Évközi 19. hét vasárnap

Évközi 19. hét vasárnap

Elkerülhetetlen ebben a földi életben, hogy előbb vagy utóbb, talán nem is csupán egyszer, a pusztába űzött Illés helyzetét, lelkiállapotát testestül-lelkestül átérezzük és végigszenvedjük. Amikor terveinkben, álmainkban csalódva a borókabokor alá ülve halálunkat kívánjuk, így szólva Istenhez: „Elég volt, Uram, vedd el életemet!” Azonban mennyire más ez, mint amikor a szentek fohászkodnak utolsó sóhajtásukkal: „Uram, vedd magadhoz lelkemet!” Igen, mert ez utóbbit a feltétlen bizalom és ráhagyatkozás diktálja, a miénket pedig az önsajnálat és a keserűség. Az ilyen és hasonló sóhajtozások azt mutatják, hogy még nem volt részünk abban az istentapasztalatban, mely Illésre is várt a Hóreb hegy barlangjánál.

Sokkal hasznosabb az a megállapítás, hogy „én sem vagyok jobb, mint atyáim”. Ez a felismerés már jó kiindulópont lehet a Lélek újjáteremtő munkájához. Fájdalmasan kiábrándító, mégis pozitív, mert a valósággal szembesítő tapasztalat, hogy mi is csak az átlaghoz tartozunk, a lenézettek és megvetettek, a szürkék és középszerűek közé. Az embertársainkkal való kemény ütközés megkérdőjelezi Istenről és magunkról alkotott képünk helyességét. Végre kénytelenek vagyunk belátni, hogy bizony mindkettő alapos felülvizsgálatra szorul. Ez a vallomás, mint valami életgyónás, Illés lelkét is megkönnyítette, úgyhogy mindjárt mély álomba szenderült. Most tette le sorsát igazán Isten kezébe, s szívébe béke költözött. Úgyhogy a halál helyett Isten angyala jön, hogy kenyérrel táplálva felkészítse őt a hosszú útra – gyónás után áldozás.

Urunk Jézus, segíts, hogy amikor kudarc és szenvedés ér bennünket, ne szomorítsuk meg Szentlelkedet önsajnálattal és hiábavaló panaszkodással, hanem elismerve méltatlanságunkat feltétel nélkül bízzuk Rád magunkat. Hiszen Te vagy a mi kenyerünk, az Atya küldött nekünk, akik e világ pusztaságában vándorlunk. Ez a kenyér az igazi örömet adó és a keserűséget lelkünkből messze űző táplálék, mely képessé tesz arra, hogy Illéssel együtt feljussunk Hóreb hegyére, hogy egyszer s mindenkorra leszámolva saját dicsőségünk keresésével többé már ne önmagunknak éljünk, hanem Neked, aki meghaltál és feltámadtál érettünk.