Az élet igéje – 2016. augusztus

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)

Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.

Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.”

Kezükbe vették az evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.

„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.”

Vajon valóban Jézus a Mesterünk?

Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.

Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.

Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.

Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.

Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.”

És ez ma is lehetséges.

Az Irgalmasság Szent Éve 243.

A mustármag

„Egy másik példabeszédet is mondott nekik: A mennyek országa hasonlít a mustármaghoz, amelyet fogott a gazda, és elvetett földjében. Ez kisebb minden más magnál, azonban amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fészket raknak ágai között. (Mt 13,31-32) Mire figyelt föl Jézus, és hívta föl a hallgatói figyelmét? Bizonyára sok háziasszony volt közöttük, és ismerték a mustármagot, mert a csöppnyi magokat a kezükben megcsodálják, aztán a szemük ha netán fitymálná is, mondván: ebből meg mennyi minden kerekedik ki, ha használni szeretnénk? Igen ám, de a háziasszony emlékezetében felötlik a sok kedves élmény, amikor az asztalon a húsételek mellett színe és illata ínycsiklandozón kezd lengeni, és a család, esetleg sok vendég is ragyogó arccal felkiált: ez aztán a kiváló étek-nemesítő! Talán még ujjukkal csettintenek is hozzá. A gyomor pedig az orron keresztül felajzva alig várja, hogy a zsíros húsfalatokkal együtt vehesse munkába, mert az emlékek kiváló élményekről kezdenek regélni. Jézus egy másik élményre hívja fel a figyelmet: ez a csöppnyi kis magocska a nagyobb magvak közé esve nem esik kétségbe, hogy mindegyik más mag lenéz, de amikor versenyre kerül sor a kikelés  után, gyorsabban és magasabbra nő, mint a saláták és retkek garmada. Felnyúlik a kert szemrevaló szín és alakversenyző, finom ételeket kínálót zöldségek fölé. A konyhakert fölé röppenő kismadarak öröméneket kezdenek csicseregni: Nini! E hatalmas konyhakertben is akad kiálló versenyző: Uccu! Az ágai között a mi kis csemetéinknek micsoda remek fészket építhetünk! „Ismét más példabeszédet mondott" A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle” Aki evett már kovásztalan kenyeret is, nemcsak a kemencéből frissen kiszedett házi, mondom örömmel: édesanyám kenyerét, annak nincs mit magyarázni. A Szentírás is csak a sanyarúság napjait illusztrálva emlegeti a „kovásztalan kenyerek napjait” Az utolsó vacsora óta Jézus szavai mindennél nagyobb örömre váltották ezt a kifejezést: „Egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én Testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”(Lk 22,19) Ez már a mennyei Kenyér.

Évközi 18. hét hétfő

Évközi 18. hét hétfő
Jer28.1-17; Mt 14, 22-36
„Így szólt nekem Hananja, Összetöröm Babilon királyának igáját”

„Cidkijának, Jozija fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén ez az ige hangzott el Jeremiáshoz az Úrtól: Így szólt hozzám az Úr: Csinálj magadnak köteleket és igákat, s tedd a nyakadba!  Majd küldd el azokat Edom királyának, Moáb királyának, Ammon fiai királyának, Tírus királyának és Szidon királyának azokkal a követekkel, akik Jeruzsálembe jöttek Cidkijához, Júda királyához! Parancsold meg nekik. Hogy ezt mondják uruknak: Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Így beszéljetek uratokhoz: Én alkottam a földet, az embereket és az állatokat, amelyek a föld színén vannak, nagy hatalmammal és kinyújtott karommal, s annak adom, akinek én jónak látom”. (Jer, 27,1-5) Annak idején, amikor az Ószövetségben rendkívüli ügyeket akart üzenni Isten a maga népének, Izraelnek, csak a választott prófétával beszélt. A prófétákat Isten ünnepélyesen szokta kiválasztani, meghívni, aztán a küldetést megadni általánosságban, majd szükség szerint igénybe vette szolgálatait. Ez a prófétának igen nagy tiszteletet jelentett, ezért a sátán időnként megkísértett önhitt embereket, akiket Isten nem küldött, akik maguktól szóltak vagy pl. a sátántól hoztak megtévesztő üzeneteket az embereknek. Így bűnbe, hazugságba vittek álprófétát, félrevezettek gyanútlan embereket. Ezért Isten időnként figyelmeztette a maga népét, hogy az ellentétes üzenetekben a beteljesülés igazolja Isten küldöttét. Jeremiás próféta idejében sok jellel és világos beszéddel üzente meg általa az Úr, hogy Júda sorsa most beteljesedik, mert hiába volt Isten türelmes, aggódó figyelmeztetései, Júda királyai és népe nem volt hajlandó komolyan venni. Isten ekkor nyíltan megüzente népének, sőt a környező országoknak is, hogy kijelölte azt a pogány királyt, akit büntető ostorának szánt. Amikor a fentebb felsorolt kis országok követei Jeruzsálembe érkeztek, akkor kellett Jeremiásnak fából készült igákat készíteni. Olyan szerszám az iga, amelyet tehenek vagy ökrök nyakába akasztanak, rúdhoz erősítik, és ezzel húzzák a szekeret, akármilyen nehéz. Itt azt jelenti, hogy Isten Nabukodonozor kezébe adja a felsorolt országokat kínos szolgaságra. Az olvasmányban Hananjáról szól az ige. Úgy gondolta, hogy neki sokkal nagyobb lesz a sikere, mint Jeremiásnak, ha az elhangzott fenyegetésre ezt feleli: Ahogyan én összetöröm a nyakadon lévő igát, úgy tesz az Úr is. Nem kell félni. Jeremiás nyakából kiveszi a jármot, összetöri. A próféta talán meglepődik egy pillanatra, elcsodálkozik: Isten vajon megsajnálta Júdát? Megváltozott volna a fenyegetése? Az Úr azonban szól küldöttéhez: „Menj és mondd meg Hananjának: Így szól az Úr: Faigákat törtél össze, csinálj helyettük vasigákat! Nem küldött téged az Úr, te mégis hazugsággal biztattad ezt a népet. Ezért így szól az Úr: Íme, én, elűzlek téged a föld színéről: még ebben az esztendőben meghalsz, mert lázadást hirdettél az Úrral szemben” (Jer, 28,13.15-16)

RÓMAI SZENT GERMÁN

Szent Germán

püspök és hitvalló. 

 488. 

Gazdag francia származású római ügyvéd, majd hadvezér volt, erőszakosságával sok bánatot okozott. Szent Amátor püspök ekkor isteni sugallatra pappá szentelte, Germán ettől kezdve teljesen megváltozott. Vezeklő életet élt, vagyonát szétosztotta és Szent Lúpusszal Angliában a pelagiánusok ellen küzdött. 

Forrai Tamás SJ: A Szent Ignác-i lelkiség nem más, mint Isten örömteli keresése

A katolikus egyház július 31-én emlékezik meg Loyolai Szent Ignácról, a Jézus Társasága megalapítójáról, aki 1556-ban ezen a napon hunyt el – s hitünk szerint e napon született újjá az égi hazában. Forrai Tamást, a jezsuiták magyarországi rendtartományának vezetőjét kérdeztük ebből az alkalomból.

– Loyolai Szent Ignác sorsában világosan megmutatkozik az isteni Gondviselés, hiszen baszk nemesi család sarja volt, a spanyol alkirály apródja, később pedig mint fiatal tiszt, Isten létével nem sokat törődve dicső jövőről álmodott. Amikor azonban 1521-ben, harmincéves korában, pünkösd vasárnapján – nyilván ez sem véletlen – súlyosan megsebesült Navarrában, élete gyökeresen megváltozott. Mintha érvényesült volna esetében a „szél ott fú, ahol akar” alapigazsága.

– Talán pontosabb, hogy a Szentlélek mindig meglepetést hoz életünkben! Az „ágyúgolyó”, amely ellőtte a fiatal Inigo térdét, valóban megváltoztatta egy ember és rajta keresztül az egyházunk életét. Éppen 525 éve született Loyolai Szent Ignác (1491–1556), akire halálának napján, július 31-én emlékezik az egyház. Idén a jezsuiták, az ignáci lelkiségben élők, katolikusok szokatlan módon is ünnepelhetnek: látványos film készült a rendalapítóról. Igaz, a Spanyolországban forgatott Fülöp-szigeteki film címe csupán ennyi: Loyolai Ignác, az alcíme viszont már szókimondóbb: „Katona, bűnös, szent”. A kalandos kosztümös mozit – amelynek világpremierje július 27-én volt – nem fogja mindenki szeretni, de tény: egy szentről szól, akinek az élete, munkája máig él és éltet.

– Súlyos sebesülését követően Ignác hamar megtapasztalta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten lelke között. Mit jelent ez?

– Nem is olyan hamar! Ahogy nekünk is, úgy Ignácnak is hosszú úton kellett átmennie, hogy megtapasztalhassa ezt a különbséget. Azt írja: a Lélek mint „tanítómester” vezette ebben az időben. Mindez számunkra is adhat reményt, hogy van még időnk a tanulásra. Ignác úgy beszél később erről, mint a szellemek megkülönböztetéséről. A vigasz a Lélek ajándéka. Ebben, ha csendben odafigyelek életemre, észre fogom venni az utamat jelző világosságot, a belső megerősödést és motivációt. Azt, hogy helyemen érzem magam, örömmel tudom elfogadni teremtettségem, és benne a törékenységemet is! És ez által megnyílok a másik ember és Isten felé. Mindennek a hiányát, ellenkezőjét nevezi Ignác a vigasztalanságnak. A Lelkigyakorlatok során megtanulhatunk figyelni a kettő közti különbségre, azaz tudom magam egyre jobban megnyitni annak, hogy a Lélek vezethessen. Ignác Lelkigyakorlatos Könyve, mint egy kísérési tapasztalat leírása, erről a dinamikáról szól.

– A világszerte híres jezsuita lelkigyakorlatok bölcsője a Barcelona melletti Manréza, ahol Ignác misztikus élményeket élt át. Idáig nem jut el mindenki. Lehet ezt erőltetni, vagy Isten különleges kegyelme ez, és csak kevesek kiváltsága?

– Nem kell mindenkinek ide eljutni: a Lelkigyakorlatok valóban nem a kevesek kiváltsága! Sőt, már Ignác megtapasztalja, hogy a harmincnapos elvonulás, a világból való elvonulás ideális közege valóban különleges ajándék. Ezért is ajánlja máris a hétköznapok lelkigyakorlatát. Ez akár egy évet is átölelve egy fordított irányt jelez: itt a lelkigyakorlat dinamikáját hozzuk be a saját életünk hétköznapjaiba egy éven át. Ez a szép lehetőség valóban elérhető mindenki számára idehaza is.

De természetesen azért a hétvégés vagy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlat tapasztalatát mindenkinek szívből kívánom! A mi dobogókői Manrézánk is ideális hely erre, minden nyitott ember számára. A szűkös kapacitást inkább az okozza, hogy ezen út személyes kísérést, tehát jelentős emberi erőforrást igényel. Ezért vagyok szívből hálás azért, hogy a napokban immár a harmadik olyan kétéves képzésünk zárul, amelyben jezsuiták, papok, szerzetesek és világiak csoportja készült fel arra, hogy ignáci lelkigyakorlatokat kísérjen velünk együtt. Ez egy igazi megosztása a karizmánknak, ahogy ennek Ignác is szívből örülne!

– Ignác világi apostolkodása felkeltette a hivatalos egyházi körök gyanakvását, az inkvizíció elé állították, kétszer be is börtönözték. Mi volt az, ami nem tetszett a hivatalos köröknek, és miben állt ennek az apostolkodásnak az újdonsága?

– Aki ismeri egyházunk akkori állapotát, az tudja, hogy nehéz leírni annak a belső romlottságnak a mélységét, ami az általános állapot volt akkor Európa-szerte. Ignác ezt pontosan látta, és belülről akart segíteni – szemben a reformátorokkal, akik kívülről akarták újraépíteni az egyházat. Ráadásul mindezt Ignác világiként tette! Az alaptapasztalata az volt, hogy a reformok bennünk kezdődnek, ott viszont azonnal indíthatók! Ezt éppen azért állíthatta, mert mélyen hitt az ember istenképmásiságában és abban, hogy ezért mindig ott van bennünk az alapvető isteni jó, amit csak felszínre kell hozni, csak fel kell szabadítani ahhoz, hogy működni tudjon! Ignác saját megtéréséből, és abból, ahogy erre reflektált, született meg a lelkigyakorlatos út, amit ő elkezdett megosztani más, megtérést kereső világiakkal. Azt tapasztalta és azt adta át, hogy a Lélek mindenkihez szól: nekünk csak meg kell hallani és szabadon követni. Ebben természetesen nincs semmi új, ezt végig vallotta az egyház. Ignác apostolkodásnak az újdonsága ennek a régi-új tapasztalatnak megújítása és az élet minden területre való gyakorlati, bátor kiterjesztése.

Mégis, mindezzel Ignác „természetesen” szembe ment az akkori általános klerikális állásponttal, amely különösképpen is feszült volt az éppen megszülető protestantizmus miatt. Ebből született a konfliktusa. A történelmietlen vád, amely a jezsuitákhoz kapcsolná az inkvizíciót, éppen ezért nevetséges. Éppen az ellenkezője igaz: Ignác maga is megszenvedte az inkvizíció hatalmát! Ignácra jellemző, hogy nagyon ügyelt arra, hogyha már hamisan megvádolták, akkor mindig tisztázza is magát. Legyen ez az inkvizíció mentségére mondva, hogy esetében az ártatlanságát írásban is megadták, ami a mindig egyházhű Ignác számára különösen is fontos volt!

– Milyen területeken volt még újító Szent Ignác?

– Ignác misztikus! „Újító” elsősorban abban, ahogy személyesen megéli a hitét és átadja másoknak. Ez az ignáci lelkiség, amely nagyon Jézus személyére figyel és így természetesen a Szentírásra. Ahogy Ignác az első társait megtalálta, abból egy szerzetesi életforma született. Ebben látszólag kevesebb a látható, szilárd tartókeret. Valójában egyszerűen a misszióra akarta felszabadítani a társait. Ebben fontossá vált a lelkigyakorlatok dinamikájában növekvő szerzetesi élet, az egyén és közösség harmóniája. Fontos szerepet kapott a megkülönböztetés és reflexió. Mindezt persze meg kellett alapoznia egy újfajta belső rendi képzésnek (formációnak), amely mélyebb, hosszabb ideig tart és ahol az elmélet és amelyben gyakorlat szervesen egymásra épül.

Ha a misszió volt Ignác számára a központi küldetés, akkor ennek eszköze lett a multiplikáció. Ezért volt olyan fontos és kedves szolgálat számára, és ezért olyan fontos azóta is az egyháziak képzése, szolgálata. Ide kapcsolódik és hasonlóan fontos a világiak megszólítása, képzése és kísérése, hogy aztán azok maguk válhassanak mások támaszaivá.

Az Isten Országát jobban szolgáló misszió elsődlegességéből adódik még, hogy Ignác számára fontos volt annak folyamatos figyelése, hogy mit és miért, kiért teszünk. Ezen cél világossága mellett könnyebb a megfelelő formát rugalmasan megtalálni. Éppen az ignáci „két lábbal a földön járás” eredménye, hogy az intézmény és karizma nem zárja ki egymást, hanem egymást kiegészítve működnek.

– A jezsuita rend számára kezdettől fogva alapvetően fontos a tudás, az oktatás. Hogyan mutatkozik ez meg napjainkban?

– Igen, Ignác számára a lelkek segítésének alapvető eszköze volt az oktatás. Felnőtten tanulóként tapasztalta meg korának egyetemeit és választotta ki az akkori párizsi modellt a rendi képzés alapjául. Amikor azonban már az első – eredetileg saját képzést – szolgáló iskola sikertörténetté vált, akkor elindult a jezsuita pedagógia tudatos formálása, amely aztán meghatározta a keresztény világ oktatásügyét. Ma mintegy két és félmillió fiatal tanul jezsuita képzési intézményekben világszerte. Ezek érdekessége, hogy – mint missziós eszköz – mindig a helyi szükségletre igyekeznek építeni és olyan modellt alkotni, ami máshol is átadható. Amit idehaza Miskolcon, az avas-déli lakótelepen húsz éve indult gimnáziumunkkal vagy éppen az egyetemi szakkollégiumokkal elkezdtünk, az éppen ennek a hagyománynak egy szép, megújító, bátor példája.

– Ugyancsak kiemelkedő a jezsuiták számára a misszió, már a 16. századtól kezdve a világ számos, a kereszténységet nem vagy csak alig ismerő területén hirdették az evangéliumot. Hogyan lehet ez manapság hatékony, amikor lassan egész Európa missziós területté válik, megtagadva keresztény gyökereit?

– Igen, a jezsuita rend küldetését tekintve missziós rend, nem tanító rend, és még kevésbé az „ellenreformáció” csapataként jött létre és él máig. Ebben is az a jezsuita eljárásrend alapja, hogy a misszionárius azt keresi, ami az adott kultúrában érték, vagyis keresi, hol található meg az istentapasztalat és az emberi jóság hiteles gyökere, és arra épít. Úgy mondjuk, hogy a jezsuita misszió az inkulturáció útja, azaz a helyi értékekre, értékekbe hozza el az evangéliumot.

Manapság ugyanerre van szükség. Az nem segít, hogy mi volt, azt kell nézni, hogy hol élnek ma az emberek, mik ma a kérdéseik, örömeik és fájdalmaik. És ott kell Jézust hirdetni!

Igen, Európa is missziós területté vált. Örülünk annak, hogy például hozzánk is jöttek immár fiatal jezsuita szerzetesek más országokból, hogy az itteni missziót erősítsék. És ez egyáltalán nem zárja ki, hogy nekünk továbbra is aktívan kell támogatni mind a klasszikus missziót (egy fiatal rendtársunk ezért kérte, hogy Srí Lankán szolgálhasson a legszegényebb tamilok között), mind a pápák által ránk bízott nemzetközi szolgálatokat, akár a Gergely Egyetemen, akár a Vatikán Rádióban. A keresztény misszió így egyre inkább egy valóban egyetemes misszióvá válik, ahol egyre jobban és szabadabban tudjuk megosztani erőforrásainkat.

– Sokat beszélünk ma az újraevangelizációról és annak jelentőségéről. Milyen szerepük lehet ebben a jezsuitáknak?

– Nagyon sok minden történt az elmúlt évtizedekben az újevangelizáció tudatosítása, megértése és gyakorlata terén – mégis csak az elején állunk. Nagyon sokan keressük ennek útját és nem is lesz csak egyetlen út van, ahogy korábban sem így volt. A jezsuita út talán ott formálódik, ahol a keresztény gyökerek és az új utak szabad keresése összeérnek. Benedek pápa arra buzdított minket, hogy menjünk el a „határokig”, azaz használjuk lelkiségi, reflexiós és szervezeti erősségünket arra, hogy merjünk új utakat is keresni és ennek érdekében párbeszédet folytatni minden jó szándékú emberrel és hittel. Ferenc pápa maga erre tökéletes példa! Persze azt is látni kell, hogy van, akiket megijeszt ez, akik szeretnének visszamenni valami régi biztosba. De mégis ebben van talán nekünk egy különleges lelkiségi és történelmi tapasztalatunk és ezért felelősségünk is.

Nemsokára elkezdődik a 36. Általános Rendgyűlés, amelynek éppen ez lesz a legfőbb kérdése: hol tudjuk jobban odatenni életünket, szolgálatunkat az evangélium hirdetésében?

– A jezsuiták a szerzeteseknél általános három fogadalomtétel – tisztaság, szegénység, engedelmesség – mellett a pápának is engedelmességet fogadnak. Ez hogyan alakult ki?

– Ignác és első rendalapító társai hamar találkoztak azzal, hogy amint és ahogy ők szerették volna útjukat meghatározni, az nem megy: a velencei–török háború miatt nem indulhatott hajó velük a Szentföldre, hogy ott misszionáljanak. Az ezt követő közösségi megkülönböztetés eredménye volt, hogy stabil közösséget alkotnak, és a küldetést átadják az egyházat képviselő pápának.

– Mit jelent a jezsuita rend számára, hogy Ferenc pápa személyében először ül jezsuita Szent Péter trónján, aki viszont a ferences rend megalapítójának, Assisi Szent Ferencnek a nevét vette fel? És mi a jelentősége ennek a névválasztásnak?

– Ami igazán jelentős, számunkra talán elsősorban az, hogy hosszú idő után újra szerzetes és először tengerentúli a pápa. Ez a tapasztalat új, más perspektívát hoz, amire szükség van egyházunkban, világunkban. Maga a névválasztás azt is mutatja számomra, hogy itt nem valami „jezsuita büszkeségről” van szó, de arról a törekvésről igen, hogy a szerzetesi tapasztalat látható legyen világunkban.

– Bár a jezsuiták és a ferencesek között számos különbség van, abban azonos a két rend, hogy mindkettőben alap az alázatosság harmadik foka, ami Szent Ignác szerint a Jézus iránti szeretetnek az a foka, hogy szeretnék hozzá hasonló lenni, méghozzá a gyalázatot viselő, szenvedő, megvetett, elutasított Jézushoz. Hogyan valósul ez meg a gyakorlatban, egy sikerorientált világban, amely elutasítja a szenvedés minden formáját?

– Valóban, meghívásunk alapja a szenvedő, megvetett, elutasított Jézushoz való közelség vágya – ha ehhez az Úr kegyelmét adja. Ez azonban nem csak ma nem divatos, ez sose volt a jámbor szimbolikán túlmutató fő áramlat… Mégis, ma ez kifejezetten egy ellenkultúrát képvisel, ami számunkra is kihívás, hogy merjük élni! Számomra ez annak a hétköznapi megtapasztalásában jelenik meg például, ahogy egyre jobban megtanulom, mit jelent elengedni akár saját álmokat és elfogadnom a saját vagy mások törékenységét. De ez nekünk, mint mindenkinek, egy naponta újratanulandó feladat. Ez nem valami olyan, amit egyszer és mindenkorra birtokolni tudnék, hanem sokkal inkább egy valódi zarándoklat, egy életen keresztül! Minderre nincs általános recept, nincs más, minthogy újra és újra – magam helyett – a megvetett Jézusra tekintek.

Évek óta feladatom az időseink kísérése. Ebben számomra nagyon meghatározó és megerősítő tapasztalat azon rendtársak mellett lennem, akik messze jutottak a belső szabadságnak ezen az útján.

– Mit üzen nekünk ma Loyolai Szent Ignác, az ignáci lelkiség?

– Isten örömteli keresését – és itt minden szót komolyan gondolok! Azt üzeni, hogy Isten jelen van ebben a beteggé tett világunkban és életet akar adni, mert szeret. Ennek az isteni szeretetnek a tapasztalata adja azt az örömöt, ami ki tudja tágítani szívemet és gondolatomat a másik ember és az egész világ felé. Ennek az öröméből születik meg a megosztás, átadás vágya, amit Ignác nagylelkűségnek mond: a kitágult szív, amely mindent és mindenkit lassan be tud fogadni. És ez egy keresés, ahogy a zarándok keresi az utat. Nem mintha Isten elrejtette volna előlünk, hanem mert a kapott szabadságunk komolysága követeli meg, hogy nekünk kelljen dönteni a jó mellett, Jézus mellett.

Az Irgalmasság Szent Éve 242.

A magvetőről szóló példabeszéd

„Ti tehát halljátok a magvetőről szóló példabeszédet! Aki hallgatja az országról szóló tanítást, de nem érti meg, ahhoz eljön a gonosz és elrabolja, amit a szívébe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A köves talajba hullott ellenben az,  aki meghallgatja a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, mert csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik. A szúrós bogáncs közé hullott pedig az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtja a tanítást, úgy hogy nem hoz termést. Végül a jó földbe hullott az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, s jó termést is hoz, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat” (Mt 13,18-23) Úgy tűnik, hogy a gonosz lélek mindig kitart a jól bevált módszerei mellett. Az ős szülők, Ádám és Éva minden alkonyatkor leültek a paradicsomkert hűvös árnyékába. Megszokták, hogy az Úristen ezeket az órákat a szellemi kiképzésre fordította. A két tanítvány örömmel hallgatott minden isteni szót, hisz a szakszerű képzés óriási tudást közölt, a friss értelem pedig az előző órákon hallott és elraktározott tananyag bővítését élte át.  Az est hajnalán idegen hangot hallottak.Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok. Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik  ismerik a jót és a rosszat. Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből,,  megette,  adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek” (Ter 3,1b-7a) Addig is azok voltak, de a lelküket díszítő megszentelő kegyelem a testüket olyan fénnyel övezte, hogy a sokkal  szerényebb testi szépség az angyalok fény ruhájával vetekedett. Legalább a mennyei, feltámadt testünket tegye ilyenné a földön szerzett kegyelem és szeretet. „Más példabeszédet is mondott: A mennyek országa hasonló ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött, és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, úgy-e jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?’ Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta --, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!  Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és  égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe” (Mt 13,24-30) Amikor még minden mezőgazdasági munkát kézzel, sarlóval, kaszával végeztek, akkor bizony az erős szárú konkoly a búzával együtt nőtt, vetekedett, és mint gyom mag, erősen rontotta a gabona mag minőségét. Kézzel kiválogatni igen lassú, keserves művelet volt. Viszont, ha ezt a munkát megspórolták, rontotta a kenyérliszt minőségét, és veszedelem bújt a vetőmag közé. A példabeszédben szereplő gazda okosan irányította a konkoly szárastól való kiszedését. Ezért jó példa az utolsó ítélet leírásában az angyalok megbízatása: kiemelni a kárhozattakat az üdvösség örömébe vonulók közül. A konkolyról szóló példabeszéd magyarázata. „Akkor elbocsátotta a népet, és bement a házba. Odamentek hozzá tanítványai és kérték: Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!’ Így magyarázta meg nekik: Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik, és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden  botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap, Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 13,36-43)

 

Évközi 18.vasárnap

Évközi 18.vasárnap    
Préd 1,2. 2,21-23; Kol 3,1-5. 9-11; Lk 12,13-21
„Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?”   

Nemrég kesergett egy újságíró, hogy mennyi fölösleges lap jelenik meg napjainkban haszontalan és hazug írásokkal. Felnyitottam a 18. vasárnapra kijelölt olvasmányokat, és az Ószövetség egyik bölcse több mint kétezer év távlatából küldi figyelmeztetését: „Minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor, csupa hiábavalóság. Minden csak hiábavalóság. Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kellet engednie olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj!” (Pred 1,2. 2,21) Hány gazdag ország, hány milliomos vásárolja meg országok nyomorultjainak a földjét óriási mennyiségben. A hírözönben az is benne van, hogy hazánk meggondolatlan polgárai Európa legjobb minőségű földjeiből illetéktelenek adtak el. A Prédikátor könyvében erre is megvan a több mint kétezer éves minősítés: „a gonoszokat nehéz megjavítani, az ostobák sora meg végtelen” (Pred 1,15) A népességet fogyasztó balga gondolkodásról az evangélium is ad példázatot: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűrimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést, és minden vagyonomat.  Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lk 12,16-20) A normális eszű ember Istenhez igazodik: „Megteremtette Isten az embert a maga képére: Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.  Isten megáldotta őket és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá!” (Ter 1,27-28)