APOSTOLOK CSELEKEDETEI 31.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 
7,51: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is”. Keménynyakú az, aki nem tud meghajolni az igazság előtt, hanem védi a maga igazát hajthatatlanul. A körülmetélés Ábrahám idejéből volt jele az egy igaz Istennel kötött szövetségnek. Ábrahám leszármazottainak fiútagjait nyolcnapos korában metélték körül. Így lett részese az Ábrahámnak adott áldásnak. Jézust is így metélték körül.  Valószínűleg ekkor kapták meg a megszentelő kegyelmet a fiúk Jézus Krisztus érdemeit elővételezve. Itt a szívre és a fülre is kiterjeszti a szónok a körülmetéltség fogalmát, ami a természetben végrehajthatatlan feladat, tehát kizárólag lelki síkon értendő: a szívet és a fület is kegyelemben kellene részesíteni, hogy a Szentlélek kegyelméből a fülük meghallja, a szívük befogadja a Szentlélek üzenetét, és meg tudjanak térni.
7,52: „Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek”. Maga Jézus is kemény szavakkal ítéli el nemzedékét az ősapákkal együtt: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: HA atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna társaik a próféták vérében. De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok azoknak, akik a prófétákat megölték. Ti is betöltitek atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzatai! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől? Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat megostoroztok zsinagógáitokban, és üldöztök városról-városra. Így rátok száll minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Bizony, mondom nektek: rászáll mindez erre a nemzedékre”. (Mt 23,29-36) Istvánt igazolják Jézus szavai. Ő pedig már nem a régmúltnak, hanem a napjainak történelmét idézi. Igaznak vallja Jézust, és nemcsak az akkori főtanácsot nevezi Jézus gyilkosának, hanem a maga korabelit is. A vádlottból vádló lesz: árulónak nevezi őket és gyilkosainak is.
7,53: „ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok”. Mózes úgy nevezi a Sínai hegyen vele beszélőt: az Úr. Ő tehát Jahve h-nak nevezi a vele beszélő túlvilági lényt, aki népével közli parancsait és szövetséget is köt: „Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről”. (Kiv 19,3) Ugyanakkor Pál apostol Krisztust is említi: „Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, ittak ugyanis az őket követő lelki sziklából, a szikla pedig Krisztus volt”. (1Kor 10,3-4) Többször előfordul, hogy Isten küldötteit, az angyalokat a küldetést adó Isten személyének mondja a Szentírás (vö.Bír 6,11-18) Lehetséges az is,hogy István Isten kíséretét nevezi meg ezen a helyen. A baj lényege, hogy a mennyből kapott törvényt mulasztották el megtartani
7,54: „ Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene”. A düh a szívben keletkezik, de utat tör magának: a szemen, arcon azonnal meglátszik, mert eltorzul az ember ábrázata. A zsidóknál a ruha megszaggatása is a felindulás, felháborodásjele volt, ugyanígy a fogcsikorgatás. A százhúsz éves Mózesről írja a Biblia: „Százhúsz esztendős volt Mózes, amikor meghalt; szeme nem volt homályos és fogai nem mozogtak”. (MTörv 34,7) a sokkal fiatalabb tanácstagok nyilván ugyanilyen ép fogú társaság volt. A fogcsikorgatás a fájdalom jele is lehet, mint az utolsó ítéleten lesz majd.(vö. Lk 13,28) Lehetett még fenyegető jellege is ennek a fogcsikorgatásnak: a támadó vadállatok vicsorítanak éles fogaikkal.
7,55: „Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni”. István Jézust személy szerint nem ismerte. Nem látta életében. Most, amikor a főtanács előtt védi Jézus ügyét, az apostoloktól kapott tanításra támaszkodott érvelésében. De rá is vonatkozott Jézus ígérete: „De óvakodjatok az emberektől! Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot egyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan, vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen Nemti vagytok, akik besszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok”. (Mt 10,17-20) a Szentlélek emeli föl tekintetét, Ő mutatja meg Jézust, hogy a mennyben van, Isten jobbján áll, vagyis részesül az Atya hatalmában és dicsőségében.
7,56: „Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni az Isten jobbja felől”. Ez a csodálatos élmény igen alkalmas pillanatban jött segítségére. Valószínűleg meglepte őt magát is, és döntő fordulatot hozott a perben. A vádlott azt állítja, hogy látja élve, isteni fényben azt, akit a főtanács néhány évvel korábban istenkáromlóként halálra ítélt, és a rómaiakkal ki is végeztetett. A keresztre feszítését végignézték, halálát megállapították, Pilátustól a sírja őrzését követelték: „Uram! Emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: Három nap múlva föltámadok. Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják őt, és azt mondják a népnek. Feltámadt a halottak közül, és ez az utóbbi csalás rosszabb legyen az előzőnél” (Mt 27,63-64) Amikor pedig húsvétvasárnap reggel a főpapokhoz rohantak halottfehéren az őrök, elhebegték, hogy hajnalban hirtelen megmozdult a sír ajtaját elzáró szikla, odaröpült közéjük, és az angyal, aki odadobta, villámló szemekkel nézve őket, ráült a sziklára. Belestek a sírba, üres volt. „Erre azok összegyűltek a vénekkel, tanácsot tartottak, majd sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: Mondjátok azt: A tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk.”(Mt 28,12-13) a katonák elfogadták a sok pénzt, elterjesztették a hazugságot a zsidók között.Most azonban ez a fiatalember látja őt feltámadottan az égben. Micsoda leégés lesz, ha a nép ezt meghallja!
7,57: „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak”. Nehéz az igazsággal szembenézni. Húsvét reggel kellett volna bevallaniuk, hogy Jézus halálának oka az ő makacs gonoszságuk volt. Már korábban is gyűlölték őt, rendreutasították társukat, Nikodémusz, amikor Jézust védelmébe vette: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta!”  (J 7,52) Micsoda gyűlölet izzott hangjukban, amikor népük Jézus iránti lelkesedését minősítették: „De ez a népség, amely nem ismeri a törvényt, átkozott”. (Jn 7,49) Itt viszont egy lelkes, tiszta arcú, törvényt ismerő férfi Jézus tanúja. Ellene nem érnek semmit gyűlöletből származó érveik. Értelmes érvek hiányában pedig nem marad más, mint a sokszoros hangerő: ordítsunk és essünk neki! Leteperni!
7,58: „Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak”. István sorsa tehát megpecsételődött. Az ordítás és rárohanás egyenlő volt a halálos ítélettel. A zsidó nép fiait és leányait megkövezték az ítélet után azonnal. Az ítéletet nem a lakott területen, hanem a falakon kívül hajtották végre. A megkövezés nagyobb, de még felemelhető kődarabokkal történt. Az elítéltre úgy dobálták a köveket, hogy véletlenül se érintsék a testét, hiszen már semmi közük nincs hozzá. Követ minden jelenlévőnek dobnia kellett. A főtanú szerepét betöltő férfi ülve maradt, lába elé terítették ruhájukat a többi tanúk. Ez a férfi vállalta a főfelelősséget. Saulnak hívták.

Pünkösdre várva 16.

Pünkösdre várva 16.

Jézus az eddig adott tanításokhoz hozzáfűz egy új gondolatot: „Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor már nem beszélek képekben, hanem nyíltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát, mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához”Erre a tanítványok megjegyezték: Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél. Jézus így felelt: Most hiszitek? Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek,  ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,25-33) Milyen különös, hogy Jézusnak egy már tisztázott gondolatsort újra meg újra elölről kellett magyaráznia. Az angyalok a próbatétel hallva végleges döntést hoztak: Mihály és angyaltársai azonnal átlátták, hogy Jézust a megtestesülés után is Istenként kell imádni. Luciferék nem akarták az Emberfiát imádni. Rövid, villanás-szerű gondolat-csere, és megátalkodottá vált ez a csapat. Nem is tudnak soha megváltozni. (Jel 12,1-6) Mi, emberek most is tudunk változtatni döntéseinken. Reményünk halálig megmarad.

Péntek húsvét 5. hetében

Péntek húsvét 5. hetében         
ApCsel 15, 22-31; Jn 15, 12-17
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”

Az Ószövetségben a szövetség megkötésekor Isten tíz parancsot adott népének, Izraelnek. Ennek a tíz parancsnak Mózes utolsó tanításai között megformálta a lényegi összefoglalását: „Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6, 4-5) Ez az első három parancs lényege. A 4-10. parancs összefoglalását már hamarabb megadta az Úr: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat, -- én vagyok az Úr!” (Lev 19, 18) Jézus megerősítette ezt az örökké érvényes rendelkezést, és még hatékonyabban kifejezi a felebaráti szeretet emelt szintű formáját: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”Jézust az Atya úgy szereti, hogy öröktől fogva szüli őt isteni módon, és ugyanígy öröktől fogva ajándékozza Fiának egész isteni természetét: szeretete tehát végtelen, tökéletes. A Fiú ezért a szeretetért úgy szereti Atyját, hogy a neki ajándékozott végtelen istenséget csorbítatlanul azonnal visszaajándékozza neki. Valami hasonlót két tőlünk is: Mi a kicsi mindenünket ajándékozzuk neki, mi is csorbítatlanul. Ezt a tökéletes szeretetet itt, a földön tanuljuk meg odaadni, hogy mi is a lehető legtöbb viszonzást kapjuk Istentől fokozatosan földi életünkben, beteljesülten pedig odaát. Az utolsó akkord a felebaráti szeretetben, ha az életünket tudjuk odaadni:„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15, 13) Érthető minősítés: Így az ember a maga kicsi mindenét adja oda barátaiért, amije akkor van az életből, de odaadja azt is, amije lehetne még a későbbiek folyamán, ha életben maradna. Jézus megmagyarázza, hogy az egyszerű sorból elhívott, kiemelt férfiakat már barátainak fogadta el: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek”.(14-15) Jézus barátsága tehát azzal kezdődött, hogy tanítása teljességét adta át nekik. Felemelte őket olyan magasra, amilyenre kevés ember jut fel. Mások ugyanis emberi ismereteket közölnek sokszor hiányosan és bizonytalanul erről a világról. Az apostolok viszont az isteni titokvilágból kaptak biztos igazságokat. Hol állnak ma az emberi tudományok a kétezer évvel ezelőtti állapotukhoz képest! Jézus igazságai, amiket az Egyház hirdet, lényegileg változatlanok. Jézus barátságának másik jele a kiválasztás: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”.(16) Munkájuk gyümölcse örökre megmarad. De a mi szeretetünk gyümölcse is!

BOLDOG ULRIKA NISCH

BOLDOG ULRIKA NISCH

 szűz, keresztes nővér 

(1882-1913)

Németországban, Württberg tartomány egyik községében született. A keresztségben a Franciska nevet kapta. Szülei 13 gyermeküket nagy szegénységben, nehezen tudták nevelni. Franciska is inkább nagyanyjánál lakott. 1901- ben elszegődött cselédnek. Három év múlva súlyos betegen kórházba került, itt ismerte meg az ingebohli keresztes nővéreket. Felvételét kérte a rendbe, ahol az Ulrika nevet kapta. 1907-ben, fogadalomtétele alkalmával azt tűzte ki célul, hogy egészen a Keresztre feszített Úrnak és a felebaráti szeretetnek akar élni. Buhlben, majd a baden-badeni Szent Vince ház konyhájában szakácsnőként dolgozott. Sok megaláztatásban volt része, miket csendes békével viselt el. Minden alkalmat felhasznált, hogy nővértársainak és másoknak titokban szeretetszolgálatot tegyen. Az Úr Jézus rendkívüli misztikus kegyelmekkel ajándékozta meg, de megismerte a lelki sötétség, a hitbeli kétségek, lelki elhagyatottság és kísértések kínzó próbatételeit is. Homloküreg gyulladást kapott, és meg kellett operálni. Később tüdőgyulladást állapított meg nála az orvos. Ekkor, 1912. júl 15-én Hegnébe, a nővérek betegházába vitték. Közvetlenül halála előtt a szomszédos szobában fekvő nővér köhögési rohamot kapott. Ulrika nővér ekkor kérte betegápolóját, hogy menjen át hozzá. Mikorra a betegápoló visszajött, akkorra már visszaadta szép lelkét Teremtőjének 1913. május 8-án. Az alázatnak, a feltűnés nélküli és néha sikertelen munkának, a szeretetnek és a türelemnek a szentje lett. II. János Pál 1987-ben avatta boldoggá.
„Hiszünk Isten országának eljövetelében, amely Jézus Krisztussal megkezdődött. Az Egyház tagjaiként, részt veszünk annak üdvözítő feladatában a szeretet tanúságtétele, a Krisztussal egyesült élet, az ima, a munka és a szenvedés által.”

A Keresztes Nővérek Életrendje. Részlet.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Ulrikát példaképpé tetted az alázatban és a türelemmel viselt szenvedésben. Add, hogy példáját követve hu követői legyünk a keresztet hordózó Krisztusnak s így elnyerjük a mennyei dicsőséget. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 30.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 
6,8: „István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között”. Ezzel a verssel a könyv szerzője István diákonus történetét kezdi elmondani. Már jelezte a szerpapok kiválasztásakor is, hogy őt nem ok nélkül említi a névsor elején. Most a Szentlélek különös kegyelméből végzett csodákra hívja fel a figyelmet. Ezek a jelek abban az időben igen fontosak voltak, hiszen a küldött isteni hatalmát igazolták.
6,9: „Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, és vitatkoztak Istvánnal”. A zsinagóga elsődlegesen nem izraelita imaházat jelentett, mint manapság, hanem a zsidók bizonyos csoportjait, mint Egyházunkban az egyházközséget és plébániát. A felsorolt gyülekezetek a megjelölt tartományokból, országokból vagy városokból Jeruzsálembe költözött zsidók közösségei voltak. Ázsia itt nem a mi fogalmunk szerinti földrészt jelenti, hanem az általunk Kis-Ázsiának hívott félsziget egyik tartományát. A vita tárgya nyilván a Názáreti Jézus személye, messiási küldetése, istensége volt.
6,10: „Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt”. István beszélt, de nem a maga igazát bizonygatta, mintha ő talált volna ki új tanításokat, hanem az isteni igazságot adta elő, ahogy tanulta az apostoloktól, és ahogyan a Lélek irányította bölcsen, tehát a krisztusi célnak megfelelően. Nyilván az ószövetségi Szentírást idézgették támadásaikba Ezzel kapcsolatban viszont már Urunk megjegyezte a farizeusokkal vitatkozva: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,39-40) Akkor aztán nem maradt más hátra, mint a viták megszokott fordulata: az igazság helyett hangoztatták a maguk igazát.
6,11:Hallottuk,amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre” Ez az alattomosság jellemző a bizonyíték nélküli eljárásokra. Jézus perében is hamis tanúkat kerestek, akikről aztán kisült, hogy nem tudnak egyformán hazudni. Azért szerepeltettek ilyen súlyos vádat, Isten ellen közvetlenül káromkodni két egybehangzó vád alapján halállal büntetendő cselekedet, és ők a kellemetlenné vált szent és okos fiatalembert nem-kívánatos élőlénynek tartották. Mózes ellen káromkodni annyit jelentett, hogy a törvényt sérti az illető, ami szigorú büntetés alá esett. Mindezt alattomosan kellett megszervezni, nehogy gyanút foghasson bárki, mert az nagy tekintélyvesztést jelentett volna a főtanácson és tagjain. Meg természetesen az ötletet kiagyaló zsinagógák tagjain.
6,12: „Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik aztán összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték”. Ősi módszer: kiállni a közösség mit sem sejtő tömege elé, visszaélve a vallásból kölcsönzött tekintéllyel hazudni bátran, aztán rohamot vezényelni a magát megvédeni nem tudó ártatlan ellen, és cipelni a főtanács elé. A módszert azóta is, napjainkban is alkalmazzák.
6,13: „Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél”. Amíg tehát egyrészt megteremtették a forradalmi hangulatot az elfogáshoz, addig kerestek lepénzelhető hamis tanúkat, most már kihagyva az istenkáromlás vádját, hiszen a hallgatóság az ellen azonnal tiltakozhatott volna. Mivel István tanításában említésre kerülhetett, hogy ez a templom már a múltat képviseli, netán arra is emlékezhetett még valaki, hogy a Názáreti Jézus is tett gyanús kifejezéseket a templom lerombolásáról, amikor saját testének lerontását majd feltámadását említette, amit aztán perében fel is használtak ellene (Mt 26,61), kijátszották újra ezt a lapot. Mózes ellen tett kijelentéseket könnyebb volt valószínűsíteni, mivel István vitákban utalhatott a zsidók törvényszegéseire, amint ezt megtette később a főtanács előtt is.
6,14: „Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk”. István valóban hivatkozhatott Jézus említett kijelentésére, sőt arra is, hogy Jézus megjövendölte Jeruzsálem rövidesen bekövetkező lerombolását is. (Lk 21,20-24)
6,15: „Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét”. Mit leshettek a főtanács tagjai a vádlott fiatalember arcán? Félelmet? Megbánást? Durva eltorzulást? Amit láttak, meglepő volt számukra: fény, nyugalom, ártatlanság: mint egy angyal arca. Angyalé, aki a mennyországban állandóan látja Istent, a végtelenül szépet, csodálhatja Isten dicsőségét, amit a hegyen Mózes nem látott ugyan, de a belső élmény hatására az arca olyan fényt árasztott, hogy Izrael népe nem mert ránézni. Be kellett kötnie kendővel (Kiv 34,29-35)