A magyarok Mária-tisztelete 2.

A magyarok Mária-tisztelete
elmélkedés második rész

A magyar népvitézlő nemzet volt. A nyeregben kemény harcos meg tudja becsülni, azt a másik erényt, a gyengédséget, amelyet elsősorban a feleség és édesanya jelent a számára. Azt is jól tudták, hogy a jövő harcosai is édesanyák szíve alatt bimbóznak, majd édesanyák ölén virágoznak ki teljes emberré. Nem volt előttük ismeretlen a családanya összetartó ereje, és a nemzetségfő feleségének anyás, békéltető küldetése sem. Legősibb szavaink közül való az asszony (ochszun, osszun), és ez eredetileg úrnőt, királynőt jelentett. Ma is használt alakja: kisasszony, kis úrnőt jelent. Nem felesleges visszagondolni arra sem, hogy a keresztény hitvilággal már a kazár birodalomban megismerkedtek őseink, és a keleti keresztények akkor is, ma is, Theotokosznak, Istenanyának tisztelték és ábrázolták Máriát. Amikor Géza fejedelem azzal a súlyos gonddal küszködött, hogy nincs fiú örököse, aki nagy tervét megvalósíthatná: a hét törzset (besgur) egy nemzetté alakítani, egységes állammá váltani a laza törzsszövetséget, akkor álomban részesült: „Csodás fényben ragyogó, gyönyörű asszonyt látott, akit sok előkelő szűz követett. Ő ezekkel a szavakkal szólt hozzá: Nyugodjál meg, Géza, én Mária vagyok, az az érintetlen Szűz, akiről a keresztény emberek elmondták neked, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának édesanyja vagyok. Mennyei fény világosít meg, ez elűzi lelked minden homályát. Megismered Istent, aki téged alkotott. És most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője lesz. Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges patrónája leszek.” (Schwandtner: Scriptores rerum Hung.Tom. I. 583-4) Géza élete megváltozott. Bízott álma valóságában, ami lényegében arról biztosította, hogy Jézus Krisztus Édesanyjának az ajándéka lesz a születendő fiú, Mária neveli és segíti, és azokért az érdemekért, amelyeket Jézus Krisztus előtt szerez, védi és óvja Géza fiát és egész népét. Vajk a Szűzanya jóságát, megelőlegezett bizalmát sosem feledte el, és szívesen vállalta a maga nehéz, de gyönyörű küldetését: krisztusivá tenni a népet Mária oltalma alatt. Elsősorban tehát maga tisztelte a Szűzanyát, és ezt a tiszteletet ültette alattvalói lelkébe is. Bonfini szerint életében is sokszor ajánlotta országát és népét Mária oltalmába. Gyönyörű templomokat építtetett az Ő tiszteletére: a Dunántúlon a győri, a Duna – Tisza közén a kalocsai, a Tiszántúlon a csanádi székesegyházat. Szent Istvánnak a mennybevitt Szűzanya iránti túláradó tiszteletét a székesfehérvári dóm hirdette a legkiválóbban. Nyugati utazók gyönyörködtek benne nagy áhítattal és ámulattal. Ami szépet, nemeset országunk akkor nyújthatott, azt mind pazar bőségben áldozta erre a templomra, felszerelésére és díszítésére. Ezt a templomot kivette a rendes püspöki joghatóság alól, és az ország vallási központjává tette. Búcsúnapját pedig, aug.l5 – ét, országos búcsúnak rendelte. Össze is gyűlt a magyarság évről évre ünnepelni Nagyboldogasszonyát. A király pedig törvénylátó napokat tartott ez alkalommal, ahol mindenki uralkodója elé járulhatott ügyes-bajos dolgával. A velencei bencés szerzetes, Gellért 1015-ben járt itt először. Csodálkozva jegyezte meg vendéglátójának, hogy ez az ájtatos embertömeg egyetlen egyszer sem említi Mária nevét. Büszkén magyarázta a magyar szerzetes, hogy mi Őt Nagyasszonyunknak, azaz Királynőnknek szólítjuk. - Vajon minket, ma élő magyar katolikusokat is föllelkesít a tény, hogy a világon egyetlen nép vagyunk, aki az Üdvözlégyben nem Szent Máriának, hanem Királynőnk Máriának mondjuk Őt? Később a király megkérte Gellértet, hogy egy nagyboldogasszonyi búcsún prédikáljon a mennybevitt Szűzanyáról. Ez szentbeszéd annyira tetszett neki, hogy fiának, Imrének a nevelését rábízta és később csanádi püspökké nevezte ki. Gellért működése segítette Mária-tiszteletünket, de nem tőle tanultuk meg ezt a tiszteletet, ahogyan a zsolozsmáskönyvben olvashatjuk. Fölvethetjük a kérdést: milyen címen, milyen kiváltsága szerint tisztelte Szent István és népe a Szűzanyát? Minden jel, minden emlék arra mutat, hogy a mennybevitt és a világ Királynőjévé koronázott Szűzanya volt tiszteletének tárgya. Bőven van erről szó a „MAGYAROK NAGYASSZONYA” című könyvemben. Az ő, népe és az utókor erre vonatkozó hitét zseniálisan foglalja össze a koronázási eskükereszt hátlapjára vésett felirat: „REGINA COELI PATRONA HUNGARIAE”. Elgondolkodhatunk azon is, hogy miért fogadta el a magyar nép ilyen gyorsan és egyetemlegesen ezt a nagyasszonytiszteletet? Első királyunk hite és buzgósága mellett kellett, hogy legyen a magyar néplélekben valami erős, elemi hangoltság, amik ezt érthetővé teszi. Laureatusi értekezésemben sokat foglalkoztam ennek a bizonyításával. Bár Bozsóky P. Gerő: Magyarok útja a pogányságból a kereszténységig című művében kereken állítja, hogy nem volt a magyarok pogány őshitében egy pogány Nagyasszonyról szó, Balogh Ágost de Nemcsicz: Beatissima Maria qua Regina et Patrona Hungariarum, Kandra Kabos: Magyar Mythologia című művében ezt sok néprajzi adatból elfogadhatóan állítja. E szerint a néphit szerint az egyetlen Istennek volt egy leánya, aki a magyar népet védőszárnyai alá vette, védte, táplálta, mint egy nemzetségfő hitvese szokta tenni. Ezért hitték, hogy ő az élő Isten mellett, mint élő földöntúli nagyhatalom mindenben védőasszonyunk. Amikor a kereszténység tanításából az igazságot megtudták, hogy Istennek nincs teste, következéskép lánya sem lehet, ugyanakkor biztos tanítást kaptak arról, hogy az Isten Fia érettünk emberré lett, édesanyától született, mennybemenetele után Édesanyját is fölvitte a mennybe, ott az egész világ Királynéjává koronázta, nagy örömmel töltötte el őket Géza fejedelem álma, hogy ez a valóságos élő Királynő Isten trónja mellett képviseli a mi ügyünket. Nem volt nehéz számukra a teljes igazságot elfogadni

Apostolok Cselekedetei 15.

Apostolok Cselekedetei

 
2,37: „Amikor ezeket hallották, szívükben megrendültek. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: Mit tegyünk, férfiak, testvérek?” Érdekes a különbség a két embertömeg között: azok, akik Pilátus előtt tolongtak, magát Jézust látták rabként, majd megostorozva, megtagadva a vezetőktől, aztán egy köztörvényes bűnözővel szembeállítva , hogy melyik méltó a közkegyelemre, és jött az üzenet: a főpapok és a vének Barabbás mellett foglalnak állást, gyerünk, ezt kövessétek ti is; az a tömeg talán nem rendült meg? Most mi indította őket szívbéli bánatra, és az akkori gyávaság, rosszindulat, a Jézus halálában való részvállalás jóvátételére? A Szentlélek nyilván megérintette lelküket, megadta nekik a bűnbánatra indító kegyelmet. Ezt ők elfogadták. Kérdezték a további tennivalót, készek voltak indulni Jézus felé.
2,38: „Péter azt felelte nekik: Tartsatok bűnbánatot, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát”.
A tartsatok bűnbánatot nemcsak azt jelenti, hogy bánkódjatok bűneitek miatt, hanem eredeti jelentése ez: Forduljatok el a bűnötöktől és forduljatok vissza Istenhez! Ennek megtörténte után el kell fogadnotok, hogy Jézus a keresztség szentségét rendelte eszköznek a bűnbocsánatra. Meg is kell keresztelkednetek az előírt módon, mert ez az első és legszükségesebb szentség. Utána vehetitek föl a második szentséget, a bérmálást. Akit az apostolok rendkívüli módon nyertek el, a Szentlelket ti már csak az Egyház közreműködésével kaphatjátok meg, vagyis a bérmálásban, mint az Atya és a Fiú nagy ajándékát
2,39: „Mivel az ígéret nektek szól, valamint a ti fiaitoknak, és mindazoknak, akik távol vannak, de akik közül mindenkit meghív magához a mi Urunk,Istenünk.” Péter itt az ószövetségre utal. Ebben Isten az összes nemzet közül Izrael népét választotta magáénak, rábízta az egyisten hitet, és a Megváltó megtestesülését. Ha a zsidók elfogadták volna Jézust  Isten akarata szerint Megváltónak, Kaifás főpap nem méltatlankodik Jézus Istenfiúságán, hanem leborul előtte és átadja neki, az örök főpapnak az addig viselt tisztséget, akkor a többi nép fiainak előbb a zsidósághoz kellett volna csatlakozniuk, hogy  általuk Jézusé lehessen. Ezt a kiváltságot is örökölték volna apáiktól a fiak, de mivel az apák elvesztették, nem volt mit örökölni. Minden nemzet közvetlenül csatlakozhatott Jézushoz, ha megtért és megkeresztelkedett. Jézus mindenkit közvetlenül hív és kapcsol magához, ha a hívást valaki elfogadja és megkeresztelkedik.
2,40: „Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől”! A bátorításra nagyon rászorultak, hiszen teljes tudattal felfogták, milyen iszonyatos bűnt követtek el Jézus megtagadásával. Nem volt könnyű megérteni, hogy Jézus szívből megbocsát minden megtérőnek, és erre kéri Atyját is, mint tette a kereszten. A buzdítás is rájuk fért, hiszen vállalniuk kellett a felelősséget népük előtt az újabb döntésért. Nem könnyű egy egész nép elvakultságával szembeszállni. Péter szavai a végső döntésre ösztönözték őket, mert ha ezt a döntést meg nem hozzák, akkor ők is a bűnben megcsontosodottak, tehát a gonoszok közé számítanak.
2,41: „Azok tehát megfogadták szavát, és megkeresztelkedtek, körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk”. Ez a váratlan esemény az első keresztény pünkösdöt az Egyház születésnapjává tette. Az Egyház kifejezés ugyanis a görög ekkaleó igéből származik, ami egybehív, összehív jelentéssel fordítható. Itt ez történt: Isten egybe-hívott a százhúsz keresztény mellé újabb háromezret, jelezve, hogy ettől kezdve rohamos fejlődésnek indul.

Hétfő húsvét 3. hetében

Hétfő húsvét 3. hetében
ApCsel 6, 8-15; Jn 6, 22-29
„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő”

Az apostolok a csodálatos kenyérszaporításból, a tengeren való gyalogsétából, Péter magán számából és a gyors partot érésből sejtették már, hogy Jézus valami nagy szabású terven dolgozik. Ezért reggel, amikor bementek a kafarnaumi zsinagógába, és ott Jézus beszélgetni kezdett, nem lepődtek meg azon, hogy a zsinagóga udvarán nyüzsgés támadt. Hamarosan ki is nyitották a zsinagóga ajtaját, és nagyobb embersereg nyomult be az imaházba. Az arcok ismerősek voltak, hiszen az apostolok etették őket előző nap délután a tó túlsó partján. Most csodálkozva kérdezik Jézust: „Mester, mikor jöttél ide?” (25) Ott tartottak ugyanis emlékezetükben, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus tanítványait csónakba ültette, ő maga, pedig felment a hegyre egyedül.„Jézus azt felelte: Bizony, bizony mondom nektek: kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok .Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek” (26-27) Jézus nem boldog osztatlanul, amikor előző napi vendégeinek egy vállalkozó szellemű csoportja felkeresi a távoli zsinagógában. Nem kérdezi vissza: Honnan tudtátok, hogy éppen itt vagyok? Jézus tudta, hogy megfigyelték, hogy az evezni kezdő tanítványok a csónak orrát Kafarnaum irányába fordították. Jézus nem kérdez feleslegesen. A keresés okát is tudta: Azt szeretnék elérni, hogy az előző napi csodát Jézus ismételje meg ma és holnap és mindenkor. Viszont azonnal közli, hogy Ő nem óhajt ingyen konyhákat nyitni sem Zsidó országban, sem más vidéken: Az emberi táplálkozáshoz Isten már az ember teremtésekor megadta a módot. Termőföld, munka, gabonamag. Vetni kell, aratni, őrölni, dagasztani és sütni a kenyeret. Ebbe a folyamatba felesleges lenne az Emberfiának állandó változtatással beleszólnia. A szülőtől kár lenne elvenni azt a boldogságot, hogy gyermeke kenyeréhez ő is ad jókora boldogító hozzájárulást. Jézus amúgy azt is tudta, amit én is, hogy az ingyenélők nem kenyeret akarnak, hanem húst és sört. A zsidók a pusztában is megunták a negyven éves mannát.  Aztán kimondja a végszót a vita eme részére: az Atya nem arra adta neki a küldetést, hogy felforgassa a teremtés rendjét, hanem a meggyöngült emberi erőket segítse természetfeletti erejével, azzal „az eledellel, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével” (27) Jézus küldetését ez a pecsét erősíti meg.  Érdekes, hogy ezután egy értelmes kérdés fogalmazódik meg a küldöttségben: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”(28) Jézus válasza is rövid és bölcs: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. (29) a mai életben is ez a válasz igazít el egyedül: „Higgyetek abban, akit az Isten küldött” Ne higgyetek a hazugság és a gyűlölet követeinek!

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS

 (1534-1602)

 
A Hibernoi elnevezés (latinul Hibernonius) arra utal, hogy valamelyik őse Írországból származott (Hibernia: Írország). Murciában, Spanyolország délkeleti részén régi nemesi szülőktől született. Ifjú korában Valenciában nagybátyjánál nevelkedett. Itt azokban az években szentéletű szerzetesek működtek (B. Factor Miklós, Bertran Szt. Lajos), akiknek példája bizonyára felkeltette András érdeklődését a szerzetesi élet iránt. A döntést azonban egy profán és kellemetlen eset hozta meg: Amikor Valenciából hazája, Murcia felé vándorolt, rablók támadták meg és elvitték minden pénzét. Bizonyára gondolt az Úr szavaira: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti s a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek kincset a mennyben.” Elhatározta, hogy maradandó kincseket fog gyűjteni. 22 éves korában jelentkezett ferencesnek a valenciai tartományban. Habár származása és iskolázottsága szerint a klerikusok közé kerülhetett volna, o laikus testvér akart lenni, hogy az alázatosság utján törekedjék a tökéletességre. Különböző kolostorokban sokféle beosztásban tevékenykedett, de mindenhol azt kereste, miben lehetne más segítségére. Ha azt látta, hogy a másik testvérnek valami feladatot nehéz ellátni, segített neki, vagy átvállalta a munkát, mégha az nehéz vagy kevésbé kívánatos is volt. Életírói állítják, hogy ifjúkori ártatlanságát egész életén át megorizte. Természetesen sok önmegtagadással, imával. Imái, különösen ha azt a Szent Szűz képe vagy az Oltáriszentség elott, vagy a szenvedő Jézusra gondolva végezte, sokszor extázisba mentek át. Jóllehet teológiát nem végzett, a hit dolgában meglepő jártasságot árult el, ezen teológusok is csodálkoztak. Istenhez igyekezett vezetni az eltévedtéket, mohamedánokat is. A szenvedő lelkeken sok imával, búcsúnyeréssel segített. Istentől rendkívüli karizmákban (jövendölés, betegek gyógyítása) részesült. Életszentségét Szent Paszkál és a valenciai érsek is elismerte. Gandiában halt meg a szentek halálával. Temetése inkább ünneplés volt, mint gyász. Életszentsége s csodatételei hatására VI. Piusz boldoggá avatta. „Mint Istennek szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindezen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke… Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel.” (Kol 3, 12 sk)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Andrást felékesítetted a szemlélődéssel és csodálatos ártatlansággal. Add meg közbenjárására, hogy a világ csábításai közben egész szívvel hozzád ragaszkodjunk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE 5.

NAGYASSZONYUNK, HAZÁNK REMÉNYE

 
Felvetődik a kérdés: Milyen címen, milyen kiváltság szerint tisztelte a magyar nép Máriát Nagyasszonyának?
Doktori értekezésemben bizonyítottam, hogy tiszteletünk tárgya a Mennybevitt Szűzanya volt. A koronázási eskükereszt hátlapján olvasható ez a felirat: REGINA Caeli Patrona Hungariae: a mennynek Királynője Magyarország Patronája. Nagyboldogasszony napja régiesen: Nagy boldog azon nap. (Assumptio beatae Mariae /Döbrentei kódex/) István országát nemcsak nemzete jólétéért igyekezett gazdag és gyönyörű földdé alakítani, hanem azért is, hogy Nagyasszonyunknak egyre méltóbb otthona legyen égi otthona mellett. Ezért könyörög Konrád császár támadása előtt: Ha úgy tetszik neked, Mennyek királynője és a magyar föld Védőasszonya, hogy ezt az örökös jogon rád bízott királyságot az ellenség feldúlja, és a Fiad hitét, amelyet nemrég plántáltunk a szittya keblekbe tüstént kitépje, kérlek, ez ne az én mulasztásom miatt történjék, hanem a te végzésedre. Új örökségedet szokott jóságoddal védd meg. Amit a pásztor bűne érdemel, azt ő mossa le; kíméld, kérlek, az ártatlan bárányokat.” (Hartvik) Imája nyomán az ellenség visszakozott. Öt évszázaddal később 1508 Vásárhely András pesti ferences ebben a szellemben írja hozzá verses kérését: Angyaloknak Nagyságos Asszonya kezdetű versét a törökvész ellen. Igaz, őt és társait a török nemsokára lefejeztette, de újabb százötven év múlva a felszabadító hadseregnek küldött zászlajára XI. Ince pápa ezt írta: „Budát Mária adja vissza’”. István életrajzírói megemlítik, hogy országát életében többször felajánlotta Nagyasszonyunknak, élete utolsó estjén pedig végrendeletileg neki ajándékozta országát: „Mennynek Királynője, a világ nemes megújítója, nagy könyörgéssel a te oltalmadba ajánlom a szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a te kezedre bízom”. (Hartvik, Vita S. Stephani, 84-85) Másnap, 1038. augusztus 15-én Szent István meghalt. Végrendelete életbe lépett. Országa, az egész Kárpát medence örökké a Magyarok Nagyasszonya birtoka lett. Magyarok Nagyasszonyának tisztelete pedig tovább élt. A székesfehérvári nemzeti búcsúk a kegyelem forrásai maradtak. Az imádkozó hívők talán mégis a legszebb küldetést azzal vállalták, hogy a XIII. századtól elfogadták a domonkos szerzetesek rózsafüzér imáját, és abban a ferences Üdvözlégy imádságát kezdték mondani. A titok utáni könyörgést a ferencesek fűzték hozzá,és a magyar ferencesek a világon egyedül  mint a Magyarok Nagyasszonya egyetlen tulajdon népe így imádkoznak: „Asszonyunk, (Királynőnk) Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen”Nagyasszonyunk látogatásakor rámutatott, hogy Jézus kedvéért első királyunk sok jót tesz majd, népünk ezért bújhat bizakodva az ő oltalma alá.

Apostolok Cselekedetei 13.

Apostolok Cselekedetei

 
2,33:  „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és elnyerte az Atyától a Szentlélek ígéretét, kiárasztotta azt, akit ti láttok és hallotok”. Mint tudjuk, Istennek nincs teste, de az emberi fogalomrendszer szerint szól az apostol. Ez a felmagasztalás Jézus mennybemenetelét jelenti, amit Jézus emberi természete az engedelmességből vállalt megváltói szenvedésekért és kereszthalálért érdemelt ki. Az alvilág már meghódolt előtte pokoljárása alkalmával, a mennyei lények térde is meghajolt (Fil 2,) de nem marad el az egész emberi történelem minden szereplőjének tisztelgése sem: vannak, akik már folyamatosan elismerik Uruknak, Istenüknek, lesznek olyanok is, akik csak a végítéleten teszik meg ugyanezt. Jézus már az utolsóvacsorán megígérte, hogy ha elmegy, elküldi az Atyától a Vigasztalót. A Szentlélek láthatatlan. Jézus ezért hivatkozik arra, hogy Őt hatásaiból fogják megismerni az emberek. Az emberi megismerés rendszerint az érzékekkel kezdődik, ezért mondja Péter apostol, hogy ti most már láttok és hallotok, hiszen csodajeleit megtapasztalták a jelenlévők.
2,34-35: „Mert nem Dávid ment föl az égbe, hiszen ő azt mondja: Szólt az Úr az én Uramnak: Jobbom felől foglalj helyet, amíg én ellenségeidet lábad zsámolyává teszem”(Zsolt 110,1) Az Úr itt az Atyát jelöli, az én Uramnak kifejezés pedig Jézusra vonatkozik. Az Úr=Adonáj=Jahveh kizárólag Isten címe. Az idézett zsoltárversben ennek tudatában szólítja a jövendő Messiás királyt, késői unokáját Úrnak, tehát Istennek. Jézus próbálja tisztázni ezt a problémát a korabeli zsidó írástudókkal, amikor felteszi nekik a kérdést: „Hogyan mondhatják Krisztust Dávid fiának, amikor maga Dávid mondja a zsoltárok könyvében: Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! Dávid tehát Urának hívja őt. Hogyan lehet akkor az ő fia?” (Lk 20,41-44) Mi, keresztények, könnyen felelünk: Jézus a második Isteni Személy, így Dávid Ura. Megtestesülésében Dávid késői unokája lesz Szűz Márián keresztül. Ehhez a zsidóknak el kellene fogadniuk a Szentháromság titkát és a megtestesülést is.
2,36: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!”
A főapostol első beszédjének csattanós záradéka ez. A zsidó főtanács hivatalos döntése megtagadta a Názáreti Jézustól a messiási címet, holott tanításával, csodáival és az ószövetségi Szentírásban meghatározott minden messiási kritériummal rendelkezett. Valószínűleg tudatosan, rossz akarattal nem kérdezték meg hivatalosan, hogy a Názáretinek mondott Jézus hol született, mert az perdöntő bizonyíték lett volna mellette. Ugyanígy elhanyagolták családfájának kutatását is, holott a legegyszerűbb zsidó is számon tartotta a magáét. Ők tehát nem kértek Jézus Krisztusból! Hogy még a lehetőségét is elhárítsák messiási voltának, ezért állt érdekükben, hogy Pilátus tiltakozása ellenére makacsul ragaszkodjanak a római rabszolgák fenyítését jelentő keresztre feszítéshez. Gyakorlatilag  kiebrudalták a zsidó népből. Erre az elszánt elutasításra utal a főapostol, hogy Isten megdönthetetlen akaratából Ő mégis a Messiás, az ősevangéliumban megígért sátántipró Úr, az egész világ Megváltója.  Némely magyar író nagy erőfeszítésekkel bizonygatja, miszerint Jézus nem zsidó származású volt, hanem Noé Kám nevű fiának az utóda, magyar vérvonalú. Ha ez igaz lenne, az egész üdvtörténet hamis lenne, vagyis Isten hazugságban hagyta volna eddig az emberiséget. Az igaz Istenről ilyet állítani semmiféle kutatás nincs feljogosítva. Kár is, mert Jézus, a történeti és a hit Jézusa minket megbecsült.

Húsvét 2 hete szombat

Húsvét 2 hete szombat       
ApCsel 6, 1-7; Jn 6, 16-21    

„Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit”.
„Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál”. (ApCsel 6, 1) Láttuk a Szentlélek pünkösdi kiáradásával egyszerre háromezer emberrel gyarapodott a Krisztus-követők száma. Szent Péter csodatétele a születésétől derékon alul béna férfi tökéletes meggyógyításával, újabb ezrekkel növelte a hívek közösségét. Ezeknek a családias ellátása csak az étkeztetés vonalán sem volt könnyű feladat. Mivel étkezni minden nap kell, és a sokezres tömegnek ebédet főzni, tálalni és az ételt felszolgálni bonyolult és időigényes feladat, nem csodálkozhatunk azon, hogy akadtak nehézségek. Az első keresztények zsidók voltak származásukat tekintve. Az is előfordulhatott, hogy a frissen megtért görög nemzetiségűeket vélt vagy valóságos sérelem érte a besorolásnál. A testvéri béke fenntartása viszont nagyon fontos cél volt a közösségben, ezért Péter azonnal segíteni akart a bajon. Megtehette volna, hogy egyedül dönt, hiszen Jézustól teljhatalmat kapott az Egyház vezetésében. De ezzel újabb tápot adhatott volna a félreértéseknek. A hét új munkatárs miért ilyen vagy olyan összetételű legyen. Arra is gondolhatott, hogy az Úr a csodálatos kenyérszaporítások alkalmával bizonyos információkért őket is megkérdezte, aztán munkájukat is igénybe vette az ötvenes csoportok kiszámolásánál, leültetésénél, kenyérrel és hallal való ellátásánál. Végül őket bízta meg Jézus a maradék összegyűjtésével is. Így már ott is volt valamelyes kollektív együttműködés. Miért ne lenne most az új közösség életében is? „A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”.(2) Az igehirdetést egyelőre csak ők láthatták el, mert őket szentelte pappá és püspökké az Úr, őket képezte ki a prédikálásra, az ő értelmüket nyitotta meg, hogy helyesen értsék az ószövetségi Szentírást, ők kapták erre a célra a Szentlelket. A karitatív munkára kevesebb képzés is elég. Persze a kiválasztásnál figyelembe vetették a természetes fizikai és szellemi képességeket, hogy a teendőket el tudják látni, és eddigi felkészülésükből ne hiányozzék a természetfeletti elem sem. A tervezett megbízatás ugyanis nemcsak eledelosztásra jogosította fel a fiatalembereket, hanem arra is, hogy részt vállalhassanak a lelkipásztori munkából is, pl. prédikáljanak, kereszteljenek. Erre utal a választás utáni kézrátétel, ami felszentelést jelentett és jelent ma is, amit akkor is, most is imádsággal együtt alkalmaz a szentelő püspök. A szentlecke utolsó részlete örömmel közli, hogy „a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek”. (7) Ez utóbbi megjegyzés azért érdekes és fontos, mert ezzel a zsidó papok elismerték, hogy megszüntnek tartják az Ószövetséget, vele az áronita papságot és állat- meg illatáldozatokat is. Elfogadták tehát a Szentlélek kegyelmével megerősítve Jézus keresztáldozatát és a krisztusi papságot, amely kizárólag apostoli szenteléssel kapható meg, nem családi örökségként.