SZENT
RADELGUNDIS
apáca
*Thüringia,
518 körül. +Poitiers, 587. augusztus 13.
Gyermekkorát
véres testvérharcok és háborúk árnyékolták be. Apját, Berthachárt, a thüringiai
tartomány királyát saját testvére, Hermanefried ölte meg; anyja és csaknem
minden testvére árulás folytán vesztette életét. Csak Radelgundis és egy öccse
menekült meg a vérfürdőtől, s apjuk gyilkosa magával vitte őket a várába.
Röviddel ezután a Meroving királyok, Theuderik és Klothár zsákmányoló és
bosszúhadjáratot indítottak Thüringiába. Pusztították az országot, elűzték a
királyi családot, a tizenkét éves Radelgundist és testvérét hadifogolyként
vitték magukkal. Klothár, Neustria királya Radelgundist koronabirtokára küldte,
hogy ott a jövendő királynővé neveljék. Talán csak ekkor keresztelkedett meg.
Mindenesetre itt tárult fel számára a keresztény hit mélysége. Jártasságot
szerzett az ókori műveltségben: tanult latinul, görögül, olvasta a Szentírást,
az egyházatyákat és a latin klasszikusokat.
Tizenkilenc
éves koráig tartott ez a békés élet, ekkor a király esküvőre parancsolta
Soissons-ba. Jól tudta, hogy ki az a Klothár, akihez férjhez kellett mennie:
legkegyetlenebb a rémes Meroving nemzetségből. Tönkretette a hazáját, rokonait
elűzte vagy megölte, saját kezével szúrta le két kis unokaöccsét. Fáradhatatlan
hatalomvággyal és alattomosan halmozott gonosztettet gonosztettre. Az
anyakirályné, Szent Klotild elhagyta udvarát, és visszavonult Tours-ba. Klothár
palotájában két ágyasa és ezek gyermekei vetélkedtek uruk kegyéért. Radelgundis
menekülni próbált, de elfogták és Soissons-ban megünnepelték lakodalmát.
A
király bizonyára nagyon szerette. Nagyszerű nászajándékkal, gazdag
ingatlanokkal ajándékozta meg. Ajándékokkal azonban nem lehetett betölteni azt
a szakadékot, amely a házastársak között tátongott. Radelgundis ezzel a rémes
emberrel, akit megkereszteltek ugyan, a szívében azonban megtéríthetetlen
pogány maradt, aki ma durván és kegyetlenül kínozta, másnap meg ékszerrel és
drága ruhákkal akarta mosolyra kényszeríteni, több mint tíz évig élt olyan
házasságban, amely vértanúság lehetett számára. Bizonyára azt akarta Isten,
hogy Klothár mellette tanulja meg -- még ha csak sejtelemszerűen is --, hogy
milyennek kell lennie voltaképpen a kereszténynek. Látta az istentiszteleten és
a Szentírás olvasásakor, amint felgyúlt benne a hit és a szeretet. Kemény
vezeklései, éjszakai imádsága, böjtjei nem maradhattak tartósan rejtve előtte,
s azt is gyanította, hogy az ő bűneiért engesztel. Ajándékait továbbadta a
szegényeknek és a nyomorgóknak. Átélte, hogy milyen szelíden fogadta mohóságát,
szeszélyeit és keménységét, de csak rosszkedvűen morgott: ,,Apácával kötöttem
házasságot, nem királynővel.''
Egy
napon azután Radelgundis megtudta, hogy Klothár megölte a testvérét; az
egyetlent, aki nemzetségéből megmaradt, aki a legközelebb állt hozzá és akit a
legjobban szeretett, akiben még megbízhatott, akivel anyanyelvükön tudták
megérteni egymást. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Minden
felgyülemlett benne, s ezekben az órákban úgy érezhette, hogy elsüllyedt egész
addigi élete. A rémítő ürességbe követelően beledobbant a vérbosszú ősi
kötelezettségének hangja. Csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy megöli
testvérének gyilkosát, vagy elhagyja, és ezzel a meneküléssel ment meg mindent,
ami hazája elvesztése óta betöltötte az életét. Elmenekült. Noyon templomában
térdre vetette magát Szent Medárd (560 körül) püspök előtt, és a remegő idős
embertől kikényszerítette az áldást, amely Istennek szenteltté tette őt, és
kivonta az őrjöngő király hatalma alól. A felkiáltás, amellyel Radelgundis a
püspököt megindította, kinyilvánította, mennyire veszélyeztetettnek érezte
kereszténységét ebben a pillanatban: ,,Ha most nem szentelsz fel, egykor Isten
tőled kéri majd számon a lelkemet.'' Jellemző a kor különös
ellentmondásosságára, hogy Klothárt, akinek politikai cselekvéseiben nem
számított egy gyilkosság, a hitvese Istennek szenteltsége előtt olyan mély
tisztelet fogta el, hogy lemondott minden erőszakról, csak kérlelésekkel és
tárgyalásokkal próbálkozott, végül pedig teljesen békén hagyta. Nagylelkű
hangulatában később még neki ajándékozta Poitiers kolostorát is. Egyebekben
azonban a király élete végéig folytatta kicsapongó és erőszakos életét. 561-ben
halt meg csodálkozó szavakkal az ajkán: ,,Micsoda Úr lehet a mennynek ez az
Istene, hogy meg mer ölni olyan hatalmas embert is, mint a frankok királya!''
Radelgundis
egy ideig Tours-ban és Saix-ben élt, ápolta a betegeket, különösen a
bélpoklosokat, és ekkoriban adta el minden személyes vagyonát. Utolsó
ékszerdarabját, egy pompás arany tűt elcserélte egy remetével vezeklőruháért.
Végül belépett a Miasszonyunk poitiers-i kolostorába. Attól kezdve csak
kenyéren és zöldségféléken élt, keveset aludt, és mindig a csupasz földön;
ostorozta magát, és nehéz vezeklőláncokat hordott. Saját megtisztulásáért
folytatott küzdelmének hősies megfeszítettsége sejteni engedi: azon fáradozott,
hogy elhagyott férjét is képviselje Isten előtt.
A
frankok egész országából áramlottak asszonyok és lányok Radelgundis
kolostorába. Az őt emésztő önátadás mint tűzjel hatolt bele a vad és mégis az
üdvösségre annyira éhes, sötét korba. Már akkor is, mint a halála után is,
egyre több csodájáról tanúskodtak. Alázatos határozottsággal intézte kolostora
ügyeit. Miután az arles-i Szent János-kolostorban, ahol Szent Caesarius (lásd.
459. o.) reguláját követték, meggyőződött ennek az életmódnak az előnyeiről,
kérte és meg is kapta az ottani apátnőtől, Szent Caesariától a regulát az
apácái számára. Saját személyében lemondott minden rangról, és engedelmesen
meghajolt a fiatal Szent Ágnes apátnő vezetése előtt, akinek a megválasztását ő
tette lehetővé.
Radelgundis
végre békében, Isten csendjében, olyan világban élt, amelyre voltaképpen a
kiválasztása szólt. Kolostorából titokzatos erőtér lett, amely egy napon a nagy
tehetségű Szent Venantius Fortunátust (530 körül--600 után) is magához
vonzotta, akit a kor nyugtalansága és saját nyughatatlan szelleme hosszú utakra
űzött, át egész Itálián és Gallián, egészen eddig a kolostorkapuig. Ott maradt,
és a szent anyai barátsága szelíden, de ellenállhatatlanul átalakította ezt a
kóborló költőt. Pap, majd Poitiers püspöke lett. A római liturgia értékes
énekszövegeket köszönhet neki, és ő állította össze Radelgundis életrajzát is.
A
Szent Kereszt nagy ünnepe lehetett Radelgundis életének csúcspontja. I.
Jusztiniánusz bizánci császár (527--565) Poitiers királyi apácájának
ajándékozta a Szent Kereszt egy részecskéjét. Amikor az ereklyét ünnepélyes
körmenetben vitték a kolostor templomába, első ízben csendültek fel Venantius
kereszthimnuszai: a Vexilla regis prodeunt (Királyi zászló jár elöl) és a Pange
lingua (Mondj éneket, zengő nyelvem).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése