APOSTOLOK CSELEKEDETEI 29.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 
6,1: „Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál”. Egy idő múlva, amikor már jelentékenyebben megszaporodtak a hívek, és nemcsak zsidó származásúak voltak a közösségben, kiütköztek az emberi gyengeségek is. Ez a zúgolódás azért keletkezett, mert a közösségben biztosították a magukra maradtak életének könnyebbítését. Ma úgy mondanánk, hogy szociális hálót szerveztek, ami elsősorban a közétkeztetésben volt nagyon jelentékeny. A görögök kisebbségben lehettek, ezért érzékenyebbek voltak arra, hogy ne kerüljenek hátrányba a közös javak osztásánál.
6,2: „A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”. Ebből is látszik, hogy az étkeztetésnél akadtak gondok. Az apostolok kivették részüket a felszolgálásból, nyilván eleget kívántak tenni Jézus az utolsóvacsorán adott utasításának: „Ha én, az úr és mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek”. (Jn 13, 14-15) Péterék most szembesültek azzal a gyakori gonddal, hogy két parancsot kellene teljesíteni egyszerre, és el kell dönteniük, melyiknek engedelmeskedjenek. Ők nemcsak a szeretetszolgálatra kaptak küldetést, hanem arra is, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. (vö.Mk 16,15) Rendet kell tehát tenniük: az asztalszolgálatot más is el tudja végezni, az igehirdetést pedig csak ők:
6,3: „Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot”. Péter maga is dönthetett volna egyedül vagy társaival a gond megoldásáról. Mégis bölcsebb volt a közösséget belevonni az ügy megnyugtató rendezésébe. Így a gyanú nem gyűrűzik tovább, hogy csak zsidók kerülnek-e a választottak közé vagy vegyesen görögök is, és milyen lesz a két nemzet aránya? A személyek kiválasztása sem közömbös. Több szem többet lát. Itt ugyanis nemcsak ebédet kell osztani, hanem lelkipásztori segítésre is küldetést kapnak. De maga a szeretetszolgálat is igényli, hogy a szeretet Lelke éljen bennük, és a döntések célnak megfelelők, tehát bölcsek legyenek.
6,4: „Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk”. Az apostolok jól tudták, mit kell tanítaniuk. De a tanítás csak úgy lehet eredményes, ha a hallgatóság lelkére tudnak beszélni. Ehhez pedig a minden körülményt ismerő Szentlélek kegyelmét biztosítani kell, vagyis imádkozva kell felkészülni a napi feladatra. A francia katolikus papok száz éve úgy vélték, hogy együtt kell dolgozniuk a munkásosztállyal, akkor jobban értik és fogadják el egymást. A lelki eredményeket nem tudjuk lemérni, de ezek az un. munkáspapok nagyobb részt kiüresedtek, sokan el is vesztek az Egyház számára. Három és fél évig magam is átéltem ezeket a problémákat, amikor az istentelen államhatalom megfosztott az egyházi szolgálat lehetőségétől. Lehet mindkettőt vállalni, de hosszú távon nem eredményes
6,5: „Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát”. A közösségnek tetszésére szolgált, hogy felnőttnek tartják őket, akiknek van emberismeretük és felelősségérzetük is, Az egész sokaság, tehát mindenki egyetértett a jelölésben. Ez is a Szentlélek műve volt. A választottak közül kiemelkedett István, aki az Egyház első vértanúja lett hamarosan. Fülöp munkássága is fontos lett később. Miklós pedig nyilván görög származású volt, aki korábban már prozelita, vagyis zsidó hitű lett.
6,6: „Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket”. A hívek által kiválasztott hét férfiút maguk a kiválasztók vezették az apostolok elé. Bemutatták őket, kérték számukra a tekintélyes megerősítést, és annak a hatalomnak átadását, amelyet a választásra való felhíváskor maguk az apostolok megjelöltek. A kézrátétel  a hatalomközlés jele volt, fizikai érintése a fejüknek, a hozzáfűzött ima pedig a diákonus-szentelés formája: ebben kérték Isten kegyelmét a tanításhoz, a keresztség szentségének kiszolgáltatásához és a  szeretetszolgálathoz. Ez a mód a mai napig fennmaradt a katolikus Egyházban a papság mindhárom lépcsőjének: a szerpap (diákonus), az áldozópap (presbiter) és a püspök (episcopus) rendjének kiszolgáltatásakor. A fejre való kézföltétel kívülről figyelő számára azonosnak tűnik, de a szentelő szándéka és a kegyelemkérő, hatalomközvetítő szavak, vagyis a forma lényegesen más.
6,7: „Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek”. Az evangélium Urunk akaratának megfelelően ismert lett a zsidók széles körében. Az áronita papság azért érdemel külön figyelmet, mert ők a mózesi törvény alapján látták el az ószövetségi áldozatok  bemutatásával a szövetség áldozatainak bemutatását mint Áron főpap vérszerinti leszármazottai. Nyilván nem volt könnyű számukra elfogadni, hogy a tizenkét és fél évszázados kizárólagos jog érvényét vesztette, Jézus keresztáldozata az egyetlen érvényes áldozat, ennek jelenvalóvá tétele, a szentmise új papságot kíván. Ennek feje az örök főpap nem áronita, hanem Melchizedek rendje szerinti pap, és ezt, mint láttuk, nem születéssel adják tovább, hanem kézrátétellel és a megfelelő szentelő szavakkal.