APOSTOLOK CSELEKEDETEI 30.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 
6,8: „István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között”. Ezzel a verssel a könyv szerzője István diákonus történetét kezdi elmondani. Már jelezte a szerpapok kiválasztásakor is, hogy őt nem ok nélkül említi a névsor elején. Most a Szentlélek különös kegyelméből végzett csodákra hívja fel a figyelmet. Ezek a jelek abban az időben igen fontosak voltak, hiszen a küldött isteni hatalmát igazolták.
6,9: „Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, és vitatkoztak Istvánnal”. A zsinagóga elsődlegesen nem izraelita imaházat jelentett, mint manapság, hanem a zsidók bizonyos csoportjait, mint Egyházunkban az egyházközséget és plébániát. A felsorolt gyülekezetek a megjelölt tartományokból, országokból vagy városokból Jeruzsálembe költözött zsidók közösségei voltak. Ázsia itt nem a mi fogalmunk szerinti földrészt jelenti, hanem az általunk Kis-Ázsiának hívott félsziget egyik tartományát. A vita tárgya nyilván a Názáreti Jézus személye, messiási küldetése, istensége volt.
6,10: „Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt”. István beszélt, de nem a maga igazát bizonygatta, mintha ő talált volna ki új tanításokat, hanem az isteni igazságot adta elő, ahogy tanulta az apostoloktól, és ahogyan a Lélek irányította bölcsen, tehát a krisztusi célnak megfelelően. Nyilván az ószövetségi Szentírást idézgették támadásaikba Ezzel kapcsolatban viszont már Urunk megjegyezte a farizeusokkal vitatkozva: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam, ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,39-40) Akkor aztán nem maradt más hátra, mint a viták megszokott fordulata: az igazság helyett hangoztatták a maguk igazát.
6,11:Hallottuk,amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre” Ez az alattomosság jellemző a bizonyíték nélküli eljárásokra. Jézus perében is hamis tanúkat kerestek, akikről aztán kisült, hogy nem tudnak egyformán hazudni. Azért szerepeltettek ilyen súlyos vádat, Isten ellen közvetlenül káromkodni két egybehangzó vád alapján halállal büntetendő cselekedet, és ők a kellemetlenné vált szent és okos fiatalembert nem-kívánatos élőlénynek tartották. Mózes ellen káromkodni annyit jelentett, hogy a törvényt sérti az illető, ami szigorú büntetés alá esett. Mindezt alattomosan kellett megszervezni, nehogy gyanút foghasson bárki, mert az nagy tekintélyvesztést jelentett volna a főtanácson és tagjain. Meg természetesen az ötletet kiagyaló zsinagógák tagjain.
6,12: „Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik aztán összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték”. Ősi módszer: kiállni a közösség mit sem sejtő tömege elé, visszaélve a vallásból kölcsönzött tekintéllyel hazudni bátran, aztán rohamot vezényelni a magát megvédeni nem tudó ártatlan ellen, és cipelni a főtanács elé. A módszert azóta is, napjainkban is alkalmazzák.
6,13: „Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél”. Amíg tehát egyrészt megteremtették a forradalmi hangulatot az elfogáshoz, addig kerestek lepénzelhető hamis tanúkat, most már kihagyva az istenkáromlás vádját, hiszen a hallgatóság az ellen azonnal tiltakozhatott volna. Mivel István tanításában említésre kerülhetett, hogy ez a templom már a múltat képviseli, netán arra is emlékezhetett még valaki, hogy a Názáreti Jézus is tett gyanús kifejezéseket a templom lerombolásáról, amikor saját testének lerontását majd feltámadását említette, amit aztán perében fel is használtak ellene (Mt 26,61), kijátszották újra ezt a lapot. Mózes ellen tett kijelentéseket könnyebb volt valószínűsíteni, mivel István vitákban utalhatott a zsidók törvényszegéseire, amint ezt megtette később a főtanács előtt is.
6,14: „Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk”. István valóban hivatkozhatott Jézus említett kijelentésére, sőt arra is, hogy Jézus megjövendölte Jeruzsálem rövidesen bekövetkező lerombolását is. (Lk 21,20-24)
6,15: „Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét”. Mit leshettek a főtanács tagjai a vádlott fiatalember arcán? Félelmet? Megbánást? Durva eltorzulást? Amit láttak, meglepő volt számukra: fény, nyugalom, ártatlanság: mint egy angyal arca. Angyalé, aki a mennyországban állandóan látja Istent, a végtelenül szépet, csodálhatja Isten dicsőségét, amit a hegyen Mózes nem látott ugyan, de a belső élmény hatására az arca olyan fényt árasztott, hogy Izrael népe nem mert ránézni. Be kellett kötnie kendővel (Kiv 34,29-35)