A Mennyei Atya Litánioa 22.

Atyánk, Te a királyok királya, irgalmazz nekünk!

 
A népek vezetőit a történelem folyamán különféle címeken szólították, illetőleg rangsorolták. A megnevezés nem az alattvalók sokaságától függött, nem is az ország vagy birodalom kiterjedésétől. Nem az volt perdöntő szempont, hogy milyen jogcímen szerezte meg az uralmat, hanem hogy ezt a hatalmat milyen formában birtokolta és gyakorolta. Független, teljhatalmú úr volt-e egy terület és a rajta élő népesség fölött vagy nem. Ha igen, akkor királynak nevezték és tisztelték a vezetőt. Az ősi népeknél rendszerint az isteni hatalom részeseként tekintették a királyt. Tekintélyét Istentől eredeztették, és úgy gondolták, hogy kizárólag neki tartozik elszámolni uralkodásáról. Hatalma hármas volt: törvényhozói, bírói és végrehajtói jog. Úgy vélték, hogy Isten és emberek között ő a közvetítő az állam igazgatásában, és vallási téren is. Szemléletes volt a rómaiak elgondolása: a király (rex) pontifex (hidverő) az istenek és az emberek között. Ami jót az istenek az embereknek szánnak, azt a királyon keresztül juttatják el hozzájuk. Uralkodói feladata a nép boldogítása. Ezt a bálványimádó népeknél úgy gondolták, hogy területük felett a bálvány a legfőbb úr, a király pedig teljhatalmú megbízottja. Isten ószövetségi szent népében a Szövetség megkötése után az egyetlen Úr maga Isten, a teremtő, világot igazgató és gondviselő örök lény, aki magát, lényegét így fogalmazta meg Mózesnek: „Én vagyok az, Aki vagyok” (Kiv 3,14) Ez annyit jelent, hogy öröktől fogva mindörökké egyformán, változatlanul jelenben élő Lét vagyok. Ez harmadik személyben így hangzik: Jahveh. Az izraeliták akkor boldogan így énekelték meg ezt a páratlan kiváltságot, hogy nekik az egész föld Ura az uralkodójuk, nem kell földi helytartó, ember-király: „Király az Úr, ujjongjon a föld, örvendezzék a temérdek sziget. Felhő és homály van körülötte, igazság és jog trónjának alapja. Tűz halad előtte, s körös-körül felperzseli ellenségeit. Villámai beragyogják a föld kerekségét, láttára megrendül a föld. Viaszként olvadoznak a hegyek az Úr előtt, az egész föld Ura előtt. Az egek hirdetik igazságát, minden nemzet látja dicsőségét”. (Zsolt 97,1-6) Három évszázad múlva azonban maguk az akkori zsidók kérik Isten Sámuel nevű prófétájától, hogy nekik is olyan királyuk legyen, mint a többi népnek van: Istent helyettesítő, Őt megszemélyesítő ember, akihez láthatóan beléphetnek, aki hallhatóan szól hozzájuk, aki láthatóan vezényli seregét háború idején. Isten jól látja népe ellene lázadó lelkületét, mégis kijelöli Sault királynak ( 1Sám 8) Később bebizonyosodik, hogy Dávidot és egy-két utódját kivéve a királyok nem képviselik méltóan Istent. Isten természetesen Úr marad a hűtlen királyok felett is. Figyelmezteti őket bűneikre, a bálványimádásra és alattvalóik kiszipolyozására. A próféták intéseire nem hallgatnak, ezért az Úr idegen uralkodók kezére adja 722-ben, majd 587-586-ban egész Izraelt. Többé nem is engedi őket önálló államban élni. Jahveh gyakorolja nemcsak a törvényhozói, hanem a bírói és végrehajtói királyi jogot. A királyok királya. Az idők teljességében aztán elküldte Egyszülött Fiát a földre: a megtestesülést hírül adó angyal így fogalmaz: „Az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”.(Lk 1,32-33) Királysága ellen tiltakoztak ugyan népe vezetői, de Pilátus ebben hajthatatlan volt: a keresztje magasan mutatta halála okát: „A Názáreti Jézus a zsidók Királya”. (Jn 19,19) A főpapok tiltakozására pedig ezt válaszolta: „Amit írtam, azt megírtam”. (22) Búcsúzásakor Jézus így szólt tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön”. (Mt 28,18) A világ végén pedig mint egyetemes Király ítél minden nép felett.(Mt 25,34) „Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti” (1Kor 15,24-25)