Évközi 19 hét hétfő

Évközi 19 hét hétfő

Ez 1, 2-5. 24-28c; Mt 17, 22-27

„ezt a szózatot intézte az Úr Ezekiel paphoz”

Sokszor kell felemelnünk a szavunkat népünk előtt, amikor rosszallóan csóválják a fejüket, hogy beleszólunk népünk sorsának alakulásába. Azt hangoztatják, hogy az Egyház ne „politizáljon”, mert az ő dolga a lélekgondozás, a templom és a hittanórák, a lelkipásztori munka. E mögött a gondolkodás mögött mindig az az elmélet húzódik meg, hogy az Egyház, benne papság nem szólhat bele a civil hatalom működésébe. Az Ószövetség történeteiből egészen más kép rajzolódik ki előttünk. A próféták, Isten rendkívüli küldöttei mindig azzal a céllal kapták Istentől a tennivalójukat, hogy mondják meg a népnek és királyoknak, hadvezéreknek, bíráknak, mit tesznek jól, mit rosszul. Ebből nyilvánvaló, hogy az egész emberi életnek szerzője, irányítója, ura az Úr. Mózes utolsó beszédében ezt nagyon keményen megfogalmazta: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme ma előre megmondom neked, - elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30, 15-18) Nem a templomi heti egy órád, nem a napi két perces fohászod az Istené. Egész életedet Ő adta, Ő felügyeli a te igazi javaid szerint. Amit Mózes előre megmondott, bekövetkezett. Mindkét zsidó állam a bálványokhoz csatlakozott, bennük az ördögöt imádta. Isten küldte a prófétáit, figyelmeztette népét, mert nagyon szerette őket. Megüzente nekik, mit kell tenniük. Amikor már megszűnt az északi zsidó ország, százharminc évet kapott javulásra a déli. A katolikus Anyaszentegyház heteken áttárja elénk, hogyan harcolt prófétái által az Úr, hogy ne kelljen Júdát is sorsára hagynia: térjenek meg. Náhum és Habakuk, Szofóniás és Jeremiás köztük élve hordozta az igét, mondta nekik, rimánkodva ajánlotta a jobb útra térést, hiába. 597-ben már második figyelmeztetést kapnak Jeruzsálem lakói. Az első, az adófizetés nem volt elég hatásos. Hatalmas csoportot válogattak ki Nabukodonozor emberei az előkelőbbek és mesteremberek közül. Ezeket fűzték rabszíjra, és deportálták őket Babilonba a Kobár folyó mellé. Az Úr megmondta: Így jár az egész királyság, ha nem neki, hanem okoskodó szóvivőitekre hallgattok. A remélt egyiptomi segítség nem ér semmit. Nem jönnek, rászednek titeket. Még a város, a templom és a nép nagy része megmenekülhet, ha Nabukodonozor királlyal tárgyaltok. A deportáltak is két részre oszoltak. Ezért választotta ki közülük Isten az otthon hagyott Búzi pap fiát, a fiatal Ezekielt, hogy ott is közvetítse Isten üzeneteit a fogolytáborban.

A kegyelem 5.

A kegyelem

Pál apostolt nemcsak irányította a kegyelem, hanem alakított is rajta, a létét szinte mássá tette, mint korábban volt. Így írhatja magáról egy későbbi tudatos számvetésnél: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”. (1 Kor 15,10) A cselekvés mindig a természetet követi. Az emberi természet testből és lélekből áll, de amint korábban utaltunk már rá, Isten ezt a természetet az indításnál nemcsak előre jól felkészítette a személy jövőbeni cselekvéseire, hanem a természetes síkot meghaladó tettekhez eleve elkészítette a természetfeletti eszközöket, a kegyelmeket is. „Mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatunk van, nem veszítjük el a bátorságunkat”. (2Kor 4,1) „Annak a kegyelemnek erejéből tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (Róm 15,15-16) Isten kegyelme mindig elég az általa megtervezett tennivalóhoz. Még akkor is így áll a dolog, amikor a cselekvő ember önmagában élesen tapasztalja emberi elégtelenségét: „Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem, de ő azt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,7-9) A természetfeletti életre a kegyelem által újjá kell születnünk: „Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Nikodémus megkérdezte: Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be anyja méhébe, hogy megszülessék? Jézus azt válaszolta: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.” (Jn 3,3-5) „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm 8,14-17) A Szentlélek működése új rendbe emel bennünket. Az apostol ezt a jogi kategóriákhoz szokott emberi értelem számára így igyekszik érzékeltetni: a keresztény új síkra kapott meghívást Krisztus kegyelme által (vö. Gal 1,6), általa megszilárdult a kegyelemben: „Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk, és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is”. (Róm 5,2-3) Ezért „a bűn nem fog uralkodni rajtatok, hisz nem vagytok már a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” (Róm 6,14) Nem csak jogi kategóriával érzékeltethető a kegyelmi élet: „Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg. Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsőssége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,3-5) Ezt tanítja Szent János is: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”. (Jn 17,11-2) A kegyelem tehát Isten természetfölötti ajándéka. Szükség van rá, mert Isten a saját életében is részeltetni akar minket. Gyönyörű ugyan ez a világ, benne legszebb az ember maga, de a „másvilág”-nak ez csak halvány képe. Köszönjük meg Urunknak, hogy ebben a teremtetlen tündöklésben is részesíteni akar minket: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, ahogy ő is szent.” (1Jn 3,2-3)

RÓMAI SZENT LŐRINC

SZENT LŐRINC
+Róma, 258. 

Szent Lőrinc vértanú diákonus a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik. A szentmise római kánonjában is helyet kapott, s a régi római naptárban kiemelt ünnep volt vértanúságának napja. Életéről azonban semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk.

Szent Ciprián karthagói püspök a nyolcvanadik levelében beszél Sixtus pápa és négy diákonusának vértanúságáról, de Lőrincről nem mond semmit. A későbbi hagyomány a pápa fődiákonusát látja benne, aki néhány nappal Sixtus pápa után csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. E későbbi hagyomány legnevesebb tanúja Szent Ambrus, aki ezeket mondja: ,,Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Ezért így szólt hozzá: ťAtyám, hová mégy a fiad nélkül? Szent püspököm, hová sietsz a diákonusod nélkül? Az áldozatot soha nem mutattad be nélkülem! Valami kivetnivalót találsz bennem? Méltatlannak tartasz arra, hogy magaddal vigyél? Vizsgálj csak meg, hogy mindig hűségesen szolgáltalak! Szolgádra rábíztad Krisztus vérét, és most meg akarod tagadni tőle, hogy a te véredben is része legyen? Vigyázz, nehogy szó érje a bátorságodat, hiszen elutasítottad tanítványodat, s ez a mesternek nem válik dicsőségére! A nagy férfiak tanítványaik harcában legalább úgy győztek, mint a sajátjukéban. Így ajánlotta fel a fiát áldozatul Ábrahám, s így bocsátotta maga előtt a vértanúságba Péter Istvánt...Ť -- Akkor Sixtus pápa így válaszolt: ťNem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diákonus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben...Ť'' (De officiis I. 41.)

Szent Ambrus ezt nem maga költötte, hanem az átvett hagyományt öntötte formába. Lőrinc pedig ebben a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, aki az erőszakos haláltól sem riadt vissza, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Ez mutatkozik meg Lőrinc halálában, ahogyan Ambrus elbeszéli: rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!''

A forrást azonban, amelyből Ambrus ezt a hagyományt merítette, nem ismerjük. S mindaz, ami ezen kívül mint épületes történet kialakult a szent vértanúról, már jámbor hozzáadás a történeti maghoz. Annyi azonban kétségtelen, hogy Lőrinc diákonus kapcsolatban állt Sixtus pápával, és vértanúságuk közvetlen egymás után történt. Az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az Egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus és pénzügyminisztere szemet vetett az Egyház vagyonára.

Szent Lőrinc életrajzához a 4. század vége után újabb elemek adódtak. Így például tudni vélik, hogy Lőrinc Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor ismerte meg, amikor egy toledói zsinaton részt véve Hispániában járt. Ő vitte magával Rómába. Ezzel az adattal az a nehézség, hogy az első toledói zsinat 589-ben volt. De ennek ellenére a legenda állítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc tisztelete elterjedjen Hispániában.

Egy másik hagyomány ezzel szemben nagyon fontos történeti adatokat őriz. Egészen a 4. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. S ezt a két adatot -- halála dátumát és a vértanúság helyét -- mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk. A részleteket közlő, párbeszédekkel gazdagított legenda pedig azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a római egyház egykori diákonusát vette körül.

Tagadhatatlan, hogy Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön. Spanyolországban pedig, hivatkozva állítólagos hispániai származására, valóságos nemzeti szentnek tekintik. Erre a tiszteletre az is hatással volt, hogy a művészek nagyon gyakran ábrázolták együtt a két vértanú diákonust: Lőrincet és Vincét (lásd január 22-én). Amikor II. Fülöp 1563--1584 között az Escorialt, királyi palotáját építtette, az épület tervében is kifejezésre juttatta Lőrinc iránti tiszteletét. A palotával engesztelést akart nyújtani egy elpusztult Lőrinc-templomért, és az 1557. augusztus 10-én aratott győzelmét szintén Lőrincnek tulajdonította. Ezért az egész palotaegyüttes alaprajza a vértanú diákonus rostélyát mintázza.


--------------------------------------------------------------------------------

Lőrinc mint diákonus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiákonus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!'' A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: ,,Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!'' A győztes válasza így hangzott: ,,Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!'' Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. -- A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: ,,Lőrinc könnyei''.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Lőrinc diákonust az irántad való szeretettel képessé tetted arra, hogy hűségesen szolgáljon neked és elszenvedje a vértanúságot, kérünk, taníts meg minket is hozzá hasonlóan szeretni, és segíts, hogy amit tőle megtanultunk, azt tettekre is váltsuk!

Példája:
    Segíts a szegényeken, ez lesz a Te kincsed!

A kegyelem 4.

A kegyelem

Ennek a szentírási helynek „Ott, ahol eláradt a bűn, túláradt a kegyelem Jézus Krisztusban”, mondandója igen komoly felelősséget hárít ránk, katolikusokra. Minden józan gondolkodónak látnia kell, hogy emberi erővel nem lehet a sátáni stratégiát közömbösíteni. Szent Pál már közel kétezer éve megírta a mi okulásunkra is :„Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen,a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12)Ne álmodozzunk tehát arról, hogy bárki éles eszével, összefogással, ügyes praktikával fel tudja rázni az elbódított fejeket, ki tudja békíteni a sátáni gazemberséggel összeugrasztott embertömegeket, meg tudja győzni az igazságról a hazugság atyja, a sátán foglyait. Ezt csak a jézusi kegyelem tudja elérni. Ezt a kegyelmet pedig Jézus a kereszten szerezte meg, onnan árasztja, és a történelem mindenkor sújtott embereire gondolva parancsolta meg apostolainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19), vagyis misézzetek, tegyétek jelenvalóvá keresztáldozatomat, és én ontom a kegyelmet, túlárasztom a gonoszok ármányain. Aki felfogja, mint a jobb lator, és megtér, többet nem gonoszkodik az üdvözül. Aki nem fogadja el, folytatja gonoszságát, az elkárhozik.Ti nem hazudhattok, nem gyűlölhettek, nem öldökölhettek: én vagyok a győztes: „a világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33) Jézus keresztáldozata a nagy erőforrás, győzelmünk záloga: „Benne van számunkra a megváltás az ő vére által, a bűnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelően” (Ef 1,7) Csak nekünk, katolikusoknak van szentmisénk, mi tudjuk kérni a kegyelem áradását, aki közülünk nem jön misére, nem kéri, nem segíti hozzá nemzetünket a gonoszság feletti győzelemhez. Ezért harcolnak az istenellenes hatalmak a vallás ellen. „Minden értetek van, hogy a kegyelem bőséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.” (2Kor 4,15) Majd a jó győzelme után talán sokan belátják ezt: „Imádkoznak is értetek és vágyódnak utánatok, mivel Isten kegyelme bőségesen áradt ki rátok. Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,14-15) Bízhatunk abban, hogy Isten annyi hitetlenséget, hűtlenséget, gonoszságot megbocsátva most is segít rajtunk? „Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna mindent nekünk?” (Róm 8,32) A kegyelem termékeny, hatékony. Szent Pál saját életét hozza példának. Ő üldözte Jézus Krisztust egyházának tagjaiban, amíg a megtérés kegyelmét meg nem kapta. Attól kezdve beszédben, tettekben, írásban bámulatosan sokat tett Jézusért:„Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt” (1Kor 15,10) De ez a megállapítás a hívekre is vonatkozik: „Ezért imádkozunk is mindig értetek, hogy Istenünk méltónak találjon titeket meghívására. Adjon beteljesedést a jóra irányuló minden készségnek és a hit erőteljes munkájának, hogy Urunk, Jézus Krisztus neve megdicsőüljön bennetek, és ti is őbenne, Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből"(1Tessz 11,11-12) A tettek értékét nem a származás adja, hanem a hit és szeretet, tehát a kegyelem: „Hiszen Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik”(Gal 5,6) Ezt Isten előre elrendelte számunkra: „Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk”. (Ef 2,10) Az a folyamatos apostoli munkának is a gyökere: „Azután átmentek Pizídián, és Pamfiliába jutottak. Miután Pergében is hirdették az Úr igéjét, lementek Attáliába, onnan pedig elhajóztak Antióchiába, ahonnan Isten kegyelmébe ajánlva elindították Őket” (Ap. Csel 14,24)

Évközi 19. vasárnap

Évközi 19. vasárnap

1Kir 19,9a.11-13a; Róm 9,1-5; Mt 14,22-33

„Te valóban az Isten Fia vagy!”

Hitünk arra tanít minket, hogy amikor Isten megteremtette az embert, saját képére és hasonlatosságára teremtette őket. Az Egyház a Bibliából veszi ezt a merész tanítást: „Mert azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26) a Szentírás említ néhány erre vonatkozó tényt is: uralkodjék az egész világon, legyen értelme és akarata, tudjon gondolkodni és akarni, ne csak földi élete legyen, hanem cserélje az életterét földről a mennyországra. Tudjon hinni, remélni és szeretni. Ennek az óriási ajándéknak külön eszköze van, amellyel az említett hasonlatosságot Isten létesíti, ez a megszentelő-kegyelem. A mai vasárnapot Isten arra akarja rendeltetni, hogy a Szentháromság első Személyét úgy ismerjük meg, mint akit Atyának kell neveznünk, akit nem édesapánkról mintázunk jó atyánknak, hanem fordítva: az édesapák lettek hozzá hasonlatosak, és abból a rengeteg jóból, amit benne megismerünk, abból származik az édesapák atyai jósága. Ezt az atyai jóságot egészen kiaknázni, a maga teljességében megismerni és felnőni hozzá, mint akik nemcsak földi édesapa igazi gyermekei, de Istennek is igazi gyermekei vagyunk. Próbáljuk megérteni ezt a tökéletes viszonyulást, amit adott, ajándékozott nekünk. Illés próféta híven szolgálta Istent az Ószövetség idején. Boldogan vallotta magát Isten gyermekének. Isten annyira szerette, hogy amikor, Jezabel a gonosz királyné, bántotta három és fél éves kemény szárazsággal sújtotta az egész országot. Amikor véget ért a szárazság ideje, a próféta szerette volna Istent atyai szeretetében megtapasztalni. Isten jött sziklákat döntő szélviharban, majd földrengésben, aztán tűzben. Illés egyikben sem érezte Istent atyának. Végül lágy szellőként lengte körül, amikor is atyának érzi Istent. Szent Pál a római levélben büszkén hirdeti, hogy Izrael Isten népe volt, megkapott tőle mindent. Nem kell nékik mégsem az istenfiúság. Az apostolok látják Jézust híres Mesternek, a tízezer ember vendéglátójának, vízen járó csodának: így alakul ki a leghelyesebb Isten-ember fogalom: „Te valóban Isten Fia vagy”(Mt 14,33) a kegyelem által mi is valóban azok lehetünk.

BOLDOG MÁRIA MARGIT CAIANI

BOLDOG MÁRIA MARGIT CAIANI

 szuz, III. r., rendalapító 

(1863-1921)

Toszkána tartomány egy falujában, Podioban született: Mária Anna Róza névre keresztelték. Eleven természetu, értelmes leány. Iskolái elvégzése után a 224 *Kajáni házimunkákkal van segítségére övéinek. Beteg bátyját évekig ápolja. Apja, anyja halála után 30 éves korában belép a bencésekhez, egy hónap múlva azonban eltávozik, mert úgy látja, neki más a hivatása. Oktatni kezdi faluja gyermekeit, akik számára egy társával iskolát nyit. Néhány társával közös életet kezd és ebbol a kis közösségbol no ki a Ferences III. Rendi Legkisebb Novérek Jézus Szívérol nevezett kongregációja, mely önmaga megszentelése mellett apostolkodással, gyermekek oktatásával foglalkozik. 1900-ban ideiglenesen jóváhagyják konstitúciójukat. A következo évben öltik magukra a szerzetesi ruhát s fonöknové Margitot választják. 1915-tol haláláig o az általános fonökno. A jelentkezoket csak alapos válogatás után fogadta be. „Nem az a fontos, hogy mennyien vagyunk - vallotta -, hanem hogy akik megmaradnak, alapos képzést nyerjenek s Jézus Szíve szerinti novérek legyenek.” Szelídséggel, alázattal, anyai szeretettel vezette a rábízottakat. Az igazi szeretetre nevelte oket s a „vadállatnak”, a rendetlen önszeretetnek legyozésére. Kiengesztelodo és szolgáló novéreket akart. A feddésnél mérsékelt volt, nem mulasztotta el a dicséretet sem. „A dicsoség Istené - mondta, a munka a mienk.” A betegek: a mi kincseink. Nem oltotta el a füstölgo mécsbelet... Mint hasonló esetben, neki is sok kellemetlenséget kellett elviselnie elöljárók, papi tanácsadók s a novérek részérol; vádakat, rágalmakat viselt el, de közben nem veszítette el lelki békéjét s bizalmát Istenben. Imádkozott és imára buzdított különösen a papságért. Betegeknél sokszor éjszakán át virrasztott, gondja volt arra, hogy felkészítse oket a szentségek felvételére. A szegényeknek naponta osztott élelmet, jó tanáccsal látta el a hozzá fordulókat, asszonyokat. Isten akarata a legfobb törvény volt számára. Gondja volt az istentisztelet, zsolozsma, egyházi ének méltó kultuszára. 1921. aug. 8-án hunyta le szemét. Ekkor 21 házban mintegy kétszáz volt a novérek száma. Életszentsége híre halála után sem csökkent; II. János Pál pápa 1989-ben avatta boldoggá.

Boldog Mária Margit tanítása az engedelmességrol:

„Kedves leányaim! Mindenekelott az engedelmességet ajánlom nektek, mely az igazi szerzetes erénye. Gyakoroljátok nemcsak nagy dolgokban, hanem a kicsiny és közömbös dolgokban is. Szokjatok hozzá, hogy készséggel engedelmeskedjetek és sohase kételkedjetek, jó-e, jogos-e a parancs.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Margitot, Jézus Szíve tisztelojét a Szent Szív kultuszának elmélyítésére és az ifjúság nevelésére új szerzetes társaság alapítására indítottad, add, hogy erényes életét kövessük itt a földön s egykor az örök boldogságban társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

A kegyelem 3.

A kegyelem

A kegyelem a megváltás titka. Ingyenes adomány, valóban ajándék. A mi Urunk, Jézus Krisztus megváltó halálából eredeztethető. Ő adja azoknak, akik vele és általa szolgálják a megváltás nagy művét. Erről beszél Szent Pál apostol: „Kérlek tehát benneteket testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes. Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki sem gondoljon magáról kelleténél többet, hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki. Amint ugyanis egy testben sok testrészünk van, s nem ugyanaz a rendeltetése minden testrésznek, ugyanúgy vagyunk sokan egy test Krisztusban; egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban; aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban” (Róm 12,1-8)„Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! Tudjátok, hogy mindenki, aki valami jót tesz, annak jutalmát megkapja majd az Úrtól, akár szolga, akár szabad”. (Ef 6,7-8) nemcsak az egyes híveknek osztja szabad akarata szerint a titokzatos Test céljainak megfelelően a kegyelmeket az Úr, hanem népek is az Ő akarata szerint részesülnek különféle kegyelmekben az egész Egyház javára. „Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bőséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükből megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is adakoztak, és kérvén kérve igyekeztek meggyőzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban” (2Kor 8,1-4) Szent Pál filippi hívei az apostolság kegyelmét kapták: „Illő is hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket,akik a bilincseimben,valamint az evangélium védelmezésében és megerősítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek.” (Fil 1,7) Az apostol ugyanezt a részesedést ajánlja tanítványának, Timóteusnak is. Különböző karizmákban megvalósul az isteni kiválasztás:„Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára,- amelyet Isten előre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, aki által kegyelmet és apostoli megbízást kaptunk minden néphez” (Róm 1,1-3.5) „Mikor azonban úgy tetszett Istennek, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem őt a pogányok között, egyáltalán nem törődtem testtel és vérrel” (Gal 1,15-16)„Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen Kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra”. (Ef 3,2) Ez az isteni kiválasztás sajátos munkára szól és szentel fel: „Isten nekem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem; más pedig arra épít. De mindenki ügyeljen, hogyan épít rá” (1Kor 3,10) „Mert aki erőt adott Péternek a körülmetéltek apostolságára, nekem is erőt adott a pogányok között, és amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között”(Gal 2,8-9)