Nagycsütörtök

Nagycsütörtök

Kiv 12,1-8.11-14; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15

„Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek”

Őszintén bevallom, nem tudom, nem emlékszem rá, mikor tudatosult bennem a tény, hogy a szentmise az utolsóvacsora és Jézus keresztáldozatának csodálatos egysége. Talán az az érzés él bennem így öregkorban a gyerekkori élményeket kutatva, hogy Urunk, Jézus, szerető szívvel az utolsóvacsorán tanítványait megsajnálva gondolta ki az Oltáriszentséget, és rendelte el, hogy ne csak ők részesüljenek ebben az igen nagy ajándékban, hanem maradjon meg a mi örömünkre nekünk, később élő, de Őt nagyon szerető gyermekeinek is. Jóval később, már kispap koromban döbbentem rá, hogy az evangéliumok közül Szent János írása, amely az utolsóvacsorának hosszú beszédeit tüzetesen, aprólékosan ismerteti velünk, magáról az Eucharisztia megalapításáról, az apostolok elsőáldozásáról semmit nem szól ugyan, de könyve 6. fejezetében ezt gyönyörűen előkészíti, és igen részletesen ismerteti, mint Jézus egyik legnagyobb ajándékát. Az akkori hallgatói talán semmit nem értettek abból a történetből, viszont nekünk intézett üzenetként érzékelhetjük mi, kétezer évvel később élők. Nézzük nagycsütörtök ajándékát. Jézus a pusztában három napos lelkigyakorlatot rendez ötezer férfinak és legalább ennyi asszonynak és gyereknek. Látja, érzékeli fizikai éhségüket. Megsajnálja őket, és öttenyérnyi kenyérkét és két halat megáldva, olyan mennyiségre szaporítja, hogy tízezren jóllaknak belőle. Összeszednek a végén tizenkét kosár kenyérdarabkát. Jézus örül, hogy jót tehetett. Tanítványait csónakba ülteti alkonyatkor és Kafarnaumba küldi. Ő hajnalig imádkozik a dombon. Másnap hajnalban lesétál észrevétlenül a tengerpartra, és gyalog elindul az erős hullámokon. Tanítványai a hullámverés miatt csak a tenger közepéig jutottak. A vízen járó alaktól megrémültek. Jézus szólt nekik, mire Péter engedélyt kért a vízen járásra. Megkapta, ment is, de egy rendkívüli hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Jézus kiemelte a vízből, és megrótta a kicsinyhitűségéért. Aztán mindketten beszálltak a csónakba, és evezés nélkül pillanatok alatt partot értek. Reggel bementek a kafarnaumi zsinagógába. Oda jöttek kicsit később a túlparton maradt megvendégeltek közül többen is. Számon kérték Jézustól, miért hagyta ott őket, miért nem akarja ezt a vendéglátást naponta folytatni? Pedig milyen jó lenne! Jézus megmagyarázza: Ezt a mindennapi kenyeret meg is lehet termelni. Hivatkoznak a mannára, őseik nagy élményére. Jézus kimondja: Ő is akar napi kenyeret adni az egész világnak, de nem a gyomor, hanem a lélek javára. Ez a természetfeletti ajándék az Ő Teste és Vére lesz. Aki abból eszik, örökre szóló életet nyerhet belőle. Ezt azonban a hallgatói, mint valami emberevést elutasítják. Otthagyják Jézust. Még néhány tanítványa is távozik velük.„Kemény beszéd ez”(Jn 6,60) Jézus pedig nem mondott többet akkor. Az utolsóvacsorán pedig milyen egyszerű lett minden: saját testévé változtatta a kenyeret minden külső változás nélkül. Csak a kenyér lényege változott át, minden járulék megmaradt. Ugyanígy a bor is lényegében változott át Szent Vérré. Az apostolok akkor már nem féltek, a kegyelem hatott. Jézus előre megmutatta, hogy hal meg: testéből kifolyik minden vér. A csodálatos kenyérszaporításból érthetővé vált: ahányan kérik, annyira szaporítja teste anyagát. Vízen járva rámutat: aki el tudja venni teste súlyát, el tudja venni az ezzel arányos tömegét is. A kereszten Ő az áldozati Bárány, Ő az áldozatot bemutató főpap, Az élet kioltása pedig az ószövetségi áldozatoknál sem a papok dolga volt. További kutatásaim során még annyival bővült ebbéli tudásom, hogy ez az Ajándék az Atya és a Fiú közös adománya. Komoly testi éhség is gyötri a világot és hazánkat is. Veszedelmes arányokat öltenek lelki bajok, a depresszió már népbetegség lesz, következményei veszedelmesek.„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne, aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,56.58)

Nagyszerda

Nagyszerda

Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25

„Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj, annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja”

A nagyböjt és egyben a nagyhét megszokott módon végzett liturgiájában is Jézus Szentséges Szívének dúsgazdag világába próbálunk betekinteni. Nagyhétfői elmélkedésünk színtere Lázárék betániai háza volt. Környezete az apostolok kollégiuma, Lázár és két húga, a Lázár feltámasztását ünneplő vendégek, no meg a zarándokok tömkelege, akik a ház ablakán át figyelhették meg, hogy Jézus rendkívüli csodájával milyen boldoggá tett egy sereg embert. Viszont láttuk azt is, hogy Jézus maga is vágyódott a baráti szeretet megnyilvánulására a küszöbön álló szenvedése előérzetében. Ezt nyújtotta Mária nárdusz-kenete. Sötét fájdalmat okozott viszont neki ellenségei vérszomjas acsarkodása és Júdás aljas ajánlata ehhez. Nagykedden a „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye” volt elmélkedésünk témája. A gyakorlati és elméleti forrpont bemutatása után Jézus kettős esküvel bejelentette: „Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,21) Ma Szent Máté evangéliumából merítjük az elmélkedés témáját. Ő Jézus egyik legnagyobb ajándékát, az Eukarisztiát ajándékozó húsvéti vacsorát állítja központba, de előtte és alatta, mint sötét viharfelhő holló szárnyait odaterjeszti Júdás árulását.
Máté felidézi a betániai vacsoráról ellógott Júdás szörnyű tettét. Miután Jézus megvédte Mária szinte fejedelmi kenet-pazarlását, „ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és azt mondta nekik: Mit akartok nekem adni, hogy átadjam őt nektek? Azok megígértek neki harminc ezüstöt. Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt”.(Mt 26,16) Jézusnak a vacsora hátralévő részében, mint szívét csipkedő keserű fájdalom munkált ez a látomás. Mellette a mindent odaadó, szívet melengető szeretet látványa, odébb a főpapi házban hideg kufár-alku az Ő bőrére istenemberi látomásban. Istent helyettesítő zsidó főpapok, és egy az újszövetségi legfőbb papok közül. Az alku tárgya: mennyit ér Jézus vére ellenségeinek? Jézus tudja, hiszen ötszáz évvel korábban Zakariás próféta már megjövendölte: „Erre ők harminc ezüstöt mértek ki béremül”. (Zak 11,12) Nagycsütörtök reggel, „a kovásztalan kenyerek első napján odamentek Jézushoz a tanítványok, és azt mondták: Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát? Ő azt felelte: Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: A Mester üzeni: az én időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a húsvétot. A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus megparancsolta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. Miközben ettek, így szólt: Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem”. (Mt 26,17-21) Mind a tizenketten ott voltak az első csodálatos kenyérszaporításon és utána a kafarnaumi zsinagógában, ahol Jézus megígérte, hogy sokkal jelentősebb ajándékra készül: az árpakenyér helyett mennyei kenyeret fog adni nem tízezer embernek, hanem az egész történelemnek. Lelkes fogadtatás helyett akkor a legtöbb hallgatója otthagyta Jézust. Most perceken belül önmagát akarja adni a kenyér és bor színe alatt. De mielőtt ez bekövetkezik, a maradék tizenkettőből egytől örökre elbúcsúzik. Attól, aki eladta a lelkét a sátánnak. Jézusnak pedig ez az egy is rettenetesen fáj.

Nagykedd

Nagykedd

Iz 49,1-6; Jn 13,21-33.36-38

„Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”

Ez az evangéliumi szakasz már az utolsóvacsora történetét tolmácsolja. A vacsora elején ezt az Úr Szívéből vett üzenetet fogalmazza meg a szeretett tanítvány:„A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.(Jn 13,1) A kicsit nehezen érthető mondatot talán a Jézus Szíve litánia ama megszólítása magyarázza a leghűségesebben: „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”. Jézus órája ugyanis a harminchárom éves földi élet sok-sok órájából az volt igazán, amelyikben valóra válthatta ezt a tanítását: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) Ez a szeretet indítja arra, hogy kendővel övezze fel magát, és megmossa tanítványai lábát. Így égeti lelkükbe a szeretetszolgálat mindent felülmúló parancsát. A világi élet az önzés tombolása. Jézus szeretete pedig a Mester és az Ő helyettesei önmagukat megalázó szolgálata. „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát”. (Jn 13,14) Az önfeláldozó szeretet gyakorlati és elméleti útmutatása után ez az önemésztő szeretet feljajdul: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem (Zsolt 41,10) Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem”. (Jn 13,18.21) Mi, akik jól ismerjük az árulás történetét, mindig újra megborzongunk, amikor a Szentséges Szív sikolyát halljuk. Elképzelhetjük, mekkora volt a tizenkettő megdöbbenése, amikor ezt a kettős esküszót hallották: Bizony, bizony és hozzá az őket közvetlenül érintő kijelentő mondatot felfogták. Ha valaki átélte valaha Jézus szeretetét –a legszentebb, legcsodálatosabb Édesanyán kívül-, azok a tanítványok voltak. Becsületes emberként éltek, dolgoztak meghívásuk előtt. Tiszta és egyenes volt a szándékuk: megfelelni küldetésüknek. Már azt is nehezen fogták föl, hogy Jézust a vezetők nem csak nem szeretik, de képesek markukba keríteni, halálra ítélni, kivégeztetni a pogányokkal. De hogy ezt közülük egy valaki teszi lehetővé árulásával? „A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: Ki az, akiről beszél. Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: Uram, ki az? Jézus azt felelte: Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom. Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, a karióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: Amit teszel, tedd meg gyorsan!” (22-27)Mi, késői hallgatói ennek a gonosz árulásnak, az apostolokkal együtt ámulunk: „Az asztaltársak közül senki sem értette”. (28) Mint a becsületes emberek nem értik ma sem, miért kell a végtelen szeretetű Jézust elhagyni, az Isten országát, az igazság és szeretet lelkiségét felcsúfolni, áttelepülni a sátán országába, a hazugság és a gyűlölet világába.

Nagyhétfő

Nagyhétfő

Iz 42,1-7, Jn 12,1-11

„Húsvét előtt hat nappal”

A mai evangélium a virágvasárnapi hozsannás diadalmenet előtti nap eseményeit tárja elénk. „Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott halottaiból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár pedig azok között volt, akik vele ültek az asztalnál”. (1-2) Amikor az Úr élete, küldetése nagy eseményeire készül, különös gonddal válogatja meg tennivalóit, és mutat rá nekünk is, mit hogyan jó tennünk. Ez a vacsora, baráti vacsora, búcsúvacsora. Jézus elég gyakran megfordult Lázárénál. Amikor egész napját Jeruzsálemben töltötte el gyógyítással, kemény vitákkal, és másnap is ott akarta folytatni küldetését, alkonyattájban felkerekedett tizenkét apostolával, és indult a Kedron-patak völgyén át a Getszemáni kert melletti úton fel az Olajfák hegyére. Máskor is felsejlettek benne az utolsó szabad óráinak történései, tehát tudatosan készült a szenvedésekre. Ma, amint ismét arra vitt az útja, talán éppen azt latolgatta szívében, hogy hat nap múlva ide hozom enyéimet, ők majd bensőségesen imádkoznak, én pedig vívom a haláltusámat. Közben-közben közéjük vegyülök, hogy lássák gyötrődéseimet, és tán megosztják velem a szörnyű órák egyedüllétét. Azaz jó lenne, ha így történnék. De látta pontosan, hogy mindenki békésen alszik majd a hatodik estén. Ma viszont még baráti körben búcsúvacsorát készítenek neki. A mindig kedves jó barát, most pedig a feltámadás után százszor boldogabb Lázár, húga, a szorgalmas és ügyes háziasszony, Márta és Mária, aki Jézus szavait mindig olyan figyelmesen hallgatta. De lehettek más vendégek is, akiket a család hívott meg, akikben Lázárék erősítették a Jézus-barátságot. De amint hallottuk, „a zsidók közül sokan megtudták, hogy itt van, és odamentek, nemcsak Jézus miatt, hanem hogy Lázárt is lássák, akit föltámasztott halottaiból”. (9) A hitüknek még kellett az óriási csoda, hisz Jézus személye körül sok volt a vita. A zsidó vezetők halálra keresték, nem volt könnyű eldönteni, Isten Fia, vagy csaló?„Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárdusz olajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával”.(3) Jézus örült ennek a szeretetnek. Születése éjszakájára Édesanyja szeretetén kívül semmit sem fogadott el. Az a hatalmas szeretet változtatta a bárányistállót Jézus számára ajándékká. Most hat nappal a szenvedése előtt megvédi ezt a másik Máriát Júdás megjegyzésével szemben, hogy költötték volna az árát a szegényekre: „Hagyj békét neki, hogy temetésem napjára megőrizze azt. Mert szegények mindenkor lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek”. (7-8) Szegények vannak bőven ma is. A pénztáros Júdásnak is vannak követői: „Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta”, (6) magát gazdagította a szegények helyett. Most is minden önzetlen szeretet-gyakorlás, amit bárkinek adunk, Jézus keze által a mi javunkra fordítódik. Jézusnak igazán az tetszik, ha a szegényeknek nem alamizsnát adunk, hanem becsületes emberekre bízzuk sorsukat, hogy önbecsüléssel boldogan éljenek a maguk emberségéből.

Virágvasárnap

Virágvasárnap

Iz 50,4-7; Fil 2,6-11; Lk 22,14 - 23,56

„Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem”

Virágvasárnaptól húsvétig Egyházunk liturgiájában Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának eseményeit igyekszik pontosan nyomon követni. A szenvedéstörténetet mind a négy evangélium részletesen ismerteti. Az Egyház számít arra, hogy a hívek nagy részének a munkahelyén meg kell jelennie, és örül annak, ha a szent három napon, nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton este eljönnek a szertartásokra, ezért a négy evangélista szenvedéstörténetét így teszi mindenkinek átélhetővé: az „A” liturgikus évben Szent Mátéét, a „B”-ben Szent Márkét és a „C”-ben Szent Lukácsét olvastatja a virágvasárnapi szentmiséken. Nagypénteken pedig mindhárom évben Szent János evangéliumából halljuk a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedését. Így a háromféle változatból jól kirajzolódik előttünk Üdvözítőnk rettenetes szenvedése és kereszthalála. A szentírók néhány részletet többletként hoznak. A Getszemáni kertben átélt haláltusából a vérrel verejtékezést csak Lukács evangélista örökíti meg. Mivel a szenvedéstörténet a szűkös liturgikus kereteket nagyon igénybe veszi, nem magyarázom tüzetesen, de némely gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A nem keresztény vallású emberek számára mindig érthetetlen volt, hogy az Egy Isten három személyéből a Második emberré lett azért, hogy az emberek szörnyű bűneit levezekelje, szörnyű kínokkal, gyalázatos kereszthalállal haljon meg, így engesztelje ki a megsértett istenséget. Szerintük ez méltatlan a Fiúistenhez. A kétezer bálványt imádó rómaiak isteneikben inkább a vidám jólétet értékelték. Szamár dolognak minősítették Jézus szenvedését, és maró gúnnyal Jézus emberi teste helyett egy szamárfejet festettek a keresztre. Valóban ilyen felsülésnek tűnik Jézus kínszenvedése? Minden bűn lázadás, engedetlenség Isten parancsai ellen. Ezért hangsúlyozza a mai szentleckében az Egyház: „Jézus Krisztus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön, és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr”. Fil 2,6-11) a mai olvasmányban pedig Jézus szenvedését hét és félszázaddal megelőzve hirdeti Izajás próféta a megváltó szenvedésekről: nem a tanítással, hanem szenvedéssel történik a megváltás. Ezt öröktől fogva hallotta a Fiú a mennyben. Nem hátrál meg rémületében, amikor a szenvedések aktuálissá lettek. Engedi ostorozni a hátát, pofozni szentséges arcát. „Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem”. (Iz 50,7)

A SZENT HÉT KEZDETE

A SZENT HÉT KEZDETE:

 
A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének a nyitánya. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Nagy és szent hétnek nevezik azon nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magábavonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. Nagycsütörtöktől kezdve a zsidóknak nem volt szabad többé a keresztények között megjelenniük. Németül „Karwoche”-nak, azaz gyászhétnek nevezik. Eeredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte ezt a nevet, de lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, az egész hétre átruházták ezt a nevet.
E hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságos nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasmányokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el.
Mennyire előkészített minket az Egyház mielőtt ebbe beléphettünk! Mennyire észrevehető volt Hetvenedvasárnap óta a liturgiában a folyton fokozódó erősödés! Minden héttel magasabbra emelkedtünk! Eleinte, ha az Egyház a keresztről vagy a feltámadásról nyilatkozott is, ezt mindig burkoltan tette: képekben és jelekben, nehogy ezt a legdrágábbat profán tekinteteknek kitegye. Most azonban elhúzza a függönyt és szemtől-szembe nézhetjük a legszentebbet, sőt többet tehetünk, most a legmegkapóbb szent történetben magunk is misztériumos valósággal vehetünk részt.
A nagy és szent hét, jól jegyezzük meg: a liturgia szelleme szerint  NEM  GYÁSZHÉT és ezért benne a  KERESZT  ÉS  FELTÁMADÁS  ELVÁLASZTHATATLANOK. Krisztus megváltói működése  NEM  VÉGZŐDIK  A  HALÁLLAL, HANEM  A  FELTÁMADÁS  GYŐZELMÉBE megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését az ő feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar ezen a héten az Úr szenvedésein csupán síránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten  GYŐZELEM  ÉS  ÖRÖM vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát (a pascha maga is átmenetet jelent) a feltámadás dicsőségéhez. Az elkövetkezendő hétnek nincs olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne csengene ki világosan.

 

Nagyböjt 5 hete szombat

Nagyböjt 5 hete szombat

Ez 37, 21-28; Jn 11, 45-57

„Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik”

A zsidó vezetők már régóta tervezték, hogy Jézust elteszik láb alól. Az egyszerű nép rajongva szerette. Gyönyörűen beszélt. Mindig az igazságot hirdette. A túlvilág titkairól szemtanú hitelességével nyilatkozott. Az ellene mondóknak a legnagyobb nyugalommal válaszolta: „Ti ebből a világból vagytok, én azonban nem vagyok ebből a világból”.(Jn 8, 23) Szerette és segítette a szegényeket. Ingyen és tökéletes biztonsággal gyógyította a betegeket. Ha a törvény nevében túl nagy terheket raktak az egyszerű emberek vállára, Jézus megmagyarázta, ebből mi Isten akarata, és mi az, amit emberek találtak ki. Nem csoda, hogy Lázár feltámasztása után egészen megrémültek a híres főtanács-tagok. Tagadhatatlan volt, hogy Jeruzsálemtől néhány kilométerre negyednapos halálból egyetlen szóval visszahívta az élők közé a betániai Lázárt. A főváros lakói szinte körmenetben vonultak át az Olajfák hegyén, személyesen meggyőződni az igazságról. Amíg a házban vidáman lakomázott a másvilágról frissen visszatért gazda, mellette a csoda szerzője, az üldözött Názáreti Jézus, a vidám vendégsereg, az ablaknál sorban váltották egymást a kíváncsi és elképedt idegenek: él! Valóban él! Eszik-iszik. A szemtanúk, pedig viszik a híreket haza, és órákon belül tudja a csodálatos halott feltámasztást az egész főváros. A rémült vezetők, „a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket”. (47-48) Ismerve gyűlöletüket, megértjük, hogy a tanácsot összehívják. Döntése alapján szeretnének okosan megszabadulni Jézustól. De miért indokolják a rómaiak inváziójával a terv beindítását? Úgy vélik talán, hogy Róma megszeppen, ha elmondják neki Jézus sikereit, főként a legújabbat, Lázár feltámasztását, azok megrémülnek, hogy itt van a zsidók Messiása! Jézusnak sem katonasága, sem fegyverei nincsenek, megvédeni sem hazáját, sem népét nem tudja, tehát mindenkit kiirtanak. Kaifás megvárja, hogy mindenki elmondja ötletét, akkor elnöki fenségével megszólal: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik”. (49-50) Ez az ötlet ragyogónak tűnik. Ha nem Jézusról, az irigyelt mesterről lenne szó, hanem valami közönséges katonáról, díjazni is lehetne. Így azonban a kétszínűség miatt elítélendő, hiszen Jézus az egész világnál többet ér. Mégis neki lett igaza. „Ezt, pedig nem magától mondta, hanem főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit összegyűjtse. Attól a naptól tehát elhatározták, hogy megölik őt”. (51-53) Jézus átmenetileg elment a környékről. Gonoszkodni tudtak ellene, a főpap még Isten akaratát is közvetíthette; de Jézus eszén túljárni sosem sikerült. Benne az Atya akarata maradék nélkül teljesült, amikor annak ideje elérkezett.