Évközi 19 hét kedd

Évközi 19 hét kedd

Ez 2, 8-3, 4; Mt 18, 1-5. 10. 12-14

„Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok”

Ezekiel fogoly társaival együtt keményen megérezte saját bőrén, hogy mit jelent szembeszállni Babilon katonai erejével. Különösen akkor, amikor Isten már közölte végső döntését, hogy Júdát a bűnei miatt büntetni fogja. Igaz, az utolsó pillanatig óvakodott kimondani a tejes pusztulást. Erre utal, hogy a büntetés végrehajtója, Nabukodonozor első fokon csak sarcot, adófizetést alkalmazott, és nyomatékul egy kisebb csoportot deportált Babilonba. A bűnös város és nép nem akarta komolyan venni Isten ítéletét. Úgy gondolták, Egyiptom segítségével ki tudnák védeni Babilon támadását. Ezen vitatkoztak Jeruzsálemben és a foglyok egymás között. Ezekiel prófétai meghívása rettenetes félelemmel töltötte el a fiatal papot. Az égen lejátszódó jelek: „Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte nagy fényesség, és belőle, tudniillik a tűz belsejéből olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban, pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe.” (Ez 1, 4-7) „Szárnyuk suhogását olyannak hallottam, mint a nagy vizek zúgását, mint a fölséges Isten szózatát; amikor jártak, hangjuk olyan volt, mint a sokaságé, mint a tábor zaja; amikor pedig álltak, leeresztették a szárnyukat. Mert valahányszor szózat hangzott az égboltozat fölött, megálltak, és lebocsátották szárnyukat”. (24-25) Ha meggondoljuk,napjainkban is vannak hatalmas viharok, amit rettegve vár minden élőlény, akkor el tudjuk képzelni, hogy Ezekiel is rémülten bámult. Különösen a viharból kitetsző élőlények ijeszthették. Annak ellenére, hogy a menny felé figyeltek, a próféta szinte önkívületi állapotba került. „Az égboltozat fölött pedig, amely fejük fölött volt, olyasmi látszott, mint a zafírkő, királyi székhez hasonló, s a királyi székhez hasonló dolog fölött fenn emberi alakhoz hasonló valami látszott. Így láttam az Úr dicsőségének jelenését. Én, amikor ezt láttam, arcra borultam. Ekkor egy beszélőnek szavát hallottam. Így szólt hozzám: Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled. És miután hozzám szólt, lélek jött belém és lábra állított; és hallottam, amint hozzám beszélt és mondta: Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütő nemzethez, amely eltávozott tőlem; ők és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet”(26.28b-2,3)„Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok, és ne légy ellenszegülő, mint az ellenszegülő ház; nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre én azt láttam, hogy egy, íme egy kéz nyúlt felém. Benne könyvtekercs volt. Kiterítette előttem, és az kívül is, belül is tele volt írva, s ami bele volt írva, a siralom, gyászének és jajszó volt. Ekkor azt mondta nekem: Emberfia, ami előtted, van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz. Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz”(2,8-3,1.3)

ASSISI SZENT KLÁRA

SZENT KLÁRA

 szűz, rendalapító 

(1193-1253)

*Assisi, 1193/94. január 20. vagy július 16. +San Damiano-kolostor, 1253. augusztus 11.

Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták, bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: ,,Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.''

Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március 18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.

Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.

Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól --, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.

Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a ,,szökevényeket''. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.

Klára haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: ,,Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!''

De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.

Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba.

Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: ,,Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.''

A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: ,,Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.'' E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.

--------------------------------------------------------------------------------

Szent Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen -- mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza.

Amikor évekkel korábban Ferenc helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: ,,Gyertek és segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a szent Egyháznak egyaránt.'' Ide hozta a két nővért, és hamarosan több Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan, Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.

A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta: ,,Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!''

Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába -- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: ,,Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!''

E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: ,,Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.'' Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.

Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.

Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: ,,Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.'' És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és érintette a San Damiano-kolostort is. ,,Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.''

Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott: ,,Hallgass, most én akarok prédikálni!'' A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: ,,Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!'' -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült és azt mondta: ,,Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek, testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.''

1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: ,,Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!'' Akkor egy fiú hangja szólalt meg: ,,Mindig megőrizlek titeket!'' Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: ,,Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.'' És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: ,,Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!'' És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.

Imádság:

Istenünk, te Szent Klárát irgalmasan a szegénység szeretetére vezetted, közbenjárására add meg nekünk, hogy a lelki szegénységben Krisztust kövessük, és szent színed látására jussunk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

Boldogok a szegények…

 

Évközi 19 hét hétfő

Évközi 19 hét hétfő

Ez 1, 2-5. 24-28c; Mt 17, 22-27

„ezt a szózatot intézte az Úr Ezekiel paphoz”

Sokszor kell felemelnünk a szavunkat népünk előtt, amikor rosszallóan csóválják a fejüket, hogy beleszólunk népünk sorsának alakulásába. Azt hangoztatják, hogy az Egyház ne „politizáljon”, mert az ő dolga a lélekgondozás, a templom és a hittanórák, a lelkipásztori munka. E mögött a gondolkodás mögött mindig az az elmélet húzódik meg, hogy az Egyház, benne papság nem szólhat bele a civil hatalom működésébe. Az Ószövetség történeteiből egészen más kép rajzolódik ki előttünk. A próféták, Isten rendkívüli küldöttei mindig azzal a céllal kapták Istentől a tennivalójukat, hogy mondják meg a népnek és királyoknak, hadvezéreknek, bíráknak, mit tesznek jól, mit rosszul. Ebből nyilvánvaló, hogy az egész emberi életnek szerzője, irányítója, ura az Úr. Mózes utolsó beszédében ezt nagyon keményen megfogalmazta: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme ma előre megmondom neked, - elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30, 15-18) Nem a templomi heti egy órád, nem a napi két perces fohászod az Istené. Egész életedet Ő adta, Ő felügyeli a te igazi javaid szerint. Amit Mózes előre megmondott, bekövetkezett. Mindkét zsidó állam a bálványokhoz csatlakozott, bennük az ördögöt imádta. Isten küldte a prófétáit, figyelmeztette népét, mert nagyon szerette őket. Megüzente nekik, mit kell tenniük. Amikor már megszűnt az északi zsidó ország, százharminc évet kapott javulásra a déli. A katolikus Anyaszentegyház heteken áttárja elénk, hogyan harcolt prófétái által az Úr, hogy ne kelljen Júdát is sorsára hagynia: térjenek meg. Náhum és Habakuk, Szofóniás és Jeremiás köztük élve hordozta az igét, mondta nekik, rimánkodva ajánlotta a jobb útra térést, hiába. 597-ben már második figyelmeztetést kapnak Jeruzsálem lakói. Az első, az adófizetés nem volt elég hatásos. Hatalmas csoportot válogattak ki Nabukodonozor emberei az előkelőbbek és mesteremberek közül. Ezeket fűzték rabszíjra, és deportálták őket Babilonba a Kobár folyó mellé. Az Úr megmondta: Így jár az egész királyság, ha nem neki, hanem okoskodó szóvivőitekre hallgattok. A remélt egyiptomi segítség nem ér semmit. Nem jönnek, rászednek titeket. Még a város, a templom és a nép nagy része megmenekülhet, ha Nabukodonozor királlyal tárgyaltok. A deportáltak is két részre oszoltak. Ezért választotta ki közülük Isten az otthon hagyott Búzi pap fiát, a fiatal Ezekielt, hogy ott is közvetítse Isten üzeneteit a fogolytáborban.

A kegyelem 5.

A kegyelem

Pál apostolt nemcsak irányította a kegyelem, hanem alakított is rajta, a létét szinte mássá tette, mint korábban volt. Így írhatja magáról egy későbbi tudatos számvetésnél: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”. (1 Kor 15,10) A cselekvés mindig a természetet követi. Az emberi természet testből és lélekből áll, de amint korábban utaltunk már rá, Isten ezt a természetet az indításnál nemcsak előre jól felkészítette a személy jövőbeni cselekvéseire, hanem a természetes síkot meghaladó tettekhez eleve elkészítette a természetfeletti eszközöket, a kegyelmeket is. „Mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatunk van, nem veszítjük el a bátorságunkat”. (2Kor 4,1) „Annak a kegyelemnek erejéből tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (Róm 15,15-16) Isten kegyelme mindig elég az általa megtervezett tennivalóhoz. Még akkor is így áll a dolog, amikor a cselekvő ember önmagában élesen tapasztalja emberi elégtelenségét: „Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem, de ő azt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,7-9) A természetfeletti életre a kegyelem által újjá kell születnünk: „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Nikodémus megkérdezte: Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be anyja méhébe, hogy megszülessék? Jézus azt válaszolta: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,3-5) „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm 8,14-17) A Szentlélek működése új rendbe emel bennünket. Az apostol ezt a jogi kategóriákhoz szokott emberi értelem számára így igyekszik érzékeltetni: a keresztény új síkra kapott meghívást Krisztus kegyelme által (vö. Gal 1,6), általa megszilárdult a kegyelemben: „Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is”. (Róm 5,2-3) Ezért „a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” (Róm 6,14) Nem csak jogi kategóriával érzékeltethető a kegyelmi élet: „Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsőssége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,3-5) Ezt tanítja Szent János is: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”. (Jn 17,11-2) A kegyelem tehát Isten természetfölötti ajándéka. Szükség van rá, mert Isten a saját életében is részeltetni akar minket. Gyönyörű ugyan ez a világ, benne legszebb az ember maga, de a „másvilág”-nak ez csak halvány képe. Köszönjük meg Urunknak, hogy ebben a teremtetlen tündöklésben is részesíteni akar minket: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, ahogy ő is szent.” (1Jn 3,2-3)

RÓMAI SZENT LŐRINC

SZENT LŐRINC
+Róma, 258. 

Szent Lőrinc vértanú diákonus a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik. A szentmise római kánonjában is helyet kapott, s a régi római naptárban kiemelt ünnep volt vértanúságának napja. Életéről azonban semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk.

Szent Ciprián karthagói püspök a nyolcvanadik levelében beszél Sixtus pápa és négy diákonusának vértanúságáról, de Lőrincről nem mond semmit. A későbbi hagyomány a pápa fődiákonusát látja benne, aki néhány nappal Sixtus pápa után csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. E későbbi hagyomány legnevesebb tanúja Szent Ambrus, aki ezeket mondja: ,,Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Ezért így szólt hozzá: ťAtyám, hová mégy a fiad nélkül? Szent püspököm, hová sietsz a diákonusod nélkül? Az áldozatot soha nem mutattad be nélkülem! Valami kivetnivalót találsz bennem? Méltatlannak tartasz arra, hogy magaddal vigyél? Vizsgálj csak meg, hogy mindig hűségesen szolgáltalak! Szolgádra rábíztad Krisztus vérét, és most meg akarod tagadni tőle, hogy a te véredben is része legyen? Vigyázz, nehogy szó érje a bátorságodat, hiszen elutasítottad tanítványodat, s ez a mesternek nem válik dicsőségére! A nagy férfiak tanítványaik harcában legalább úgy győztek, mint a sajátjukéban. Így ajánlotta fel a fiát áldozatul Ábrahám, s így bocsátotta maga előtt a vértanúságba Péter Istvánt...Ť -- Akkor Sixtus pápa így válaszolt: ťNem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diákonus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben...Ť'' (De officiis I. 41.)

Szent Ambrus ezt nem maga költötte, hanem az átvett hagyományt öntötte formába. Lőrinc pedig ebben a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, aki az erőszakos haláltól sem riadt vissza, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Ez mutatkozik meg Lőrinc halálában, ahogyan Ambrus elbeszéli: rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!''

A forrást azonban, amelyből Ambrus ezt a hagyományt merítette, nem ismerjük. S mindaz, ami ezen kívül mint épületes történet kialakult a szent vértanúról, már jámbor hozzáadás a történeti maghoz. Annyi azonban kétségtelen, hogy Lőrinc diákonus kapcsolatban állt Sixtus pápával, és vértanúságuk közvetlen egymás után történt. Az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az Egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus és pénzügyminisztere szemet vetett az Egyház vagyonára.

Szent Lőrinc életrajzához a 4. század vége után újabb elemek adódtak. Így például tudni vélik, hogy Lőrinc Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor ismerte meg, amikor egy toledói zsinaton részt véve Hispániában járt. Ő vitte magával Rómába. Ezzel az adattal az a nehézség, hogy az első toledói zsinat 589-ben volt. De ennek ellenére a legenda állítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc tisztelete elterjedjen Hispániában.

Egy másik hagyomány ezzel szemben nagyon fontos történeti adatokat őriz. Egészen a 4. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. S ezt a két adatot -- halála dátumát és a vértanúság helyét -- mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk. A részleteket közlő, párbeszédekkel gazdagított legenda pedig azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a római egyház egykori diákonusát vette körül.

Tagadhatatlan, hogy Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön. Spanyolországban pedig, hivatkozva állítólagos hispániai származására, valóságos nemzeti szentnek tekintik. Erre a tiszteletre az is hatással volt, hogy a művészek nagyon gyakran ábrázolták együtt a két vértanú diákonust: Lőrincet és Vincét (lásd január 22-én). Amikor II. Fülöp 1563--1584 között az Escorialt, királyi palotáját építtette, az épület tervében is kifejezésre juttatta Lőrinc iránti tiszteletét. A palotával engesztelést akart nyújtani egy elpusztult Lőrinc-templomért, és az 1557. augusztus 10-én aratott győzelmét szintén Lőrincnek tulajdonította. Ezért az egész palotaegyüttes alaprajza a vértanú diákonus rostélyát mintázza.


--------------------------------------------------------------------------------

Lőrinc mint diákonus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiákonus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!'' A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: ,,Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!'' A győztes válasza így hangzott: ,,Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!'' Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. -- A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: ,,Lőrinc könnyei''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Lőrinc diákonust az irántad való szeretettel képessé tetted arra, hogy hűségesen szolgáljon neked és elszenvedje a vértanúságot, kérünk, taníts meg minket is hozzá hasonlóan szeretni, és segíts, hogy amit tőle megtanultunk, azt tettekre is váltsuk!

Példája:
    Segíts a szegényeken, ez lesz a Te kincsed!

A kegyelem 4.

A kegyelem

Ennek a szentírási helynek „Ott, ahol eláradt a bűn, túláradt a kegyelem Jézus Krisztusban”, mondandója igen komoly felelősséget hárít ránk, katolikusokra. Minden józan gondolkodónak látnia kell, hogy emberi erővel nem lehet a sátáni stratégiát közömbösíteni. Szent Pál már közel kétezer éve megírta a mi okulásunkra is :„Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen,a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12)Ne álmodozzunk tehát arról, hogy bárki éles eszével, összefogással, ügyes praktikával fel tudja rázni az elbódított fejeket, ki tudja békíteni a sátáni gazemberséggel összeugrasztott embertömegeket, meg tudja győzni az igazságról a hazugság atyja, a sátán foglyait. Ezt csak a jézusi kegyelem tudja elérni. Ezt a kegyelmet pedig Jézus a kereszten szerezte meg, onnan árasztja, és a történelem mindenkor sújtott embereire gondolva parancsolta meg apostolainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), vagyis misézzetek, tegyétek jelenvalóvá keresztáldozatomat, és én ontom a kegyelmet, túlárasztom a gonoszok ármányain. Aki felfogja, mint a jobb lator, és megtér, többet nem gonoszkodik az üdvözül. Aki nem fogadja el, folytatja gonoszságát, az elkárhozik.Ti nem hazudhattok, nem gyűlölhettek, nem öldökölhettek: én vagyok a győztes: „a világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33) Jézus keresztáldozata a nagy erőforrás, győzelmünk záloga: „Benne van számunkra a megváltás az ő vére által, a bűnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelően” (Ef 1,7) Csak nekünk, katolikusoknak van szentmisénk, mi tudjuk kérni a kegyelem áradását, aki közülünk nem jön misére, nem kéri, nem segíti hozzá nemzetünket a gonoszság feletti győzelemhez. Ezért harcolnak az istenellenes hatalmak a vallás ellen. „Minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.” (2Kor 4,15) Majd a jó győzelme után talán sokan belátják ezt: „Imádkoznak is értetek és vágyódnak utánatok, mivel Isten kegyelme bőségesen áradt ki rátok. Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,14-15) Bízhatunk abban, hogy Isten annyi hitetlenséget, hűtlenséget, gonoszságot megbocsátva most is segít rajtunk? „Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna mindent nekünk?” (Róm 8,32) A kegyelem termékeny, hatékony. Szent Pál saját életét hozza példának. Ő üldözte Jézus Krisztust egyházának tagjaiban, amíg a megtérés kegyelmét meg nem kapta. Attól kezdve beszédben, tettekben, írásban bámulatosan sokat tett Jézusért:„Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt” (1Kor 15,10) De ez a megállapítás a hívekre is vonatkozik: „Ezért imádkozunk is mindig értetek, hogy Istenünk méltónak találjon titeket meghívására. Adjon beteljesedést a jóra irányuló minden készségnek és a hit erőteljes munkájának, hogy Urunk, Jézus Krisztus neve megdicsőüljön bennetek, és ti is őbenne, Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből"(1Tessz 11,11-12) A tettek értékét nem a származás adja, hanem a hit és szeretet, tehát a kegyelem: „Hiszen Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik”(Gal 5,6) Ezt Isten előre elrendelte számunkra: „Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk”. (Ef 2,10) Az a folyamatos apostoli munkának is a gyökere: „Azután átmentek Pizídián, és Pamfiliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították Őket” (Ap. Csel 14,24)

Évközi 19. vasárnap

Évközi 19. vasárnap

1Kir 19,9a.11-13a; Róm 9,1-5; Mt 14,22-33

„Te valóban az Isten Fia vagy!”

Hitünk arra tanít minket, hogy amikor Isten megteremtette az embert, saját képére és hasonlatosságára teremtette őket. Az Egyház a Bibliából veszi ezt a merész tanítást: „Mert azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26) a Szentírás említ néhány erre vonatkozó tényt is: uralkodjék az egész világon, legyen értelme és akarata, tudjon gondolkodni és akarni, ne csak földi élete legyen, hanem cserélje az életterét földről a mennyországra. Tudjon hinni, remélni és szeretni. Ennek az óriási ajándéknak külön eszköze van, amellyel az említett hasonlatosságot Isten létesíti, ez a megszentelő-kegyelem. A mai vasárnapot Isten arra akarja rendeltetni, hogy a Szentháromság első Személyét úgy ismerjük meg, mint akit Atyának kell neveznünk, akit nem édesapánkról mintázunk jó atyánknak, hanem fordítva: az édesapák lettek hozzá hasonlatosak, és abból a rengeteg jóból, amit benne megismerünk, abból származik az édesapák atyai jósága. Ezt az atyai jóságot egészen kiaknázni, a maga teljességében megismerni és felnőni hozzá, mint akik nemcsak földi édesapa igazi gyermekei, de Istennek is igazi gyermekei vagyunk. Próbáljuk megérteni ezt a tökéletes viszonyulást, amit adott, ajándékozott nekünk. Illés próféta híven szolgálta Istent az Ószövetség idején. Boldogan vallotta magát Isten gyermekének. Isten annyira szerette, hogy amikor, Jezabel a gonosz királyné, bántotta három és fél éves kemény szárazsággal sújtotta az egész országot. Amikor véget ért a szárazság ideje, a próféta szerette volna Istent atyai szeretetében megtapasztalni. Isten jött sziklákat döntő szélviharban, majd földrengésben, aztán tűzben. Illés egyikben sem érezte Istent atyának. Végül lágy szellőként lengte körül, amikor is atyának érzi Istent. Szent Pál a római levélben büszkén hirdeti, hogy Izrael Isten népe volt, megkapott tőle mindent. Nem kell nékik mégsem az istenfiúság. Az apostolok látják Jézust híres Mesternek, a tízezer ember vendéglátójának, vízen járó csodának: így alakul ki a leghelyesebb Isten-ember fogalom: „Te valóban Isten Fia vagy”(Mt 14,33) a kegyelem által mi is valóban azok lehetünk.