SZENT WILLIBALD és SZENT WUNIBALD

SZENT WILLIBALD püspök és SZENT WUNIBALD

 bencés apát*

Wessex, 701. +Eichstätt, 787. július 7.
*Wessex, 701. +Heidenheim, 761. december 18. 

Willibald és Wunibald testvérek voltak. Hugeburg heidenheimi angolszász apáca szerint szüleik rokonságban álltak Szent Bonifáccal (lásd: A szentek élete, 247. o.), és Wessexben éltek. Willibald kora ifjúságától kolostorban nevelkedett. Amikor ugyanis még kicsi volt és megbetegedett, szülei fogadalmat tettek, hogy ha meggyógyul, elviszik a walthami kolostorba, amely délkeletre esett a winchesteri püspöki székhelytől, és Isten szolgálatára szentelik. Itt -- miként sok honfitársát -- Willibaldot is magával ragadta a szent zarándoklat eszméje. Az angolszászok térhódítása megteremtette a lehetőséget, és Willibaldban felébredt a vágy, hogy messze idegenben aszkéta életet éljen. Tervei számára Willibaldnak sikerült az édesapját és az öccsét is megnyernie, aki egy évvel volt fiatalabb, mint ő. 721 körül kelhettek útra Rómába. Útközben Luccában meghalt az édesapa. A két fiú 723 húsvétjáig maradt együtt Szent Péter városában. Wunibald egy római kolostorba nyert fölvételt, majd 728-ban visszatért hazájába, hogy a harmadik testvért, akinek a nevét nem tudjuk, szintén Rómába vigye.

Willibald folytatta zarándokútját Szicílián és Kisázsián át a Szentföldre, Jeruzsálembe. Útjáról Hugeburg részletesen beszámol, föltehetően Willibald naplószerű följegyzései alapján. Willibald három esztendőt töltött a Szentföldön, utána két évig még Konstantinápolyban maradt, majd 730-ban pápai és császári követek kíséretében visszatért Itáliába. Az egyháztörténelem egy érdekes és figyelemre méltó eseménye: az angolszász szerzetes, akinek egyháza abban a szellemben fogant, amely Montecassinóból kiindulva Rómán keresztül terjedt tova, most Szent Benedek hegyére ment, hogy erejét a montecassinói apátság megújításának szolgálatába állítsa. Montecassino több mint száz esztendeig árván állt, amikor 718 táján a bresciai Szent Petronax (670- -750?) néhány társával szerzetes életet kezdett itt élni. A közösségi élet formái elég nehezen alakultak ki, ám az alatt a tíz esztendő alatt, amelyet Willibald a szent hegyen töltött, újra meghonosította eredeti helyén Szent Benedek reguláját, mégpedig abban a szellemben, amelyben angol földön maga is nevelkedett. Ez az angolszász életforma szellemében újjáalakult apátság számított az északiak szemében később ,,római mintá''-nak.

Willibald példaadóan tanította és élte a Szent Benedek-i szerzetesi életet, miközben különféle tisztségeket viselt. Különösen kapus szeretett lenni, mert a zarándokokat fogadva gyakorolhatta a Szent Benedek-i vendégszeretetet. Új szakasz kezdődött Willibald életében, amikor Szent Bonifác meghívta, hogy az ő környezetében munkálkodjék.

Wunibald 737-ben vagy 738-ban találkozott Bonifáccal Rómában, s 739- ben néhány társával együtt Thüringiába ment vele. Bonifác pappá szentelte Wunibaldot, és rábízott hét templomot, amelyet ő az Arnstadt melletti Sülzenbrückenből gondozott.

Wunibald révén Bonifác Willibaldot is meghívta, akit maga a pápa utasított, hogy menjen el Bonifáchoz. Willibald 741 húsvétján tehát elhagyta Rómát és Bajorországba ment Odilo herceghez, majd onnan tovább Suidgerhez, Észak-Bajorország egyik nagy hatalmú urához. Suidger és Willibald Dél-Bajorországban, Linthardban találkoztak Bonifáccal, aki az Altmühl völgyében Eichstättet jelölte ki Willibald működése középpontjául. Itt Bonifác pappá is szentelte új munkatársát 741. július 22-én.

Willibald eichstätti tevékenységéről ez áll egy régi krónikában: ,,Eichstättet előzőleg úgy feldúlták a hunok, hogy csak egy kis templom meg néhány ház maradt meg belőle. Willibald összegyűjtötte maga körül az embereket, akik -- miként ő -- készen álltak arra, hogy Isten országát építsék. Kiirtották a vadont, megművelték a földet, templomokat és kolostorokat építettek és hirdették az evangéliumot. Willibald kimagaslott közülük jámborságával, türelmével, szerénységével, önzetlenségével és azzal, hogy mindenki számára volt vigasztaló szava.''

742. október 21-én a thüringiai Sülzenbrückenben, ahol Wunibald működött, Bonifác püspökké szentelte Willibaldot -- Szent Burkhard würzburgi és Szent Witta (+760) után) buraburgi püspök segédletével. Eichstättben, azon a vidéken, amely mintegy a Majna völgye és Bajorország közt tátongó űrt töltötte ki, az új püspök egy idő után új szellemi központot létesített. Eichstätt Bonifác halála után is megmaradt az angolszász szellem legdélibb bástyájának; e szellem képviselője, Willibald pedig a püspök körében folytatta tovább tevékenységét. Saját egyházmegyéjében nem maradtak fenn közelebbi följegyzések Willibald püspöksége idejéből, de minden bizonnyal ugyanazt a módszert alkalmazta, mint a honfitársai.

Egy idő után, 744 táján Wunibald is Bajorország felé fordult. 747-ben elment Bonifáchoz Mainzba. 751--752-ben Willibald egyházmegyéjében találjuk, ahol a heidenheimi bencés kolostort alapította a missziós munka támaszául. Ennek apátja volt haláláig (761. december 18.) Willibald nemcsak öccsét élte túl, hanem nővérét is, Szent Walburgát is, aki 779-ben halt meg Heidenheim apátnőjeként. Willibald nyolc esztendővel később, 787. július 7- én költözött el az élők sorából.

Éljük meg az evangéliumot!

Éljük meg az evangéliumot!

 
A II. Vaticanumot azért hívta össze XXIII. János pápa, hogy utat mutasson a hívők seregének, hogyan kell, vagy hogyan lehet Jézus Krisztust követni a nagy háborúk után, amikor a kereszténység központját jelentő Európát XII. Pius pápa missziós területnek nyilvánította. XXIII. János is úgy érezte, az Egyház ablakait ki kell nyitni, hogy a friss levegő beáradhasson. Ebben az időben adta ki a jelszót az Egyház a szerzetesek számára: vissza kell térniük a rendalapító szándékaihoz, az ő példája nyomán rendezzék át az életüket Nekünk, ferenceseknek akkor is, ma is könnyebb a dolgunk, mert Francesco a maga idejében rátalált a lényegre. Már Szent Pál is megfogalmazta: „Legyetek a követőim, amint én Krisztus követője vagyok.” (1Kor 11, 1) Francesco sokáig kereste a maga hivatását. Tanulmányozta a korabeli szerzetesek életét. Mindegyik valami nagyszerűt mutatott: az Istennek szentelt közös élet munkáját, imádságos lelkületét, a liturgiával átszőtt napot, életet, a csodás fénnyel megszerkesztett és bemutatott liturgiát, tudományok elsajátítását és tanítását, a szegények gondozását. Mind fontos részlet, de csak részlet. Ő az egészet keresi. Egyelőre csak magának, hiszen nem is sejti, hogy nyomában világra szóló mozgalom indul útra. A kegyelem az Angyalos Boldogasszony előtt a kis oltár evangéliumos könyvéből villantja szemébe a jézusi parancsot: „Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: „Békesség e háznak.” (Lk 10, 3-5) Mint a villám fénye, hatott rá ez a szöveg. Eszköztelenül induljatok, és bízzátok magatokat, a nektek adott küldetés eredményességét a mennyei Atyára! Érezzék úgy a meglátogatott emberek, hogy nem ti érkeztetek, hanem „elközelgett hozzátok az Isten országa.” (9) Sőt: maga Isten, a titeket küldő Krisztus Atyja, az Ősforrás és Végcél. A Szentírás 72 könyvéből 45 könyv Jézusról beszél: „Olvassátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam.” (Jn 5, 39) Ez a rengeteg írott szócska úgy érthető igazán, ha én, az Isten Igéje beteljesítem. Mert „az Ige testté lett, és köztünk lakott” (Jn 1,14) A megtestesült Igének küldetése van: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, aki – mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása és mindent fenntart hatalmának igéjével, - miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.” (Zsid 1,1-3) Atya tökéletes, kimerítő önismerete. Benne azonban nemcsak, hogy megismeri önmagát az Atya, hanem ezt az önismeretet ki is mondja, kimondja öröktől fogva: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél.” (Jn 1,1-2) Eljött tehát látható alakban, emberi formában a Második Isteni Személy, az Atya Képmása. Itt a földön megjelenve emberalakban, szóban, tettben és egész valójában az Atyát tükrözi: róla beszél, és a tetteiről így nyilatkozik: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.” (Jn 14,10-11) „Aki őt látja, látja az Atyát is” (9) Jézus az Atyáról beszél mindig: az egész tanítását örömhírnek nedvezi. Az a nagy örömhír az emberiség számára: van nektek Atyátok a mennyben, és ő mindennél jobban szeret titeket. „Ezért azt mondom nektek, ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki a közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak, és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt minden dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? New aggódjatok tehát, és ne mondogassátok: mit együnk, vagy mit igyunk, vagy mibe öltözködjünk? Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” (Mt 6, 25-34) Az Atya tehát szeret titeket, a tenyerén hord, gondoskodik rólatok. Ismeri hajatok minden szálát. Szeret, vagyis mindent a javatokra működtet közre. Viszonzásul csak azt várja: bízzunk benne tökéletesen. Bízzunk benne gyermekdeden, önfeledten! Erre tanít Jézus szavaival. Példájával is ezt hirdeti: Vállalja az embersorsot, bár „Jézus nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat, mert nem szorult rá, hogy valaki tanúságot tegyen az emberről; jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben.” (Jn 2, 24-25) Tudta Ő, hogy mire vállalkozik. Jézus az üdvösség eredeti tervében „csak” beteljesítője lett volna Istenteremtő tervének: „Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1,3) Még részletesebben fejtegeti Szent Pál: „Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,15-17) Mielőtt bármit teremtett Isten, elhatározta, hogy Fia megtestesül, vagyis emberi természetet vesz majd föl, amely testből és lélekből áll. Az anyagvilág ősmintája ez a test lesz, vagyis az élettelen és élő anyag, a sziklától az emberi testig benne kapta meg formáját. De a szellemvilág is Jézus teremtett lelkében adatott. Jézus a tényleges megtestesüléssel valóra váltotta a mintaokságot, magához ölelte istenségében az embert, az emberben az egész teremtett világot. Isten eredeti tervében azzal teljesült volna be az örök terv, hogy Jézus mindent és mindenkit átad az Atyának. Az emberek mind üdvözültek volna. Az ősbűn miatt ez a terv megváltozott. A Fiúisten ugyan megtestesült, mert csonka lett volna a teremtés az ősminta megvalósulása nélkül, de nem minden ember és nem minden angyal üdvözül, mert a mintát nem fogadták el: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, Akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn 1,9-13) az ember ostobán megbántott, de nem kisebbített: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Jézus beteljesíti az Atya szeretetét a tetteivel, példájával.

Adventi kalendárium 16.

Adventi kalendárium – 2014. december 15.

Advent első vasárnapján elkezdődött egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Isten minden pillanatban jön. Így mondják a misztikusok. A kérdés az, észreveszed-e a jövetelét. Szíved halk impulzusaiban jön hozzád. Ajtódon kopogtat. Szeretne belépni hozzád. Kopogtatását nem hallod, talán túlontúl el vagy foglalva magaddal. Ha magadban otthon vagy, vagy magaddal érintkezésben vagy, akkor kopogtatását meghallod, és be tudod őt engedni. Ha szívedbe lép, meg vagy mentve az elidegenedéstől, megszabadulsz a benned élő káosztól, új módon leszel önmagad, tudni fogod, ki is vagy valójában.” (Anselm Grün)

Urunk, Istenünk, méltasd figyelemre könyörgő szavunkat, és árassz világosságot szívünk homályába Fiad kegyelmével, amikor eljön hozzánk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Advent 3. hetének hétfője

Advent 3. hetének hétfője

Isten ígérte az emberiségnek, hogy az ősbűn és rengeteg személyes bűn kiengesztelésére Megváltót küld a világra. Ezzel nemcsak a tényt magát akarta közölni, hanem biztossá kívánta tenni a kárhozat veszélyébe sodródott emberi nemet, hogy Isten nem szolgáltatja ki a gonosz és ravasz ősellenségnek, a sátánnak. Ezért az ősbűn miatt bánkódó ősszülőknek kiszabja a megérdemelt büntetést, de a menekülésről is biztos ígéretet ad: Megváltót küld, aki ennek a becsapott asszonynak egyik unokájától születik majd a történelem folyamán. A vízözön után Isten Noé elsőszülöttjét, Szemet tette ezen ígéret hordozójává. Az ő leszármazottjai közül született később Ábrahám, akinek a hitét jutalmazta az Úr a nagy áldással: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”.(Ter 12,3) Ebből következtethetett az emberiség arra, hogy az ő utódaiból származik test szerint a Megváltó, de arra is, hogy az összes nemzet megváltója lesz. Várta is évezredeken keresztül a hívők népes tábora, hogy ez az isteni ígéret beteljesüljön. Ábrahám utódairól később írásos emlékek készültek,amelyek gyűjteménye az Ószövetségi Szentírás. Szájhagyomány útján más népek is kaptak hírt időnként, hogy az ős-kinyilatkoztatás milyen módon teljesül. Ábrahám Jákob, (más nevén Izrael) nevű unokájának népét vezette az Úr az ősapának ígért föld felé. A honfoglalás előtt pihenőt kaptak a Jordán folyótól keletre, Moáb mezején. Ennek a földnek a királya, Bálák, rémülten figyelte Izrael táborát. Attól reszketett, hogy az  országát el akarják foglalni. Úgy vélte, hogy háború esetén ő kisebb számú seregével nem tud ellenük győzni. Kigondolta tehát, hogy a Tigris és Efrátesz folyamok vidékén lakó prófétát, Bálámot országába hívja, és megátkoztatja vele az idegen népet. Ettől a bénító átoktól majd erejüket vesztik, és így könnyen legyőzhetővé válnak. Követei által sok pénzt ígért Bálámnak. Ő egy ideig ellenállt a csábító ajánlatnak, későbbi kísérlet után azonban elfogadta a nagy haszonnal kecsegtető felkérést. Szamarára ült tehát, és elindult dél felé. Ekkor kapta az első figyelmeztetést, hogy nem Isten akaratát teljesíti. Szamara elé állt egy angyal, akit az állat észlelt, gazdája viszont nem. Háromszor állta el útjukat az angyal, szegény szamár mindannyiszor kikerülte, amiért Bálám jól elnáspángolta. Végül az oktalan állat megszólalt, figyelmeztette Bálámot az angyalra és kardjára. A próféta restellte az esetet, hogy a szamár szeme meglátta az Isten követét, az ő pénzéhes szeme pedig elvakult. Az angyal tovább engedte, de figyelmeztette, hogy ne tegyen semmit Isten akarata ellenére. (Szám 22,22-35) Bálák király megmutatta a félelmet keltő tábort, és kérte Bálámot; bénítsa meg őket átkával. A fizetség igézetét végül  háttérbe szorította Isten parancsa: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, szól, aki Isten beszédeit hallja, aki a Fölséges tudományát tudja, s a Mindenható látomásait látja leborulva, s megnyílt szemmel: Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból és királyi pálca kél föl Izraelből s megveri Moáb fejedelmeit, mind elpusztítja Szetnek gyermekeit”. (Szám 24,15-17) Bálák megharagudott. Bálám azonban boldogan hazatért. Jövendölését mindenfelé elhíresztelték. Ezerkétszáz év múlva a napkeleti bölcsek ennek alapján azonosították a Megváltó születését jelző csillagképet, indultak Izrael országába, keresték a királyi palotában,és az egyszerű házikóban meglelt Messiás-királyt hittel köszöntötték, és nagyon boldogok voltak.

Nemzetek 4.

Nemzetek

 
 elmélkedés negyedik rész

A szentírási idézetek egyöntetűen bizonyítják, hogy a nemzetek kialakulását Isten akarta. Már az első családban is kitűnt, hogy a születő gyerekek alkata, jelleme mennyire különböző. Káin és Ábel története erről szól. Tulajdonságaik öröklődtek: kombinálódtak, de biztosítottak határozott azonosságot, hasonlóságot is. Ezekhez kapcsolódott a családi nevelés, bevett szokások. Ahogyan szaporodtak a családok, összekötötte őket a rokonság, egymás védelme, közös gazdasági érdekek, élmények, később a nyelvi és egyéb kulturális értékek. Hordozták, mint láttuk, az ősök által nyert áldás erejét, de azok bűneinek büntetését is. A vízözön után Noé fiaiban jól érzékelhető mindez. Szem és Jáfet apa-tisztelete megkapja az áldást, a tiszteletlen Kám az átkot. Mindegyik következménnyel jár leszármazottaik életében. Érdekes megfigyelni, hogy a sértett apa nem a fiát, hanem unokáját átkozza meg: „Átkozott legyen Kánaán, legyen utolsó szolgája testvéreinek. Majd ezt mondta: Áldott legyen az Úr, Szem Istene, és legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Szem sátraiban, s Kánaán legyen a szolgája!” (Ter 9,25-27) Az idővel kialakuló nemzetek is kapnak küldetést, mint az egyének.Szem utódai, a szemiták később egyik tagjukban, Ábrahámban, abban a nagy megtiszteltetésben részesültek, hogy az igaz Isten szól hozzájuk. Ábrahám hatvan éves korában ígéretet kap, hogy majd fia születik, sok unokája lesz, nagy néppé fejlődik, hazát kap ajándékba Istentől, és népéből születik a világ Megváltója. Így válik igazán híressé, mindvégig megmarad a népek között. Ezt saját szemünkkel látjuk az ígéret elhangzása után négyezer évvel. Úgy gondolják sokan, hogy Kánaán utódai az afrikai népek. Más népek is kapnak isteni megbízatást, amint az ószövetségi Szentírásból tudjuk: Babilon óriási birodalmat alapít, bűnös népeket igáz le, sőt Isten népét is bünteti az Úr végzése szerint. Később azonban maga is büntetésben részesül, mert túlzásba viszi megbízatását. Ez a vidék ma sem tud békében élni. Azt is láttuk, hogy a nemzetek maguk erejéből nem tudtak ősi büntetéseiktől megszabadulni. Ezért küldi Isten Egyszülött Fiát, hogy kiengesztelje Istent az emberekkel. Igaz, Jézus kijelenti hallgatóinak: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, a menyet anyósával; saját háza népe lesz az ember ellensége” (Mt 10,34-36) Jézus nem összeveszíteni jött az embereket, főként nem megbontani a család egységét, hanem azt hangoztatja, hogy a béke nem független tőle, hanem „Ő maga lesz a béke” (Mik 5,4) Aki Őt elfogadja, követi, az békében él, aki elutasítja, annak a béke örökös hiánycikk marad. Vannak becsületes emberek, akik hazájuk, nemzetük sorsáért rengeteget aggódnak, odaadóan dolgoznak javáért, jövőjéért, mégsem tudják megteremteni az áldott békét. Nem merik, vagy nem akarják megvallani, hogy ők Jézust szeretnék szolgálni, de ez nem lehet beszédtéma a modern életvitelben. Jézus nélkül, a vele való szoros kapcsolat nélkül nem lesz sem európai, sem magyar földön béke, egymás megértése, tisztességes vezetés, az egész társadalomban egyenlőség a „jognak asztalánál”, a saját asztalnál pedig becsületes munkával megkeresett finom és bőséges ennivaló. Miért kell félni Jézustól? Senkitől nem veszi el egyéni, nemzeti tulajdonságait, felerősít minden jót, csökkenti a rosszat, és a vele tartó, igazán keresztények a nemzetben „úgy ragyognak, mint az égen a csillagok”

Adventi kalendárium 15.

Adventi kalendárium – 2014. december 14.

Advent első vasárnapján elkezdődött egyházunkban a megszentelt élet éve. Ehhez kapcsolódunk kalendáriumunkkal: korábbi századokban élt és köztünk élő, ismert és kevésbé ismert szerzetesek gondolatait idézzük mindennap. Várjuk együtt az Úr érkezését!

„Könnyen megelégszik és csendesedik, akinek tiszta lelkiisméreti vagyon. Aki vagy, ugyancsak az vagy: nagyobbnak sem mondathatol annál, aminémű vagy Isten előtt. Ha meggondolod, mi vagy belől magadban, nem gondolsz azzal, mit szólnak felőled az emberek. Az ember színedet, az Isten szűvedet látja.” Pázmány Péter

Istenünk, te látod, milyen hűséges lélekkel várja néped Karácsony ünnepét. Add, kérünk, hogy Üdvözítőnk születésének nagy napjára elérkezve örvendező lélekkel, áhítatosan ünnepeljünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

 

Advent 3. vasárnapja

Advent 3. vasárnapja

„Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen”
Minden csodálatosan egyszerű volt a kezdet kezdetén. Itt a kezdet alatt az emberi élet kezdetét értem. Amikor Isten évmilliók alatt kialakította a semmi helyén a csillagvilágot, és létrehozta a növényi életet millió formában az egyik legkisebb naprendszer majdnem legkisebb bolygóján, a földön. Amikor létre hozta a magasabb rendű életet, az állatvilág formájában, akkor hangzott el a látható világ legfejlettebb egyedének, az embernek a létre hozása. Az első embert bonyolult élőlénnyé alakította a Teremtő. Nem ok nélkül hangsúlyozza a Szentírás, hogy a látható világ legfejlettebb fajtáját, az embert nem az állatvilág csúcsaként hozta létre, nem azt mondja, hogy egy vagy két állattestbe teremtek szellemi lelket, hanem ezt hangsúlyozza: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.” (Ter 2,7) Te láttad ezt, Testvérem? Úgy-e, nem láttad. Ezért valaki elkezdte magyarázni, hogy minden az embertől van. A másik azt kezdte magyarázni: Minden létező önmagától van, minden egy alacsonyabb rendűből alakult magasabb rendűvé. Pedig a józan ész azt állítja: senki és semmi nem adhatja azt, amije nincs. Ezért mutatta meg az emberiség történetének késői korában Mózesnek, az egész teremtéstörténetet, hogy az ember elfogadható tényt lásson, és erre építse fel a létének alapját, az istenhitet. „A hit által ismerjük meg, hogy a világot Isten Igéje alkotta, s a nem látható dolgokból lett mindaz, ami látható” (Zsid 11,3) a sátán mindezt nagyon jól tudja, de becsapja az embert, azért kellenek tanúságtevők minden igazság tanúsítására. Az üdvösség dolgaiban még inkább szükség van a tanúskodásra. Az Isten benső világát ma sem lehet látni addig, amíg az ember a földi világban él. Isten ezért ad tanúságtevőket, akik a hit természetfeletti világába betekintést nyertek. Ilyen tanúságtevő volt Keresztelő János. „Volt egy ember, az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: Ki vagy te? Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: Nem én vagyok a Messiás. Ezért megkérdezték tőle: Hát akkor?  Talán Illés vagy? Nem vagyok, felelte. A próféta vagy?  Erre is nemmel válaszolt. A pusztában kiáltó hangja vagyok. Egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”.(Jn 1,6) Akik hisznek a tanúknak, hallják meg buzdításukat és legyünk valamennyien tanúi a közénk születő Isten Fiának!