Bartók Tibor SJ: Krisztus követése Szent Ignác lelkiségében

Loyolai Szent Ignác

- Ismertetjük Bartók Tibor jezsuita teológus tanulmányát az ignáci lelkiség forrásairól

A liturgia július 31-én emlékezik meg Loyolai Szent Ignácról, Jézus Társasága, a jezsuita rend alapítójáról. Ebből az alkalomból bemutatjuk a megtért baszk katona lelkiségének alapvonását.  Ignác a sebesülés után betegágyán Jézus és a szentek életét olvasva kapta a Lélek indítását, hogy megváltoztatva eddigi világias életét, a szentek példáját követve Krisztus követésére vállalkozzék, és saját és az emberek üdvösségéért fáradozzon.

Jézus Társasága alapítója lelkiségének forrásairól alapos tanulmányt közölt a jezsuiták folyóirata, a Távlatok-online: szerzője a jezsuita Bartók Tibor teológus, aki ősztől a keresztény lelkiség történetéről tart előadásokat a római Pápai Gergely Egyetemen.[1] Most lényegesen lerövidítve a hosszú szakszerű tanulmányt, felolvassuk főbb gondolatait, következtetéseit.

„Ignác számára lényegében négy könyv közvetítette a korábbi lelkiségi hagyományokat. Kettő loyolai betegágyához, kettő pedig tizenegy hónapos manresai tartózkodásához kötődik. Lényegében mind a négy könyv a bibliai Kinyilatkoztatással és az egyházi hagyománnyal kötötte össze Ignácot.

A loyolai olvasmányok egyike a karthauzi Szász Ludolf (1300–1378) Vita Christi-je („Krisztus élete”). Ludolf eredetileg domonkos szerzetes volt, 1340-ben lépett át a strassbourg-i karthauziakhoz. Óriási Krisztus-életrajzát még domonkos korában kezdte írni. (…) A Vita Christi elsődleges forrásává vált Ignác Jézus Krisztus iránti szeretetének és elköteleződésének.

A második loyolai olvasmány a domonkos Jacopo da Varezze (latinosan Jacobus de Voragine, 1228–1298) Flos Sanctorum-a, vagy más nevén Legenda Aureaja, mai kifejezéssel élve egy „Szentek legendái” gyűjtemény. (Ignác egyébként azt a spanyol fordítást olvasta, amely pontosan ezzel a címmel készült: La „Leyenda de los Santos”.) Ez a könyv szította fel Ignácban a szentek utánzásának a vágyát, elsősorban Szent Ferenc és Domonkos példájának követését. (…)

A montserrati és manresai tartózkodás két meghatározó olvasmánya közül az egyik a Compendio breve de ejercicios espirituales. Magyarul így lehetne visszaadni a címet: „Lelkigyakorlatok rövid foglalata”. A cím már önmagában is sokat sejtet az Ignác Lelkigyakorlataival való kapcsolatról. A Compendio egy híres monserrati bencés apát, García Jiménez de Cisneros (1455–1510) két nagyobb munkájából (az Ejercitatorio de [la] vida espiritual és a Directorio de las Horas Canónicas című könyvekből) készült kivonat, kompendium. Szerzője egy ismeretlen monserrati bencés szerzetes.(…)

A másik manresai meghatározó művecske a Kempis Tamásnak (1380–1471) tulajdonított De imitatione Christi, amelyet hagyományosan Krisztus követésének fordítunk, bár helyesebben Krisztus utánzását kellene mondani. (Ignác idejében a De imitationé-t nem Kempisnek, hanem Jean Gersonnak (1363–1429), a párizsi egyetem nagykancellárjának tulajdonították, aki teológiai művei mellett számos lelkiségi könyvet is írt. (Gerson neve alapján Spanyolországban úgy emlegették a De imitationét, mint „Gersoncito”-t, azaz „kis Gerson”-t, utalva a mű rövid terjedelmére.) Egy Ignácot közelről ismerő jezsuita, Luís Gonçalves da Câmara szerint, miután Ignác Manresában, ahová megtérése után egy évre visszavonult, először olvasta a „Kis Gerson”-t (Gersoncitót), attól kezdve nem akart más lelki könyvet olvasni. Később is szokása volt, hogy naponta kétszer olvasott belőle: először egy fejezetet folyamatosan, abban a sorrendben, ahogy az következett, s étkezés után pedig találomra ütötte fel, s „mindig arra talált, ami abban az órában éppen a szívében volt, s amire éppen szüksége volt”. A Krisztus követése minden bizonnyal hatást gyakorolt Ignác lelkiségi szókincsére, de még inkább a rendezetlen ragaszkodásokról, illetve a benső megmozdulások („szellemek”) megkülönböztetéséről vallott felfogására. Igaz, az ignáci megkülönböztetési szabályok szövegében ott tükröződik az egész korábbi lelkiségi hagyomány, de ennek jelentős része a Krisztus követésén keresztül áramlott át Ignáchoz. Természetesen nemcsak a fenti négy mű alakította Ignác gondolkodását és lelkiségét, hanem későbbi tanulmányai is, amelyekben jelentős szerep jutott a skolasztikus filozófiának és teológiának. Ugyanígy, a Rendalkotmány írásához és kiterjedt levezéséhez – mindkettőt titkára, Juan de Polanco segítségével bonyolította – jelentős mértékben felhasználta az ókori és középkori teológiai és lelkiségi irodalmat.

Mindazonáltal a loyolai és manresai könyvek töltöttek be meghatározó szerepet megtérésének korszakában: egyrészt szókincset biztosítottak számára lelki tapasztalatának kifejezésére, ugyanakkor befolyásolták is ennek a lelki tapasztalatnak a jellegét. E négy művön – különösen a Compendión és a Krisztus követésén – keresztül Ignác közvetlen kapcsolatba került azzal a lelkiségi irányzattal, amely Devotio Moderna néven meghatározta az XIV–XV. század lelkiségét.”

P. Bartók Tibor hosszú, szakszerű tanulmánya ezután ismerteti  az Ignácnak kedves  Krisztus követése c. könyvet befolyásoló „devotio moderna” lelki irányzat szellemiségét.

Röviden ez a lelkiség „modern” abban az értelemben, hogy világiak számára is utat nyitott az elmélyültebb lelki életre. Busch révén a mozgalom kiterjedt Németországra is, Jean Mombaer (Mauburnus, †1501) révén pedig Franciaországra. A „Közös Élet” testvérei nem tettek szerzetesi fogadalmakat, hanem szegénységben élve az imádságnak szentelték magukat, és általában könyvmásolásból tartották fenn közösségeiket.”

Ezután P. Bartók  részletesen megmutatja a négy forrás hatását és egyben Loyolai Ignác lelkiségének eredetiségét is főleg a Lelkigyakorlatok és a Rendalkotmány. Hosszú elemzései végén így következtet:

„Ignác tökéletes örököse a ciszterci és ferences lelkiség, valamit a Devotio Moderna krisztocentrikus gondolkodásának, különösen is az ember Jézus iránti odaadásának. Az ember Jézus életének eseményein – az ún. misztériumokon – való elmélkedést a Vita Christi-vel kezdte, majd a Compendio segítségével folytatta.” (…)

„Jézus emberségének a szemlélése azonban nemcsak arra szolgál számára, hogy növekedjen Jézus erényeiben, ahogy ezt a Devotio Moderna képviselői és az őket megelőző hagyomány értette. Számukra Jézus az erények ősmintája, exempluma, modellje, akinek a szemlélése és utánzása (imitatio, mimeszisz) révén haladhat előre az ember az Istenhez vezető úton a régi patrisztikus bölcsességnek megfelelően: per Christum hominem ad Christum Deum. Ignác azonban Jézust nemcsak utánozni (imitar), hanem követni is akarja (seguir), ami apostolibb jelleget kölcsönöz Krisztussal való kapcsolatának. A Vita Christi és a Compendio jórészt még szerzetesi keretek között képzeli el a Krisztus utánzásából fakadó tökéletességet. Az ignáci Lelkigyakorlatok a szerzetesi kereteken kívül is megvalósíthatónak látja.” (…)

„A döntő különbség a Lelkigyakorlatok meditációs anyaga és a Compendio 4–5. hete vagy a Vita Christi meditációs elmélkedései között a következő: ez utóbbiak tele vannak patrisztikus és középkori szerzőknek az adott Krisztus-misztériumra vonatkozó idézeteivel, illetve kommentárjaival. Ezzel szemben Ignác tömören csak az evangéliumi jelenet lényeges pontjait sorolja fel, minden kommentár nélkül, visszavezetve az imádkozót a forráshoz, vagyis az evangéliumhoz, bízva abban, hogy az imádkozó maga jut el a misztérium interiorizációjára /bensőséges elmélyítésére/.”

 

 

Évközi 17.hét hétfő

Évközi 17.hétfő
Kiv 32,15-24.30-34; Mt 13,31-35
„Nem harcra buzdítás kiáltása ez, énekesek szavát hallom én!”

  „Az Úr azt mondta ezután Mózesnek (a szövetségkötés után): Jöjj fel hozzám a hegyre, maradj ott, és én átadom neked a kőtáblákat, a törvényt és a parancsokat, amelyeket leírtam, hogy tanítsd őket. Amikor aztán Mózes felment, a felhő elborította a hegyet, és az Úr dicsősége leszállt a Sínai hegyére. Miután azt hat napig eltakarta a felhővel, a hetedik napon szólított őt a felhő közepéből. Izrael fiainak szeme előtt olyan látvány volt az Úr dicsősége, mint a hegy ormán égő tűz. Erre Mózes bement a felhő közepébe, felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjen át” (Kiv 24,14-18) Fent aztán az Úr megmutatta Mózesnek, hogy a szövetség megkötése után hogyan kell Őt nyilvános és a mindenség Urához- Istenéhez méltó tisztelettel imádni. Addig ugyanis minden család végzett a maga módján imádságokat, adott ajándékokat Istennek, úgy, ahogy Ádámtól látták. A családfő egyben Isten papja is volt, közvetítő Isten és családja között. Ezért az Úr mindent megmutatott, hogyan kell elkészíteni az istentisztelet helyét, a szentsátort, annak berendezéseit, kiket és hogyan kell a nyilvános istentiszteletre felszentelni, milyen áldozatokat kell az oltárokon bemutatni. Később aztán Isten hivatkozik is ezekre a mintákra: „Nézd meg és arra mintára készítsd, amelyet a hegyen mutattam neked”. (Kiv 25,40) Mindjárt az elején azt is megparancsolta, hogy mindez a nép adományaiból készüljön el. (25,1) „Amikor a Sínai hegyen befejezte ezeket a szavakat, az Úr átadta Mózesnek a bizonyságnak Isten ujjával megírt két kőtábláját” (Kiv 31,18) „Visszatért erre Mózes a hegyről, kezében a bizonyság két kőtáblájával. Mindkét oldalon írás volt. Magának Istennek voltak a művei, a vésett írás is Istené volt. Amikor Józsue (aki a hegyoldal közepén várta mesterét), meghallotta az ujjongó nép zajongását, azt mondta Mózesnek: Harci lárma hallatszik a táborból! Ő így felelt: Nem harcra buzdítás kiáltása ez, és nem harcra serkentők ujjongása ez: énekesek (nótázók) szavát hallom én. Amikor aztán a tábor közelébe ért, és meglátta az aranyborjút és a táncokat, igen megharagudott. Ledobta kezéből a táblákat, és összetörte azokat a hegy tövében. Aztán megragadta a borjút, amelyet készítettek, elégette, porrá zúzta, beleszórta a vízbe, és megitatta Izrael fiaival. Áronnak pedig azt mondta: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy bűnt hoztál rá? Az így felelt neki: Ne haragudjon az én uram, hiszen ismered ezt a népet, hogy hajlik a gonoszra!  Azt mondták nekem: Készíts nekünk isteneket (bálványt), hogy előttünk járjanak, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről! Én azt mondtam nekik: Kinek van közületek aranya? Elhozták, ideadták nekem, én a tűzbe vetettem, és ez a borjú készült belőle” (32,15-24) Mózes ezután önkéntesekkel karddal kivégeztetett egy csomó embert: „Aznap mintegy huszonháromezer ember halt meg. Mózes azután azt mondta nekik: Ma az Úrnak szenteltétek kezeteket, mindenki a fia és testvére által, így ő nektek adja majd áldását. Másnap aztán Mózes így szólt a néphez: Igen nagy vétekkel vétkeztetek! Felmegyek az Úrhoz, talán sikerül megkövetnem őt vétketekért!” (28-30) Az utókornak nagyon meg kell gondolni: Isten nem változik soha.

Babiloni Szent Polichroniosz

Szent Polichroniosz 

és vértanútársai

Décius császár üldözése alatt keresztény hitük miatt elfogták a város püspökét: Polychronioszt, három papját Parmenioszt, Elimást, Chrysotelt, valamint két diakónusát, Lukácsot és Mukót. Mindnyájan a babiloni egyházban teljesítettek szolgálatot. Mindnyájuktól azt kívánták, hogy áldozzanak az isteneknek. Mivel ezt megtagadták, kínokat kellett elszenvedniük, Polychroniosz meghalt Babilonban. A többi vértanút lefejezték a perzsa Kordula városban. A perzsa fejedelmek Abdon és Szennen, akik eltemették a vértanúk testét, Rómába lettek hivatva, és ott kínzások után szintén lefejezéssel nyerték el a vértanúságot 251 körül.

A hit erejével a Szovjetunió poklában – Walter J. Ciszek és Daniel L. Flaherty: Az Úr vezetett engem

A hit erejével a Szovjetunió poklában – Walter J. Ciszek és Daniel L. Flaherty: Az Úr vezetett engem

Könyvében, melynek címe a 23. zsoltár szavait tükrözi: „Az Úr vezetett engem”, Walter J. Ciszek SJ arra keresi a választ, hogyan sikerült túlélnie a börtönt és a munkatábort. A kötet megírásában alkotótársként vett részt Ciszek atya barátja és rendtársa, Daniel L. Flaherty SJ.

Walter J. Ciszek SJ (1904–1984) amerikai jezsuita szerzetes, pap huszonhárom évet töltött a Szovjetunióban, legnagyobbrészt börtönben vagy szibériai kényszermunkatáborokban. Viszontagságairól két könyvet is írt.

Az első kötetben (Istennel Oroszországban) elsősorban az eseményekre koncentrált. A most magyarul is megjelent könyvében viszont arra keresi a választ, hogyan sikerült túlélnie a börtönt és a munkatábort. A kötet címe a 23. zsoltár szavait tükrözi, kifejezve a lényeget: „Az Úr vezetett engem.” Mindkét könyv megírásában alkotótársként vett részt Ciszek atya barátja és rendtársa, Daniel L. Flaherty SJ.

Walter J. Ciszek 1928-ban hagyta el otthonát, a pennsylvaniai Shenandoah-t, hogy belépjen a jezsuiták közé, és nem sokkal ezután önkéntesnek jelentkezett az „orosz misszióba.” XI. Pius pápa 1929-ben írt egy levelet valamennyi szeminaristának – kiemelve a jezsuitákat –, amelybe arra kérte a növendékeket, hogy jelentkezzenek egy új orosz központba, melyet azért indítanak Rómában, hogy fiatal papokat készítsenek fel egy lehetséges oroszországi munkára. Mire azonban az ifjú jezsuitát felszentelték, már nem volt lehetséges, hogy papokat Oroszországba küldjenek, ehelyett a lengyelországi Albertynbe helyezték, ahol keleti rítusú missziót működtettek a jezsuiták. Ciszek atya itt dolgozott, amikor 1939-ben kitört a második világháború. A németek elfoglalták Varsót és Lengyelország nagy részét, a Vörös Hadsereg pedig Kelet-Lengyelországot, benne Albertynt. E zűrzavaros időben számos lengyel menekült Oroszországba. A jezsuita szerzetes sokáig vívódott, velük tartson-e, s azért imádkozott, hogy hagyatkozzon teljesen Isten gondviselésére, csak benne bízzon, hasonlóan Ábrahámhoz, kövesse hívását, bárhová vezesse is.

„Útmutatásért imádkoztam. És abban a pillanatban újra elárasztott az a béke, öröm, a bizonyosság az egyszerű és őszinte hitben, ami az egyedül belé vetett bizalomban fejeződik ki. És akkor már tudtam, mit kell tennem.” Az öröm és a béke érzete Ciszek atya számára ismertetőjele volt annak, hogy Isten valóban belépett a lelkébe, így aztán ő is a menekültekkel tartott, abban bízva, hogy szolgálatukra lehet lelki szükségeikben. A szovjet rendőrséget azonban nem tudta megtéveszteni, az NKVD (a Belügyi Népbiztosság) 1941 júniusában lecsapott rá, és kémkedés vádjával börtönbe zárták.

Ciszek atya tényként állapítja meg, hogy minden ember életének része a szenvedés. „Időnként mindannyian csaknem kétségbeesünk, mikor azt kérdezzük Istentől, miért engedi meg, hogy a gonosz és a szenvedés legyőzzön minket, és azokat, akiket szeretünk.” A jezsuita pap rengeteg szenvedést látott az emberek életében, akikkel a táborokban és a börtönökben találkozott. Nem sok hiányzott, hogy ő is felhagyjon minden reménnyel, de azokban a sötét órákban megtanulta, hogy Istenhez forduljon vigasztalásért, és egyedül benne bízzon. Hosszas lelki gyötrelem után Isten megadta számára és a vele raboskodó egyik paptársa számára is a kegyelmet, hogy „helyzetünket az ő szemszögéből és ne a sajátunkból lássuk. Megkaptuk a kegyelmet, hogy ne emberi mértékkel, s ne is a magunk akarata vagy elképzelése szerint mérjük erőfeszítéseinket, hanem Isten elgondolása alapján.”

Az emberileg szinte elképzelhetetlenül kegyetlen rabságban, a sötétség erőinek való totális kiszolgáltatottság állapotában Ciszek atya felismerte azt a „nyilvánvaló és egyszerű” igazságot, hogy Isten akarata az, „amit a körülményeken, a helyeken, az embereken és a problémákon keresztül mindennap küldeni akar nekünk. Az a művészet, hogy ezt megtanuljuk meglátni – nemcsak elméletben vagy időnként, amikor Isten kegyelme felvillantja előttünk egy-egy pillanatra, hanem mindennap.” Az igazi kihívás az, hogy megtanuljuk ezt az igazságot, és eszerint cselekedjünk napról napra, minden pillanatban, kerüljünk bármilyen kilátástalannak látszó helyzetekbe is. Mindig és mindenben Isten akaratát kell követnünk, „végső soron ez életünk egyetlen célja, s erre teremtettünk. Nincs ennél nagyobb biztonság, amelyet ember kérhet, és nincs nagyobb béke és nyugalom, melyet megtapasztal.”

A hírhedt szovjet börtönökben és munkatáborokban tizenöt évet raboskodó jezsuita szerzetes saját tapasztalatai, a legsötétebb órák megélése alapján állítja, hogy „a legnagyobb szabadság érzése, melyet a lélek békéje és maradandó biztonságérzet kísér, akkor jön el, ha az ember teljesen feladja saját akaratát, hogy Istenét kövesse.” Az igazi szabadság azt jelenti, hogy minden akadály nélkül hagyjuk, hogy Isten működjön a lelkünk mélyén, és azt is, hogy inkább az Úr akaratának adjunk elsőbbséget, és ne a saját kezdeményezéseink alapján cselekedjünk. „Isten akarata pedig a sugallatokban, inspirációkban és egyéb módokon mutatkozik meg, ahogy ő éppen jónak látja tudomásunkra hozni.”

Ciszek atya állítja: még a börtönben is megőrzi az ember a szabadságát, a választás lehetőségét. Dönthet, hogy jót vagy gonoszat tesz, küzd a túlélésért vagy elkeseredik, szolgálja-e Istent és embertársait, vagy önző módon magába fordul. Mindez békeidőkben és a szabadságban élők számára is érvényes igazság (Jezsuita Kiadó 2017).

 

Évközi 17. vasárnap

Évközi 17. vasárnap

A keresztény lelket a nyár kellős közepén gondos szeretettel vonzza az Úr a az igazi békesség és felüdülés forrása felé a mai olvasmányokon keresztül. Salamon király kérése arra int, hogy csak az értelmes, vagyis Istenre figyelő, bölcs szív képes a maguk helye és jelentősége szerint megítélni a dolgokat. A jólét, a gazdagság, az élet örömei vagy a minket körülvevő szépségek nemcsak Istenre irányíthatják figyelmünket, de el is fordíthatnak tőle, arra kísértve, hogy bennük keressük életünk értelmét. Szent Pál apostol arról ír, hogy „az Istent szeretőknek minden javukra válik”. Akinek szíve Istenre figyel, őbelé kapaszkodik, nem csupán eligazodik a kísértések útvesztőiben, de megtapasztalja azt a világmindenség és a történelem mögül sugárzó végtelen szeretetet is, mely egészen más színben tünteti fel e világ minőségeit, és amit esetleg rossz­nak, értéktelennek, hátrányunkra válónak tekintettünk, beragyogja fényével, és üdvösségünk szolgálatába állítja.

Mert valójában nincs is más feladatunk, mint Istenre figyelő szívvel az igazi értéket, az egyetlen szükségeset keresnünk, a kincset, amiért mindenünket érdemes eladnunk. Ez a kincs – ahogy Jézus tanítja a mai Evangéliumban – el van rejtve a földi élet szántóföldjében: mindennapjaink, körülményeink, kapcsolataink szövetében, de ha nem szűnünk meg Istenre figyelni, biztosan rábukkanunk. Ha szívünk Istenre figyel, attól sem félünk, hogy Isten szeretetének hálója bekerít bennünket. A kényszer erejével ránk nehezedő helyzetekben is felismerjük Isten jelenlétét, és rádöbbenünk, hogy ezek nélkül talán nem is találtuk volna meg őt. S amit eddig csapásnak, szükségszerű rossznak éreztünk, az most átváltozik testünk és lelkünk javára örömmé, békévé, felbecsülhetetlen értékű kinccsé.

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy a Rád figyelésben ne vegyünk ki szabadságot, hanem mind jobban az legyen a békességünk, a pihenésünk, a felüdülésünk, hogy Veled lehetünk. Add, hogy ne csak a rosszat akarjuk elhagyni, de a jót is el tudjuk engedni a legjobbért, az igazi kincsért, a valódi igazgyöngyért, melyet gondos szeretettel készítesz számunkra.