Magyar zarándokok a Baltikumban: Üres kezeinket Isten megtölti ajándékaival

Július 28. és augusztus 3-a között negyvenkét fő látogatott el a Baltikumba. A zarándoklat lelki vezetője Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke; idegenvezetője Kuzmányi István főszerkesztő, a Litvániát és Vilniust bemutató könyvek szerzője volt. Az útról írt riportot adjuk közre.

Kinézek a busz ablakán, festői a táj. Kétoldalt mintha őrt állna a végeláthatatlan fenyőerdő, amelyhez tökéletes hátteret biztosít a balti nyárra nem jellemző felhőtlen kék ég. Már hat napja nem esett, igazi forró nyár van. Miközben balti zarándoklatunk utolsó célpontja felé haladunk, Veres András győri megyéspüspök, az út lelkivezetője a záró­el­mélkedését tartja. Napról napra mélyebb vizekre hajózunk az oldalán: a tékozló fiúról elmélkedik, a megtérés-bűnbánat-irgalom háromszögében. Hol a közös ének, hol a magyar irodalom rejtett gyöngyszemei segítenek az „evezésben”. Most éppen arról beszél, hogy a fiú, amikor hazaindul, üres kézzel megy…

Habár a zarándoklat a végéhez közeledik, felidéződnek bennem a percek, amikor útnak indult a Misszió Tours balti zarándokcsoportja. Hajnali öt óra van. A repülőtéren, miközben a becsekkolásra, majd a gépre várunk, útitársaim odalépnek hozzám, az ismeretlen-ismerős idegenvezetőhöz – immáron tizenegyedik éve szervezek és viszek zarándokcsoportokat a Baltikumba, ahol Szent II. János Pál 1993-as apostoli útjának nyomdokain járunk –, és záporoznak a kérdések, amelyek legmélyén ott a kíváncsiság: „Vajon milyen lesz a zarándoklatunk, mi vár ránk?”

Később Veres András elmélkedése világít rá arra, hogy mi, negyvenketten, akik hét napon át zarándokolunk a Baltikumban – öt napot Litvániában, egy-egy napot pedig Lettország és Észtország fővárosában töltünk –, üres kézzel érkeztünk, mint a tékozló fiú – hiszen oly keveset tudunk a baltiakról. Miközben a földi utakon, a templomokban és a kegyhelyeken a teremtett és az épített világ képeskönyvének újabb és újabb oldalait lapozgathatjuk, a célunk azonos: egy lépéssel közelebb jutni a Mennyei Atyához, az atyai házhoz.

Nem is csalódunk. A helyszínek, a prédikációk, az új ismeretek mint megannyi kegyelmi ajándék töltik meg üres kezeinket és vágyakozó szívünket. Hiszen elég, ha csak arra gondolunk: szombaton Vilniusban, az Isteni Irgalmasság eredeti kegyképe előtt, vasárnap az Irgalmasság Anyjának a Hajnal-kapu fölé épült kápolnájában, kedden a Kur-földnyelv homokdűnéi és mézeskalácsszerű halászházai között épült templomban, szerdán a Keresztek hegyénél, csütörtökön a rigai székesegyházban, pénteken a brigitták tallinni kolostorában ünnepeltünk közösen szentmisét.

A legnagyobb izgalommal azonban mindenki a hétfői napot várta. Örömmel, és szó mi szó, büszkeséggel szereztünk tudomást az idehaza kevésbé ismert tényről: a XIV. századtól a litván főváros szívében álló székesegyház Szent Szaniszló mellett Szent László királyunk tiszteletére van felszentelve. Sőt, a vilniusi érseki főtemplomban Szent Lászlónak kezdettől fogva külön kápolnája van. A XVIII. században klasszicista stílusban épült főtemplomot – amely a pusztulások miatt sorrendben immár a negyedik e helyen álló székesegyház – és benne a Szent László-kápolnát 1950-ben a szovjet hatalom bezáratta. Központi utasításra az épületben először autószerelő műhelyt, majd Sztálin halála után, 1953-ban építészeti múzeumot és képtárat, később koncerttermet alakítottak ki.

A Litván Katolikus Egyház 1989-ben kapta vissza a templomot, amely újraszentelését követően ismét a balti ország első számú katolikus szentélyévé vált. A Szent László-kápolnát – amely a székesegyházba lépve bal oldalt az első a kápolnák sorában –, ha megkésve is, de 2015-ben újranyitották.

Hétfő reggel van, ez utunk harmadik napja. Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke vezetésével magyar zarándokokként lépünk be a székesegyházba. Utólagos elmondások alapján állíthatom: mindannyiunk szíve hevesen dobog. Ennek oka, hogy a hely történelméből hiányzik egy fontos mozaikdarab, amely most a helyére kerül. A vilniusi érsek, Gintaras Grušas tanúsága szerint nem tudnak arról, hogy a Litván Katolikus Egyház főtemplomában, különösen annak a Szent László tiszteletére szentelt oldalkápolnájában valaha is celebráltak volna magyar főpapi misét. A történelmi pillanat meghittsége mintha az imádságon, különösen az énekeken is érződne. Az Isten, hazánkért térdelünk elődbe, a magyar Himnusz, a Boldogasszony Anyánk hangjai kétszeres lelkesedéssel szólnak. A szentmisére érkező Gintaras Gru­šas érsek meg is jegyzi: tudott arról, hogy magyar zarándokok látogatnak a főtemplomba, de arról nem, hogy a püspök székesegyházának kórusával jön Vilniusba.

Veres András győri megyéspüspök a homíliája elején az európai történelem egy fontos momentumára hívja fel a figyelmet. Zsigmond és Mátyás király vagy a Jagelló-házat megalapító II. Ulászló lengyel király és litván nagyfejedelem mennyi mindent megtett a nagyobb hatalom birtoklásáért, a német-római császári cím megszerzéséért. Ez a vágy sokszor meghatározta cselekedeteiket, egész életüket. Szent Lászlóról azonban életének ismeretében tudjuk, amikor felkínálták neki a császárság lehetőségét, nem fogadta el, nemet mondott, mert „csak” király és magyar szeretett volna lenni.

Ez a „nem” elgondolkodtathat és csodálattal tölthet el minket. Hogyan tudja valaki visszautasítani a tekintélyt, a hatalmat, a pompát? A válasz a lovagkirály mély hitéből, vallási meggyőződéséből fakadt. Ahogyan a kortársai is megjegyezték, Szent Lászlónak a királyság nem azért kellett, hogy hatalma legyen, hanem azért, hogy szolgálhasson. Életében ez volt az egyedüli mérce – emlékeztetett a győri megyéspüspök.

Ha nekünk nem is ajánlják fel a német-római császári címet, egy-egy előrelépés karrierünk lépcsőfokain vagy egy újabb pozíció megszerzésének lehetősége bennünket is elcsábíthat. A mai kor embere sem mentes a hasonló kísértésektől – figyelmeztette a zarándokokat a szónok. – Ha nem a szolgálat útját választjuk, hanem engedünk az előbbre jutás, a hatalom kísértésének, könnyen elbotolhatunk, megkeserítve ezzel a magunk és mások életét. Ez a lelkület szétrombolhatja az életünket, és a családunkét is. Szent László számára az egyedüli mérce a szolgálat volt, amely Isten szeretetéből és törvényeinek megtartásából származott.

Szent László a szívében, lelkében, cselekedeteiben keresztény volt. Ezt az értéket kívánta magának és nemzetének. Ezért amikor összehívta a szabolcsi zsinatot, minden rendelkezése az evangéliumra és a tízparancsolatra épült. Ezt kell feladatunknak tekintenünk nekünk is: akár a politikában, akár az egyéni életünkben. Ha nem az evangéliumra épül az emberi törvény és az abból fakadó magatartás, az a pusztulásba vezet – mondta a győri megyéspüspök.

Imádkozzunk, és kérjük Szent László közbenjárását, hogy felmérjük hivatásunkat, és képesek legyünk eleget tenni annak – szülőként, nagyszülőként, minden életállapotunkban. Ha Isten ügyét szolgáljuk, biztosak lehetünk abban, hogy minden ember ügyét fogjuk szolgálni – hangsúlyozta homíliájában a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.

A szentmise záróáldását követően Gintaras Grušas vilniusi érsek köszöntötte a magyar kápolnában Veres Andrást és a zarándokokat. Kifejezte örömét, hogy a két nemzet a kápolna, a magyar zarándoklat és a szentmise ünneplése révén is közelebb került egymáshoz. A jelenlévőket a kommunizmus litván mártírjainak példája nyomán a hit és a két nemzet közötti kapcsolatok megerősítésére buzdította.

A zarándoklat utolsó, hetedik napja van. Tallinnban a Szent Brigitta által alapított rend tagjai fogadnak be minket rendházukba. Már csak pár óránk van a hazaindulásig. A szentmise végén a tizenkét éves Jánosra tekintek, aki családjával Bajáról érkezett, és lelkesedését mi sem mutatja jobban, mint hogy a ministránsruháját is magával hozta a hosszú útra. Ebben a pillanatban ő mindannyiunk tükörképe: boldog és ugyanakkor szomorú is, hogy ilyen hamar elszaladtak a napok. De élményekkel, kegyelmekkel csor­dultig telt szívünk mélyén már tudjuk, mert megtapasztaltuk: a mennyei Atya, aki tornácáról estéről estére fürkészi az utat, most is megismerte régen hazavárt fiát. Ezen a zarándokúton is biztos jelét adta hátralevő életünk reményének. Földi zarándoklatunkon – akár ha a Baltikumban járunk is – üres kezeinket megtölti kegyelmi ajándékaival, elénk siet, követi lépteinket, és utunk végén hazavár.