Évközi 19 vasárnap

Évközi 19 vasárnap 
1Kir 19, 4-8; Ef 4, 30-5, 2; Jn 6, 41-52
„Én vagyok a kenyér, aki a mennyből szálltam alá”

Urunk Jézus az első kenyérszaporítás alkalmával jóllakatott tízezer embert. Mindenkinek nagyon jólesett ez a váratlan vendéglátás. Rajongva vették körül a Mestert, és hirtelen támadt ötlettel állandósítani akarták ezt a bőkezűséget. Köréje csoportosultak, és készültek jótevőjüket királlyá kikiáltani. Jézus nem fogadta el ezt a lelkesedést. Nem azért szaporította meg a kevés kenyeret, hogy hamis vágyat tápláljon a szegény emberekben. Rögtön arra gondoltak ugyanis, hogy őseik idejében a pusztai vándorlás negyven éve alatt Isten minden este biztosította az egész zsidó tábor részére a mannát, amit ők mennyből hulló kenyérnek véltek. Most ezt várták volna el Jézustól, hogy iktassa ki a nehéz szántást, vetést, aratást a falusi életből, az előző napi módon vagy másként, de ezután gondoskodjék az ő jóllakatásukról. A kafarnaumi zsinagógában Jézusnak tisztáznia kellett a kenyérszaporítás igazi mondanivalóját. A pusztában nem Mózes adta a mannát, hanem Isten. Azért adta így az ennivalót, mert nem nyílott más mód a nép fenntartására. Amint átkeltek a Jordánon, megszűnt a manna-hullás, mert előttük volt az érett búzatenger, csak aratni kellett. A földet pedig egy-két éves honfoglalással kezükbe adta, hogy Isten eredeti rendelkezése szerint termeljék meg a mindennapi kenyeret: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg” (Ter 2, 15) Ez örök parancs, Jézus nem változtat rajta. Jézusban a mennyei Atya új és örök ajándékot készített az embereknek: „Az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” (Jn 6, 32-33) – íme, a két világ: Jézusé a mennyei kenyér, amelyben az Istenember rejtőzik, emberségének és istenségének minden gazdagságával. A másik a munkától és a szegénységtől menekülő ösztönös emberé, aki önmagát is képes eladni rabszolgának, hogy a gyomrát naponta jóllakásig tölthesse meg ennivalóval. Jézus Kafarnaum zsinagógájában lelkét kívánja kitenni honfitársai számára. A kenyér jelenti az ember számára a napi ennivaló minden fajtáját, sőt az élet minden szükségletének kielégítését. Az ember bárhol bármit dolgozik, „kenyeret keres” magának, családjának. Jól akar élni. Igaza van, ez is nagyon fontos. Amikor a szellemi élet többletére vágyik, akkor sem felejti el a józanságot: „Primum vivere, dein filosofari” (először élni kell, utána bölcselkedni). Jézus ezt nem vonja kétségbe, de a test élet fenntartását földi munkával oldja meg. Viszont az embert annyira szereti, hogy az isteni, a legmagasabb rendű életben, az igazság és szeretet elsajátításában és gyakorlásában is részesíteni kívánja. Ennek a tápláléka pedig nem más, mint a maga az Istenember, a Kafarnaumban előre jelzett, az utolsó vacsorán pedig ténylegesen valóra váltott Eukarisztia, Jézus Szent Teste és Vére a kenyér és a bor színe alatt. Egyszerre lett miénk Jézus embersége és istensége. A bejelentés gyönyörű élmény volt Jézusnak, mert tudta, mit akar adni. Nemcsak szavát és tetteit, nemcsak szenvedését, halálát és feltámadását, hanem Önmagát. Nagy érték a teste, istensége végtelen. Most mindezt nekünk, éhezőknek, nyomorgóknak kínálja jó szívvel. Vajon kétezer év tapasztalata alapján mi okosabbak vagyunk, mint a kafarnaumiak? A mai emberek egy része is könnyedén eladja magát, hogy a gyomrát töltse. Mi legyünk okosak! Akarjuk a mennyből alászállt Kenyeret, mert vele minden a mienk.