változtatnunk ahhoz, hogy legalább a minket eltartó alapvető funkciók és struktúrák képesek legyenek megmaradni.