Pünkösdre várva 20.

Pünkösdre várva

Jézus az utolsó vacsorán örökre tisztázta, hogy a világ Megváltója az örök Atya Fia, maga is isteni Személy, aki pap mindörökké Melkizedek rendje szerint. Ezért köt új és örök szövetséget az emberiséggel, mert az Ő egyetlen áldozata nem ismételhető, nincs is arra szükség, hiszen végtelen az értéke. Megmutatja az első újszövetségi papságnak, hogy ezt az áldozatot állandóan be kell mutatni Istennek, de nem megismételve, hanem megmutatva a Mindenek Atyjának az emberek közül erre a célra felszentelt férfiak, apostolutódok szolgálata által: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) „E szavak után Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám, magadnál, részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 17,1.5) Annak a szentírási szövegnek a fordítói, amelyet újabban használok, a tökéletesebb megértés céljából ezzel az alcímmel látták el: „A főpapi ima” Jézus harminchárom éves volt ebben az időben. Az angyali üdvözlet Mária titka volt, mert senkinek nem dicsekedett el azzal, hogy a mennyei angyallal azt üzente neki az Úr a beköszöntőjében: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál” E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal ezt mondta neki: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége”(Lk 1,28-33) Ezeket a titkokat Mária legfeljebb negyven-ötven év múlva mondta el Lukács evangélistának az evangélium írása idején. A Gondviselés által kijelölt családfő, Szent József is angyali szóból tudta meg a nagy titkot. (Mt 1,18-25) Jézus harminc éves koráig nevelőapjával együtt dolgozott, mint építőiparos. Újabban újra mondogatnak szánalmas álmodozásokat, melyek szerint Jézus 12-30 éves koráig híres népeknél tanulta el, amit aztán tanított. Jó katolikusok is felülnek az ilyen ostoba kacsáknak. Márk evangéliuma szól arról, hogy nyilvános működése idején visszalátogatott Názáretbe. Meglepődtek gyönyörű tanításán: "Honnan vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia?” (Mk 6,2-3a)

Kedd húsvét 5. hetében

Kedd húsvét 5. hetében        
ApCsel 16, 22-34; Jn 16,5-11
„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok” 

Jézus tovább folytatja búcsúbeszédét: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött engem, és senki közületek, nem kérdi tőlem: Hová mégy? Hanem, mivel ezeket mondtam, szomorúság töltötte be szíveteket. De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek”. (5-7a) Két fejezettel előbb az evangélista beszámolt arról, hogy Jézus már korábban is szólt elmeneteléről az Atyához. Mivel az apostolok akkor kifejezték, hogy ők bizony nem tudják, hol van az Atya háza, így fogalmuk sincs, hogy melyik út vezet hozzá. Tamás rákérdezett, de Jézus csak annyit válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14, 6) Ők akkor megértették, hogy nem földi ösvény vagy kocsiút vezet az Atyához, hanem Jézus tanítása, és majd a kegyelem, amely haláluk után jön hozzájuk, és felsegíti őket az Atya színe látására. Most viszont, amikor Jézus küldőjéhez, az Atyához készül vissza, kicsit mintha Ő lenne szomorú: Elmegyek, és senki nem kér, hogy maradjak? De megérti őket, hogy távozása miatt ugyan szomorúak, de bele kell nyugodniuk, hogy Jézus a megváltás befejeztével vissza kell térjen isteni lakhelyére. Jézus ezt a belenyugvást nyugtázza: „Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm ót hozzátok” (7b) Csodálatos ez az őszinte kitárulkozás. Az Atya rendelkezett így, hogy a megváltás rettenetes szenvedéseit Fia vállalja el, szerezze meg így a bűnbocsánatot, és nyissa meg az üdvösség kapuját minden hívőnek. Aztán akiket az Atya a keresztség szentségében megajándékoz a megszentelő kegyelemmel, ezzel gyermekévé fogadja, annak a további lelki életét, az igazság és szeretet gyakorlatát az isteni akarat működése során származó Szentlélek irányítsa. A hívő ember tudja, hogy Istennek vele kapcsolatban pontos életterve van, amit teljesítenie kell. Ezt nem ismerjük, rejtve van Isten végtelen titokvilágában. Hát ezért küldetik a Szentlélek a bérmálás szentségében mindegyikünk számára, hogy állandóan bennünk lakjék, és segítsen megtudni folyamatos tennivalónkat: „a Lélek is segítségére van erőtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk, de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”.(Róm 8, 26) a Szentlélek tehát legnagyobb jótevőnk lesz. Ugyanezt teszi az egész világgal is: „Ő, amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről: vagyis a bűnről, hogy nem hisznek ennem; az igazságról, hogy az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; és az ítéletről, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett” (8-11) A sátán az utóbbi néhány évszázad alatt befészkelte magát már a kereszténység központjának számító Európába is. Kérjük őszinte hittel a vigasztaló Szentlelket, áradjon ki újra földrészünkre és győzze meg lakóit arról, hogy Jézust elveszíteni a legnagyobb kár.

DI GIROLAMO SZENT FERENC

DI GIROLAMO SZENT FERENC

 jezsuita, pap

*Grottaglie, 1642. december 17. +Nápoly, 1716. május 11.

A Taranto közelében levő Grottaglie nevű kisváros nemességéhez tartozó di Girolamo családból több pap került ki. Miután Ferenc a helyi iskolába járt, és megszerezte ott az egyetemre való érettséget, 1659- ben Tarantóba ment. A szemináriumban lakva a jezsuita kollégium előadásait látogatta 1665-ig. Ezután diákonusként a nápolyi jezsuita kollégiumban teológiát és mellette jogtudományt is tanult. 1666 márciusában szentelték pappá.

Először nevelőként alkalmazták egy fiúintézetben. Néhány év múlva elhatározta, hogy belép a jezsuita rendbe, amelyet tanulmányi ideje alatt közelebbről megismert. Nápolyban töltött novíciusi éve után,1671 nyarán szűkebb hazájába, Leccébe helyezték, hogy onnan kiindulva végezze első lelkipásztori tevékenységét. Ezekben a kezdeti években alakította ki saját módszerét. Ragyogó szónok volt, mégsem hagyatkozott pusztán retorikai adottságaira, hanem írásban készült prédikációira. Egész életéből tízezer prédikáció kézirata maradt fenn. Prédikációi természetesen kora érzésvilágának felelnek meg, a barokk stílusnak, amelyet a dél-itáliai vérmérséklet még inkább felfokozott; ma már ezért idegennek és meghaladottnak tűnnek számunkra. Megbízható magvukat azonban nem lehet félreismerni. A Szentírás és az egyházatyák buzgó tanulmányozása -- amelyek hatása bőségesen meg is található nála -- segített abban, hogy prédikációi ne váljanak puszta barokk szócifrázatokká.

Ferenc már Leccében kialakította az utcai prédikációk rendszerét. Hihetetlen sikerei ellenére azokban az években érlelődött meg benne a gondolat, hogy a külföldi pogánymissziónak szenteli életét. A rend generálisát ostromolta tengerentúlra küldéséért, de valamennyi levelére ugyanazt a választ kapta: a fiatal jezsuita buzgósága dicséretes, kívánsága azonban teljesíthetetlen: ,,A fáradozásban és lelkekben gazdag Indiát Nápolyban is megtalálja, ott fejtse ki hát lelkipásztori buzgóságát!''

1674-ben, tanulmányai befejezése után Nápolyba küldték Ferencet. Több mint negyven éven át egészen haláláig kellett e ,,missziós területén'' maradnia. 1678-tól Nápoly misszionáriusa volt a hivatalos címe. Lelkipásztori módszerét csakhamar a nagyvárosi körülményekhez alkalmazta. Mindenekelőtt három, helyileg is elkülönült feladatra irányította egész erejét:

Első helyen álltak a Nápoly nagy terein és élénk utcáin tartott népmissziói. Középpontjuk az Anjou-kastély előtti tágas tér volt, akkoriban nagy szórakozópark, amely orgazdáknak, szemfényvesztőknek, kitartottaknak és más csirkefogóknak szolgált találkahelyül. Különösképpen ádventben és a nagyböjtben tartotta meg a rendíthetetlen misszionárius -- egy csapat tevékeny világi támogatásával -- eme népség közepette prédikációit, a kor stílusának megfelelően, képszerűen és nagyon erőteljesen bemutatva a bűn megvetendő voltát és a pokol büntetésének borzalmait. A kor minden rémítő eseményét (a földrengést, a pestist vagy a Vezúv kitörését) belefoglalta prédikációiba, hogy megrendült hallgatói érzésvilágát még inkább megragadja.

Második feladata a város rossz hírű negyedeibe, elsősorban a kikötő közelébe vezette, ahol számos prostituáltat sikerült megtérítenie. Bűnbánó körmenetekkel, nyilvános ostorozásokkal és erős hangú rövid prédikációkkal kísérelte meg, hogy a lányokkal való garázdálkodást legalább korlátozza, ha teljesen megszüntetni nem is tudta. Emiatt többször is az életére törtek, céljától azonban nem hagyta magát eltántoríttatni. Tudatában volt annak, hogy a prostitúciónak szociális okai is vannak.

Mivel akkoriban a nő számára tiszteletben tartott életútnak csak a házasságot vagy a kolostort tekintették, sok szegény családból való lányt az ínség prostitúcióra kényszerített. Ferenc -- mint előtte néhányan már mások is, köztük rendjének alapítója, Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.) is -- megkísérelte, hogy megfelelő intézkedésekkel enyhítse ezt a szükséghelyzetet. Otthonokat alapított és támogatott, amelyekbe a szerencsétlen nőket legalább egy időre felvették, és megtett minden tőle telhetőt, hogy megkönnyítse számukra az átmenetet a rendezett életbe.

A megelőző intézkedésekkel is azon fáradozott, hogy gátat vessen a prostitúció továbbterjedésének. Lényeges változást neki sem sikerült ezen a téren elérni. Az a tény, hogy élete végéig újból és újból magára vette az ilyesmikért való fáradozást, igazolja, hogy milyen csekély lehetett az elért eredmény, jóllehet a krónikások számos megtérésről tudósítanak.

Harmadik feladatköre túlterjedt Nápolyon, és Ferencet különösen a nyári hónapokban a várost környező helységekbe is elvezette. A vallási élet hatékonyabbá tétele céljából a hónap minden harmadik vasárnapján Nápoly jezsuita templomában közös áldozást hirdetett. A város különböző plébániáiról és Nápoly környékéről népes körmenetek vonultak a Gesů Nuovóhoz, a jezsuiták nápolyi templomához, ahol számos pap gyóntatott. A havi közös áldozás e vasárnapjain a hívők ezrei vettek részt.

Az akkori idők számára és az adott körülmények között kimondottan korszerű lélekgondozás volt az, amit Ferenc Nápolyban kezdeményezett és kibontakoztatott. Bizonyos, hogy külső formájukat illetően közülük néhány nagyon korhoz kötött volt, és barokk, déli jellege miatt túlságosan felfokozottnak, sőt érthetetlennek is tűnik. De maradandó érték és példa Ferenc személyisége, önzetlen, fáradhatatlan buzgósága, amely töretlen hitéből és Istenbe vetett erős bizalmából fakadt. 1806- ban boldoggá, 1839. május 26-án szentté avatták.

 

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 34.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 
8,24: „Erre Simon azt felelte: Könyörögjetek értem az Úrhoz, hogy semmi sem érjen engem abból, amit mondtatok!” Szegény Simon! Megrémült az átoktól, amit Péter felháborodásában mondott ellene. Péterék nyilván azonnal elfogadták megszeppent bűnbánatát. Dehogy is akarták őt elveszíteni, de mint sok más esetben történt, nagyon kellett ügyelniük arra, hogy a hit tiszta maradjon, főként az anyagiakkal meg ne rontsa a leselkedő kísértő a tiszta lelkületet. Nem volt alaptalan Péter apostol óvatossága. Apostoltársa, a Karióti Júdás, anyagiakhoz való rendetlen ragaszkodása miatt lett árulója Mesterének. János apostol, aki ott állt most is Péter mellett, a betániai vacsora alkalmával említi Júdás berzenkedését a Mester lábára kent egy font igazi nárduszolaj miatt: „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és adták oda a szegényeknek? Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta” (Jn 12,55-56) Az Egyház későbbi történelmében bizony igen komoly gondokat okozott, hogy egyházi tisztségeket pénzért adtak-vettek (simónia, invesztitúra). (XI-XII.sz.)
8,25: „Ők pedig, miután tanúságot tettek és az Úr igéjét hirdették, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamariaiak sok helységének hirdették az evangéliumot”. A tanúság-tevés akkor nem saját megtérésről szóló beszámoló volt, hanem Jézus mennybemenetele előtt adott parancsának teljesítése: „Tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig”. (ApCsel 1,8) Manapság is ez a lényeges küldetése minden hithirdetőnek: az evangélium Jézus Krisztus örömhíre.
8,26: „Ezek után az Úr angyala így szólt Fülöphöz: Kelj föl és menj délre, arra az elhagyatott útra, amely Jeruzsálemből Gázába visz le”. Miután Jézushoz vezette a szamaritánusok egy részét, ezeket megkeresztelte, Péter és János apostolok megbérmálták őket, minden bizonnyal gondoskodtak az egyházi szervezetről is, Fülöp diákonust új feladat várta. Angyal vitte neki Jézus parancsát. Bár a Szentföld nem nagy ország, eredeti kiterjedése akkora, mint hazánkban a Duna-Tisza köze, azért az északról délre gyalogolni Jeruzsálemen át Gázába nem kis teljesítmény. A diakonus azonban engedelmesen elindul.
8,27-28: „Az fölkelt tehát és elment. S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta”. Fülöp tehát észrevesz egy arra haladó kocsit. Nem ismeri ugyan a benne ülőt, de későbbi megismerkedésüket közli a szent szerző. Távoli országból jött, mint egykor Sába királynője, aki bölcs Salamon király hírét hallva látogatott el Jeruzsálembe. Ez a magas rangú úr is csak az Ószövetség Istenét kereste, hiszen a birtokában lévő prófétai iratból csak róla tudott. A zsidó templomban sem hallott arról, hogy már nagy változás történt az üdvösség dolgában: megszűnt az Ószövetség, mert már a földre szállt, megtestesült a Fiúisten, tanított, csodákat művelt, és újszövetséget kötve az egész emberiséggel, szörnyű szenvedések után meghalt, megváltotta az egész világot. Ezekről az örvendetes tényekről a zsidók templomában, ebben az időben nyilván nem esett szó. Az üldözések idején az apostolok és a Jézus-hívek nem jártak már a templom Salamon-tornácára evangéliumot hallgatni és együtt imádkozni.
8,29: „Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: Menj oda és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Fülöp tehát megkapja az újabb eligazítást. Itt lesz dolga a kocsi ismeretlen utasával. Aki ide rendelte, majd a további teendőkre is rányitja a szemét.

Pünkösdre várva 19.

Pünkösdre várva 19.

Néhány elgondolkodtató szentírási szövegre hívja fel a figyelmünket mind az Ó-, mind az Újszövetség. Az Ábrahámnak adott áldást is az utolsó mondat fényében kell néznünk: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3b)  Amikor Ábrahám legyőzi a Szodomát és szövetségeseit fogságba ejtő négy királyt, s győztesen halad szolgáival sátortábora felé, „Szodoma királya eléje jött Sáve völgyében (ez a Királyok völgye) Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet’. Ő pedig tizedet adott mindenből” (amit zsákmányolt) (Ter 14,17b-20)  Isten akarta így, aki kiválasztotta Ábrámot, hogy a Messiást szülő nép ősapja legyen, de ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a  megváltás nem Ábrahám népéből, hanem a népből született Messiás áldozatából jön létre. Ezt emeli ki a tény, hogy Isten eléje küldi Ábrámnak az Őt elsődlegesen képviselő főpapját, és vele áldatja meg Ábrámot, aki ezt tizeddel viszonozza és ismeri el felettesének. Az ezer évvel később élt Dávid királynak ezért kellett a már idézett 110. zsoltárban hangsúlyosan leírnia: „Azt mondta az Úr az én Uramnak (a Messiáskirálynak) Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr megesküdött és nem bánja meg:Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart” (Zsolt 110,1. 4-6a)  Félreérthetetlenül  azt jelenti az ábrámi áldás utolsó sora, hogy nem csak az ősapa miatt, hanem mert Ő, a Messiás, a második Isteni Személy, ezért végtelen értékű az önmaga feláldozása. Ugyanígy  érvel  a Zsidóknak írt levél: „Vajon melyik angyalnak mondta valaha: A Fiam vagy,  ma szültelek? Vagy:Én Atyja leszek, Ő meg a Fiam  „Ám amikor elsőszülöttét bevezeti a világba, ezt mondja: Imádja őt Isten minden angyala.(Zsid 1,5-6)  „Ezért, amit hallottunk, azt teljes odaadással meg kell tartanunk, hogy a célt el ne tévesszük. Ha már az angyaloktól meghirdetett tanítás annyira kötelező volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség elvette méltó büntetését,hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanuk megszilárdítottak köztetek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal,és a Szentlélek tetszése szerint osztogatott adományaival igaznak bizonyított”(2,1-4) „Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: A Fiam vagy, ma szültelek . Másutt meg ezt mondja: Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint” (5,5-10) Az Ószövetségnek el kellett múlnia: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam:Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra megszentelődünk” (10,5-7;10) „Már csak rövid, nagyon rövid idő, aztán eljön az eljövendő, és nem késik. Az igaz ember a hitből él, de ha elpártol, nem telik benne kedvem” (37-38)