Évközi 20. hét keddje

Évközi 20. hét keddje

Mt 19,23-30 

Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges”Tegnap olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az előre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetőségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen.(vö.:26) Ő, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetőségét.(Jób 42,2) Ezért viszont az emberektől feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába!(vö.:21) Az önző ember ezt nehezen vállalja. A lehetőséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közeléből is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai?”Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik:Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsősége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét”(27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyű minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsőbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18,1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán:”Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt”(Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára:” És mindenki, aki elhagyja házát,testvéreit vagy nővéreit ,apját vagy anyját,gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni” (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja. Házastárs elhagyja házastársát és gyerekeit, nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyűgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiállt. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani a karrierről,hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére,aki lemond játékról,kalandokról,hogy családjának apja,anyja lehessen,számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot.

CYZICUSI SZENT MIRON

Szent Miron vértanú

Miron vértanú Achájából származott nemes és gazdag családból. Nagyon szelíd ember volt, szívében nagy szeretet égett Isten és az emberek iránt. Istennek tetsző életet élt. Décius császár idejében lett a város papja. Amikor egy karácsony alkalmából Antipater helytartó eljött a templomba, hogy elfogja a keresztényeket, az istentiszteletet végző Miron félelem nélkül elmarasztalta a helytartót kegyetlensége és bálványimádása miatt. Ezért elfogták őt és kínzások alá vetették. Fára függesztették, vasakkal szurkálták, tűzzel égették, és végül tüzes kemencébe dobták. Szentünk sértetlen maradt a tűz a hóhérokat égette meg. A helytartó végül vadállatok elé dobatta. Mivel a vadállatok nem bántották a szentet, a dühös helytartó önmagát ölte meg, A vértanút ezután Kizik városába vitték és ott lefejezték 251-ben.

Sirák Fiának Könyve 74.

Már sokszor utaltam rá, hogy az emberi természet testből és lélekből áll.

 
Testünk a napi munkában elfárad, a felfrissülés a pihenéssel érhető el. A lelkünk szellemi létű teremtménye Istennek, teljesen egynemű, anyagtalan, nem fáradhat el. Amikor a testünk mély álomba merül, a lelkünk képességei élik a maguk életét. Az alvó álmodik. Istennek módjában áll üzenni az értelmes teremtményeknek. Az Ószövetségben nagyon sok, fontos, közérdekű üzenete jutott el hozzánk: Izrael tizenegyedik fia rendelkezett az álmok értelmének megfejtésével. Gyerekkorában saját küldetésének előjeleit kapta: aratásról álmodott. Minden családtag kötött egy-egy búzakévét, és ezeket a tövükre állították. Nagyon meglepődött, amikor a család minden tagjának a kévéje meghajolt az ő kévéje pedig egyenesen állva maradt. Más alkalommal azt mesélte, hogy a nap, a hold és a csillagok is meghajoltak előttem. Még az apja is megdöbbent: Fiam, mi lesz belőled? Nemcsak a testvéreid, hanem még a szüleid is hódolnak neked? (Ter 37,5-10) „Bátyjai féltékenyek lettek rá, apja azonban megjegyezte magának a dolgot”(11) Ezért amikor a bátyjai a nyájakat messzebb fekvő réteken legeltették, apja pedig utánuk küldte Józsefet különleges, tarka köntösében, hogy nézzen körül, a testvérei messziről megismerték, és összebeszéltek, hogy megölik. Végül is Ruben azt tanácsolta, hogy egy üres ciszternába dobják bele. Ő volt ugyanis az elsőszülött, meg akarta menteni öccse életét, hogy visszaadhassa apjuknak. Amikor aztán ő távol volt, testvérei egy arra haladó kereskedő-karavánnak eladták 20 ezüstpénzért. Elegáns köntösét pedig egy kecske vérébe mártva küldték el apjuknak, hogy azt higgye, oroszlán ette meg a fiát. Hosszú ideig gyászolta Józsefet.(12-35) „A midiániták pedig eladták őt Egyiptomban Putifárnak, a fáraó egyik kincstárnokának, az őrség parancsnokának" (36) A parancsnok megkedvelte, mert okos és becsületes volt. A felesége viszont szemet vetett rá, mivel a férje eunuch (férfiatlanított) volt. József nem volt ura jóságáért gonoszsággal fizetni, az asszony pedig megsértődött, bepanaszolta férjének, hogy József ki akart kezdeni vele. Putifár a feleségének hitt. A legszigorúbb börtönbe záratta Józsefet. Súlyos bilincsekbe verve szenvedett ártatlanul. Később odahoztak két tisztségviselőt is. Azok álmaikat elmondták rabtársaiknak. József mindkettőjük álmát megfejtette, amit aztán követte még aznap a beteljesülés. József kérte a tisztségébe visszavett urat, a király főpohárnokát, hogy szóljon érdekében a fáraónak. Ő azonban elfeledte ezt megtenni. Két év múlva a fáraó mesélte el álmát: Hét kövér tehén jött föl a Nílusból. Utánuk hét vézna mászott ki, és elnyelték a kövéreket. Majd egy búzaszál nőtt fel hirtelen és hét telt kalász volt rajta. Mellette egy másikon hét üres kalász nőtt. Az üresek elnyelték a telteket. Az álomfejtők nem értették az álmot. Ekkor jutott eszébe a főpohárnoknak József, akiről említést tett a fáraónak, aki rögtön magához hozatta. József meghallgatta az álmokat, és meg is fejtette: A két álom egyet jelent: jön hét bő termő esztendő, majd hét semmit érő. A fáraó sietve építtessen magtárakat, és a felesleges termést vásároltassa fel. A hét nem-termő évben pedig adassa el a tartalékot. Sietve rendelkezzék a király. A fáraó okosan döntött: Te vagy a helyettesem mától fogva. Cselekedj belátásod szerint. (39,7-41,57) „Csalóka remények után fut a balga, hiszen csak balgákat izgatnak az álmok. Mint aki árnyék után kapkod, és szelet kerget, olyan az is, aki álmaira épít. Rokonságban van a tükör és az álom: az arcnak képmása van szemben az arccal. Lehet tisztát várni a tisztátalantól, vagy igazságot várni a hazugságtól? A jóslások, jövendőmondások, álmok mit sem érnek, nem egyebek a vajúdó asszony képzelgéseinél. Ha nem az Úr küldi őket követségbe, ne törődjél velük. Sokakat vezettek tévútra az álmok, úgyhogy botladoztak az életük útján. Csalhatatlan módon teljesül a törvény, teljes a bölcsesség megbízható szájból” (Sir 34,1-8)

Évközi 20. hét hétfő

Évközi 20. hét hétfő

Bír 2,11-19; Mt 19,16-32
„Valaki odament hozzá”

Erről a valakiről, akit közelebbről nem jellemez az evangélista, más forrásokból tudjuk, hogy egy megnyerő külsejű, jó modorú ifjú volt. Máté talán azért nem mond semmit az életkoráról, hogy általánosítva könnyebben nézzük ezt az egyéni látogatást, mintha az egész emberiség, vagy annak legalább a vallásos része lépne oda Jézushoz tanácsot kérni. A kérdés elhangzik: „Mester, milyen jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő azt válaszolta neki: Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy valaki jó. Ha pedig be akarsz menni az örök életre, tartsd meg a parancsokat” (16-17) Az ifjú bizonyára tanult hittant, hiszen ifjúkora óta tartotta a Jézus által felsorolt parancsokat. Akkor vajon miért kérdez ilyen alapvető dolgokat? Valószínűleg hallotta, hogy a Názáreti Mester valamivel többet tanít, mint a rabbik. Az ifjú és vele az emberiség ezt a többletet kutatja, mert az üdvösség dolgában biztos akar lenni. Íme, a jó fogalmát hogy siet konkrétan meghatározni. Azt mondja: Miért mondasz engem jónak? Csak az Isten jó! Jézus várja a hitvallást, mert a szavai és a tettei alapján közel áll Istenhez. Netán azt is várná válaszul: Te magad is Isten vagy. Ennyire nem jutott az ifjú, mint ahogy az akkori emberek is csak annyit mertek megfogalmazni Jézusról, hogy egy lehet a régi próféták közül. (Mt 16,13-14) Jézus csak mint ismeretlen új rabbi válaszol a felvetett kérdésre: Tartsd meg a parancsokat, és újabb, konkrétabb parancsokat váró kérdezőjének fel is sorolja a legfontosabbakat. Erre megkönnyebbülten válaszol az ifjú: „Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?”(Mt 19,20) Az ifjú érzi, hogy ez a Názáreti Mester mégiscsak többet kíván, mint az ószövetségi Törvény. Jézus azért jött, hogy a teljes kinyilatkoztatást ismertesse, és visszaállítsa a Teremtő által meghatározott alapelveket. Tanítása tökéletes, egész szívvel Istenre figyelő embereket akar nevelni. Ezért mondja: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Aztán jöjj, kövess engem!” (21) Isten a teremtéskor nem határozta meg, hogy melyik személy, melyik család milyen mértékben részesüljön a föld javaiból, de örökérvényű törvényt adott, amelyet semmiféle emberi elképzelés, kontár rendelkezés érvényesen meg nem másíthat: aki többet örökölt, vagy többre vitte az Istentől kapott tehetségeivel, azt nem magának, hanem a melléje rendelt embereknek küldi az örök Atyja. Mi, akik hitünktől vezérelve sokszor állunk Jézus elé és megkérdezzük tőle helyesen teljesítjük-e parancsait, segítsünk másokat is így gondolkodni: akármit szereztem, azért adta Isten, hogy megosszam a mellém rendelt rászorulókkal.

MONTPELLIERI SZENT RÓKUS

SZENT RÓKUS
*Montpellier, 1345 körül +Angera, 1376 körül 

A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:

Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik. Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: ,,Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.''

Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.

Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.

Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá: ,,Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.''

Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa. A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.

Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé. Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.

Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához. Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.

Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost. Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.

A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.

Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.

Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: ,,Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!'' Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.

A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott: ,,Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!'' Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.

Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: ,,Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.''

Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: ,,Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.''

Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől. Ő az Úr szava szerint (,,Arcod verítékével eszed a kenyeret'') buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon. Gotthárd azonban -- mert közismert és gazdag ember volt -- azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.

Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd -- még mindig betegen és sántán -- visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.

Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott: ,,Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.'' Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.

Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget. Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.

Így telt el öt év. Akkor -- mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön -- az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.

Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról. A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött: ,,Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?'' Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.

A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.

Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért. Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.

Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején. A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.

Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is. 

Sirák Fiának Könyve 73.

„Az egyik nap miért különb a másiknál, hisz a napból árad minden fény az évben? Az Úr bölcsessége osztotta el őket, ő tett különbséget idők s ünnepek közt. Néhányat fölemelt és szentnek nyilvánított, a többit meg a köznapok sorába iktatta” (Sir 33,7-9)

 
A Szent Bölcs , Sirák fia mindenek előtt arra céloz, hogy a nap hajnalban keleten bukik fel a föld fölé. Hajnal van, mondják az emberek. Aztán felkúszik egyre magasabbra, minden percben erősebb a fénye és melege. Az emberek sietve mosakodnak, reggeliznek, és dolgozni kezdenek. Sőt a legősibb munkát végző férfiak előbb adnak ennivalót állataiknak, hogy jóllakottan bírják majd az egész napos kemény munkát, ahogyan a gazda parancsolja. A háziasszony sietve eteti a baromfiudvar nyüzsgő sokadalmát, aztán igyekszik vissza a házba, készíteni a reggelit a ház idős tagjainak és a nehezen ébredő gyereknépnek. Fürdés, mosdás a szokások és lehetőségek szerint. Amikor a reggeli az asztalra kerül, és csendesül a ház, amint mindenki indul a kötelességét teljesíteni. Munka, ebéd, kis pihenő és a délutáni heves napsugarak áradatában megy a mezei munka, későbbi fejlődés során a műhelyek és irodák falai között. Amikor Mózesnek feltárta az Úr a teremtés mozzanatait, már évmilliók óta ilyen volt a munkás hét beosztása. A közvetlen időmérő erre vonatkozólag a föld körül keringő hold változása volt. Négy hét telt el a hold karikájának fénnyel telítődése után amíg a hold fénye teljesen elfogyott, majd újra teljes fénykorong lett belőle. A zsidók meg tudtak ezzel barátkozni, ezért a milliárdos csillagvilág kialakítását felfogni képtelen honfitársai számára Mózes így osztotta be a nyolcmozzanatos teremtést: az első, második negyedik,ötödik napra egy-egy teremtő mozzanat,a harmadik,a hatodik napra kettő-kettő és a hetedikre a mindenkinek kijáró, kötelező munkaszüneti nap. Ez a zsidóknál a hét hetedik napja. Jézus feltámadása óta a keresztények ezt örökre megváltoztatták, tehát a hét első napja lett a heti ünnepi és pihenőnap. (Ter 1,3: világosság; Ter 1,6-8: égboltozat; Ter 1, 9-10: szárazföld és tenger + Ter 1,11-13: gyümölcsfélék;Ter1, 14-19: égi világítók;Ter 1,20-23: madarak és halak; Ter 1,20-23: Ter 1,26-30: az ember ISTEN képmása, az ember ura a növény és az állatvilágnak) A nagy francia forradalom célja az volt, hogy „Robbantsátok fel a gyalázatost! Náluk ez a Római Katolikus Egyházat jelentette. Diadalukat azzal akarták francia vívmánnyá magasztosítani, hogy eltörölték a vasárnapot, és a hónapot dekádokra, tíznapos egységekre osztották, és csak a tizedik nap lett a pihenőnap. A franciák nagy része idegileg megszenvedte a tíznapos egységekre való beosztást, ezért visszaállították a hetedik pihenő napot. „Minden ember agyagból való, mert a föld porából teremtetett Ádám. De nagy bölcsességgel az Úr megkülönböztette, és sokféle útra indította őket. Némelyeket megáldott és fölemelt, megszentelt és maga mellé vett. Másokat átokkal sújtott, s megalázott, elkergette őket a helyükről. Amilyen az agyag a fazekas kezében, --természete szerint gyúrhatja és formálhatja, olyan az ember a Teremtő kezében: igazságossága szerint fizet neki. A rosszal a jó áll szemben, s a halállal az élet, az igaznak a bűnös az ellentéte. Ha a Magasságbeli műveire nézel, párosával vannak egymás ellenében. Mint aki vincellér után szőlőt böngész, úgy törtem magamat én is szüntelenül. Isten áldásával előrehaladtam, s tele lett a sajtóm, mint a vincelléré. Lássátok, hogy nemcsak magamért fáradtam, hanem mindazokért, akik okulni vágynak. Hallgassatok hát rám, ti népnek nagyjai, akik a gyülekezet élén álltok, figyeljetek!” (Sir 33,10-19)

Évközi 20. vasárnap

Évközi 20. vasárnap

Péld 9, 1-6; Ef 5, 15-20; Jn 6, 50-59
„Jól használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk!” 

A bölcselet szerint jó az, ami a céljának megfelel. Az erkölcstanban azt tanuljuk, hogy erkölcsileg az a jó cselekedet, amely megfelel Isten parancsának. Ami tehát Isten akaratával ellenkezik, az erkölcsileg rossz, vagyis bűn. Arra kell tehát törekednie mindenkinek, aki jól akarja felhasználni idejét, és érdemeket akar gyűjteni az örök életre, hogy megismerje, mit akar Isten vele, mit akar tetetni velünk, és azt egész szívvel tegyük is meg következetesen. Erre vonatkozik a levélrészlet első, bevezető mondata: „Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek, ne, mint esztelenek, hanem mint bölcsek”. (15-16) Alapvető meggyőződésünk kell, legyen, hogy Istenatyánk a maga dicsőségére, a közösség javára tervezte meg életünket. Isten dicsősége nem valami ember-királyi önzés, hanem azt jelenti, hogy minden ténylegesen világra jött ember a legcsodálatosabb isteni mintakép szerint alakuljon remek emberré. Ezt a mintát kell megismernünk Istennel való beszélgetéseinkben. Ezért az idő jó felhasználásában ez a szempont az első legyen. Sok ember sajnálja az imára szánt időt, pedig kell a kimondott csendes, elmélyült ima, de kellenek az olyan rövid, régi szakszóval: röpimák, amikor rákérdezünk egy-egy felmerülő feladatnál: Atyám, ezt nekem szántad? Ha igen, adj hozzá erőt, hogy jól végezzem el annak segítésére, akinek a boldogságát szolgálnom kell vele. A bölcs ember kérdez éspedig attól, akitől érdeklődni érdemes: Istentől. Bölcs ugyanis csak az lehet, aki ismeri a célt, és birtokolja a megfelelő eszközöket. Az emberek között mindig akadtak a szeszesitalt túlzottan fogyasztó egyének is. A zsoltáros szerint: „Füvet fakasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét” (Zsolt 104, 14-15) Nem rossz a bor, aki issza, vigyázzon a szabályos mértékre. „Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad” (Ef 5, 18) Tehát nem egy bűn származhat a részegségből, hanem erkölcs nélküli élet. A mámortól megrontott gondolkodás és akarás nem, vagy legalább nem mindig tud felelősen cselekedni. Ha a szívünk gyönyörű élményekre vágyik, ne külső segédeszközökre hagyatkozzunk:„Inkább teljetek el Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrhoz!” (18b-19) Természetesen szabad dalokat is énekelni. A népdalok szövege általában a legnemesebb emberi érzéseket kelti szívünkben: édesanya, ara vagy jövendőbeli kedves iránti szeretetről szólnak. A haza, a nemzet, család, bajtársak, szép emlékek ébrednek lelkünkben, finomítják kapcsolatainkat, kifejezik hálánkat. Ösztönöznek a szépre és jóra. Nemcsak a szövegük, hanem a dallamuk is nevel, nemes gondolatokat és érzéseket fakaszt. Az ifjabb nemzedéket megtanítja bizonyos emberi életörömök szép, lélekemelő kifejezésére: a szép szerelem méltó kifejezésére. Azt mondják, manapság a fiatalok nem tudnak szépen udvarolni, vagyis okosan, finoman kifejezni vonzódásukat, párkereső elemi vágyódásukat. Pedig régen így vélekedtek: a szerelem Isten ujja, amely megmutatja, a rengeteg más-neműből kit szánt neked boldogító párnak Istened. Szabad tehát szépen szórakozni is.