Évközi 19. hét hétfő

Évközi 19. hét hétfő

Nem a vértanúk nagy tettei és nagy szenvedése a bőséges vetés, hanem az a szeretet, mellyel életüket odaadták Istennek. A nagy tettek, de még az önfeláldozás sem ér semmit Szent Pál szava szerint, ha mozgatórugója nem a szeretet: „Vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.” Szeretet nélkül mindenféle áldozat saját kevélységünk és önzésünk bő vetése lenne csupán, mert csak a szeretet és művei maradnak meg az örök életre. Aki nem hull bele a földbe, vagyis nem hal meg sok mindennek, abban az egy szükséges, a halhatatlan élet kezd pusztulni. Szeretet nélkül a búzaszem pusztulása terméketlen megsemmisülés és rothadás, a szeretetben való földbe hullás viszont olyan halál, melyből új élet sarjad és bőséges termés fakad. Az ilyen földbe hullott élet egészen biztosan bő termést hoz, hiszen bő volt a vetés: mert az Istennek tetsző bő adakozás nem abban áll, hogy sokat adunk, hanem hogy mindent odaadunk, szeretetből.

Ismert a legenda, mely szerint a római prefektus az Egyház kincseit követelte Lőrinctől, aki erre összegyűjtötte az öregeket, betegeket, vakokat, özvegyeket és szüzeket, s őket vitte a prefektus elé, úgy mutatva be őket, mint az Egyház aranyát, ezüstjét, drágaköveit és gyöngyeit. Nagy tanítást hordoz ez a mi számunkra is: magként a földbe hullani annyi, mint mindennapi teendőinket szeretetben végezni, az életállapotunkban hűségesen kitartani, a betegséget, gyászt, az öregkorral járó gyengülést és fogyatkozást szeretettel fogadni, s felajánlani azt Isten dicsőségére és az Anyaszentegyház javára. Így hozhat életünk bő termést, így válhatunk értékes kinccsé testvéreink számára.

Urunk, Jézus Krisztus, kérünk, hogy Szent Lőrinc vértanúd közbenjárására tégy minket bő termést hozó búzaszemmé a Neked való teljes önátadás által. Add kegyelmedet, hogy semmi mást ne akarjunk, mint megtanulni szeretni, úgy, hogy meghalunk mindennek, amit a világ életnek nevez, és már csak az Istentől kapott szeretetből élünk.

 

Ascolii Szent Emőd

Augusztus 9.

Emigdius Ascalum (Ascoli?) püspöke, aki 300 körül élt. A város lakói ősidőktől kezdve patrónusuknak tisztelték. 1703-ban földrengések pusztítottak Itáliában, Ascalumot azonban elkerülték. A lakosság ugyanis három hónapon át böjtölt, imádkozott, vezekelt, hogy az Úr Emigdius érdemeiért vegye oltalmába. Ennek híre menvén, hazánkban is segítségül hívták, így a komáromi földrengés (1763) idejében, de máskor is.^*

Egy barokk fametszeten díszmagyarba öltözött térdelő alakok könyörögnek hozzá:

Dicsőséges Szent Emid, imádkozzál érettünk. Föld romlásbor el-ne hadgy, szóllj Istennél mellettünk.

A S. Congregatio Rituum a gyakori földrengések távoltartása céljából a rozsnyai egyházmegye részére október 15. napjára engedélyezte Emigdius kultuszát és zsolozsmáját (1835).

A szent tiszteletének paraszti utókoráról nincs tudomásunk.

 

A Mennyei Atya Litánioa 22.

Atyánk, Te a királyok királya, irgalmazz nekünk!

 
A népek vezetőit a történelem folyamán különféle címeken szólították, illetőleg rangsorolták. A megnevezés nem az alattvalók sokaságától függött, nem is az ország vagy birodalom kiterjedésétől. Nem az volt perdöntő szempont, hogy milyen jogcímen szerezte meg az uralmat, hanem hogy ezt a hatalmat milyen formában birtokolta és gyakorolta. Független, teljhatalmú úr volt-e egy terület és a rajta élő népesség fölött vagy nem. Ha igen, akkor királynak nevezték és tisztelték a vezetőt. Az ősi népeknél rendszerint az isteni hatalom részeseként tekintették a királyt. Tekintélyét Istentől eredeztették, és úgy gondolták, hogy kizárólag neki tartozik elszámolni uralkodásáról. Hatalma hármas volt: törvényhozói, bírói és végrehajtói jog. Úgy vélték, hogy Isten és emberek között ő a közvetítő az állam igazgatásában, és vallási téren is. Szemléletes volt a rómaiak elgondolása: a király (rex) pontifex (hidverő) az istenek és az emberek között. Ami jót az istenek az embereknek szánnak, azt a királyon keresztül juttatják el hozzájuk. Uralkodói feladata a nép boldogítása. Ezt a bálványimádó népeknél úgy gondolták, hogy területük felett a bálvány a legfőbb úr, a király pedig teljhatalmú megbízottja. Isten ószövetségi szent népében a Szövetség megkötése után az egyetlen Úr maga Isten, a teremtő, világot igazgató és gondviselő örök lény, aki magát, lényegét így fogalmazta meg Mózesnek: „Én vagyok az, Aki vagyok” (Kiv 3,14) Ez annyit jelent, hogy öröktől fogva mindörökké egyformán, változatlanul jelenben élő Lét vagyok. Ez harmadik személyben így hangzik: Jahveh. Az izraeliták akkor boldogan így énekelték meg ezt a páratlan kiváltságot, hogy nekik az egész föld Ura az uralkodójuk, nem kell földi helytartó, ember-király: „Király az Úr, ujjongjon a föld, örvendezzék a temérdek sziget. Felhő és homály van körülötte, igazság és jog trónjának alapja. Tűz halad előtte, s körös-körül felperzseli ellenségeit. Villámai beragyogják a föld kerekségét, láttára megrendül a föld. Viaszként olvadoznak a hegyek az Úr előtt, az egész föld Ura előtt. Az egek hirdetik igazságát, minden nemzet látja dicsőségét”. (Zsolt 97,1-6) Három évszázad múlva azonban maguk az akkori zsidók kérik Isten Sámuel nevű prófétájától, hogy nekik is olyan királyuk legyen, mint a többi népnek van: Istent helyettesítő, Őt megszemélyesítő ember, akihez láthatóan beléphetnek, aki hallhatóan szól hozzájuk, aki láthatóan vezényli seregét háború idején. Isten jól látja népe ellene lázadó lelkületét, mégis kijelöli Sault királynak ( 1Sám 8) Később bebizonyosodik, hogy Dávidot és egy-két utódját kivéve a királyok nem képviselik méltóan Istent. Isten természetesen Úr marad a hűtlen királyok felett is. Figyelmezteti őket bűneikre, a bálványimádásra és alattvalóik kiszipolyozására. A próféták intéseire nem hallgatnak, ezért az Úr idegen uralkodók kezére adja 722-ben, majd 587-586-ban egész Izraelt. Többé nem is engedi őket önálló államban élni. Jahveh gyakorolja nemcsak a törvényhozói, hanem a bírói és végrehajtói királyi jogot. A királyok királya. Az idők teljességében aztán elküldte Egyszülött Fiát a földre: a megtestesülést hírül adó angyal így fogalmaz: „Az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”.(Lk 1,32-33) Királysága ellen tiltakoztak ugyan népe vezetői, de Pilátus ebben hajthatatlan volt: a keresztje magasan mutatta halála okát: „A Názáreti Jézus a zsidók Királya”. (Jn 19,19) A főpapok tiltakozására pedig ezt válaszolta: „Amit írtam, azt megírtam”. (22) Búcsúzásakor Jézus így szólt tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön”. (Mt 28,18) A világ végén pedig mint egyetemes Király ítél minden nép felett.(Mt 25,34) „Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti” (1Kor 15,24-25)

Sirák Fiának Könyve 66.

A kölcsön

 
„Aki másnak kölcsönad, irgalmat gyakorol, aki kezét nyújtja, megtartja a törvényt. Adj kölcsön, ha rászorul, embertársadnak, és fizesd vissza idejében, hogyha magad kaptál” (Sir 29,1-2) Ennek az alapja a Mennyei Atya általános emberbaráti gyakorlata. Ő öröktől fogva végtelenül nagylelkű, a legteljesebb szeretet maga. Amikor még teljesen egyedül birtokolta a mindentudó és mindenható isteni lényeget (természetet), az 1932.július 1-i Grenoble-i üzenetében ezt is elmondta: „Az Örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot. Megtöltöttem mindazzal, amiről tudtam, hogy az embereknek szükségük lehet rá: ilyen a levegő, a nap, az eső és sok egyéb, amiről tudtam, hogy megélhetőségükhöz szükséges” (Az Atya szól gyermekeihez, 23) Igen, ezt is ki akarta hangsúlyozni a frissen népévé fogadott zsidóság vezetőjének, amikor a Sínai hegy tetején a teremtés főbb fázisait bemutatta neki. A teremtés története óriási ajándékozásról szólt. Az emberek így 3250 évvel ezelőtt megismerhették ezt a mondatot is: Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”. (Ter 1,26a) A szöveg többi része nem arról szól, hogy Istennek emberi alakja van, és azt formázza meg Ádám és Éva testében, hiszen az ember nemcsak testből áll, hanem szellemi lélekből is, ezen kívül személye is van. Rögtön ezt a nagyon lényeges kijelentést mondta Mózesnek az eredeti mondat ismétlésével: „Ők uralkodjanak a tenger halai,az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog. Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket. Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá” (26b-28ab) Az 1932-es megnyilatkozás ezt erősíti meg, és megmutatja, hogy bőkezűségét példának is szánta a történelem generációinak: „Jövök, hogy olyannak ismertessem meg magam, amilyen vagyok. Irántam való szeretetükkel egy időben növekedjék az emberek az iránti bizalma, hogy csak egyetlen gondom van: őrködni minden ember fölött és úgy szeretni őket, mint gyermekeimet.” (Az Atya szól 23) Ez bizony igen komoly kihívás az Atya gyermekei előtt! Persze, akik azt is el akarják feledni, hogy Isten van, azért ad egyik gyermekének többet kincseiből, hogy ő is tudjon és akarjon adni, amit az Úr sugall. A Bölcs meglátásai: „Tartsd meg szavadat, légy megbízható, s amire szükséged lesz, mind megkapod. Sokan talált pénznek tekintik a kölcsönt, s aki segít rajtuk, azt zavarba hozzák. Amíg meg nem kapja, kezet csókol neki, és a pénz kedvéért alázattal beszél. A törlesztés idején szép szavakkal tartja, panaszkodik, sír-rí, s az időt okolja. Ha végre elszámolnak, alig adja meg a felét, s a kölcsönadó még ennek is örülhet. Ha nem tud fizetni, kútba esik a pénz, s eggyel még több lesz az ellensége. Szidja és átkozza, ezzel fizet neki, tisztelet s köszönet helyett gyalázattal. Sokan nem adnak kölcsön, de nem gonoszságból, hanem mert irtóznak a hasztalan viszálytól.” (Sir 29,3-7)

Évközi 19 vasárnap

Évközi 19 vasárnap 
1Kir 19, 4-8; Ef 4, 30-5, 2; Jn 6, 41-52
„Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá”

Urunk Jézus az első kenyérszaporítás alkalmával jóllakatott tízezer embert. Mindenkinek nagyon jólesett ez a váratlan vendéglátás. Rajongva vették körül a Mestert, és hirtelen támadt ötlettel állandósítani akarták ezt a bőkezűséget. Köréje csoportosultak, és készültek jótevőjüket királlyá kikiáltani. Jézus nem fogadta el ezt a lelkesedést. Nem azért szaporította meg a kevés kenyeret, hogy hamis vágyat tápláljon a szegény emberekben. Rögtön arra gondoltak ugyanis, hogy őseik idejében a pusztai vándorlás negyven éve alatt Isten minden este biztosította az egész zsidó tábor részére a mannát, amit ők mennyből hulló kenyérnek véltek. Most ezt várták volna el Jézustól, hogy iktassa ki a nehéz szántást, vetést, aratást a falusi életből, az előző napi módon vagy másként, de ezután gondoskodjék az ő jóllakatásukról. A kafarnaumi zsinagógában Jézusnak tisztáznia kellett a kenyérszaporítás igazi mondanivalóját. A pusztában nem Mózes adta a mannát, hanem Isten. Azért adta így az ennivalót, mert nem nyílott más mód a nép fenntartására. Amint átkeltek a Jordánon, megszűnt a manna-hullás, mert előttük volt az érett búzatenger, csak aratni kellett. A földet pedig egy-két éves honfoglalással kezükbe adta, hogy Isten eredeti rendelkezése szerint termeljék meg a mindennapi kenyeret: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2, 15) Ez örök parancs, Jézus nem változtat rajta. Jézusban a mennyei Atya új és örök ajándékot készített az embereknek: „Az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” (Jn 6, 32-33) – íme, a két világ: Jézusé a mennyei kenyér, amelyben az Istenember rejtőzik, emberségének és istenségének minden gazdagságával. A másik a munkától és a szegénységtől menekülő ösztönös emberé, aki önmagát is képes eladni rabszolgának, hogy a gyomrát naponta jóllakásig tölthesse meg ennivalóval. Jézus Kafarnaum zsinagógájában lelkét kívánja kitenni honfitársai számára. A kenyér jelenti az ember számára a napi ennivaló minden fajtáját, sőt az élet minden szükségletének kielégítését. Az ember bárhol bármit dolgozik, „kenyeret keres” magának, családjának. Jól akar élni. Igaza van, ez is nagyon fontos. Amikor a szellemi élet többletére vágyik, akkor sem felejti el a józanságot: „Primum vivere, dein filosofari” (először élni kell, utána bölcselkedni). Jézus ezt nem vonja kétségbe, de a test élet fenntartását földi munkával oldja meg. Viszont az embert annyira szereti, hogy az isteni, a legmagasabb rendű életben, az igazság és szeretet elsajátításában és gyakorlásában is részesíteni kívánja. Ennek a tápláléka pedig nem más, mint a maga az Istenember, a Kafarnaumban előre jelzett, az utolsó vacsorán pedig ténylegesen valóra váltott Eukarisztia, Jézus Szent Teste és Vére a kenyér és a bor színe alatt. Egyszerre lett miénk Jézus embersége és istensége. A bejelentés gyönyörű élmény volt Jézusnak, mert tudta, mit akar adni. Nemcsak szavát és tetteit, nemcsak szenvedését, halálát és feltámadását, hanem Önmagát. Nagy érték a teste, istensége végtelen. Most mindezt nekünk, éhezőknek, nyomorgóknak kínálja jó szívvel. Vajon kétezer év tapasztalata alapján mi okosabbak vagyunk, mint a kafarnaumiak? A mai emberek egy része is könnyedén eladja magát, hogy a gyomrát töltse. Mi legyünk okosak! Akarjuk a mennyből alászállt Kenyeret, mert vele minden a mienk.