Jézus Szive Litánia 22.

Jézus Szíve, mindhalálig engedelmes Szív, irgalmazz nekünk!

 
Az előző elmélkedésekben már idéztem Szent Pál apostol gondolatait arról, hogy Jézus végtelen értékű szenvedéseinek az igazi dicsfényt az engedelmesség adta meg: „Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Isten ezért felmagasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki”. (Fil 2,8-9) a litánia most tárgyalandó invokációjában olyan titkot emel a figyelem központjába, amely Jézus egész engedelmes életét átjárja: rámutat, hogy Jézus nem katonás, becsületre épülő, nem is félelemre támaszkodó, még csak nem is a szülőt tisztelettel körülvevő engedelmesség jellemzi, hanem ez a hősi erény élete értelmes és érzelmes központjából, Szent Szívéből ered. Erre enged következtetni a 40. zsoltár mennyei párbeszéde, ahol a Fiú Atyjával tárgyalja meg a megváltás indítékát: nem kell neked a sokféle áldozat, hanem megnyitottad fülemet, megértettem, átéreztem, hogy jövendő emberszívem forró szeretetére számítasz. „Ezért mondtam, íme, eljövök, hogy megtegyem Atyám a te akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van”.A sok rideg szívű ember hallja meg Jézus felszólítását: én szívből vállaltam értetek a bűnt törlő halált. Ha irgalmamat kéritek, legyetek irgalmas szívűek ti is!

Sirák Fiának Könyve 22.

„Nehogy kétféleképpen szóló embernek mondjanak, vagy fondorlatos, üres fecsegőnek! Mert hogyha gyalázat a tolvajnak bére, kemény ítélet vár a kétfélén beszélőre is” 

 
Ragyogóbb példát nem találhatott az Ószövetségből Sirák fia, mint amikor Isten parancsára elindult a választott nép a Sínai hegy alól. Odafelé Ábrahámnak 1,5-2 milliós utód-csapata volt az, akikkel a hegy alatt az Úr szövetséget kötött, amint Ábrahámnak egykor megígérte.„Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz egy országban, amely nem az övé. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig. De én megítélem azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedve vonulnak ki onnan. (Ter 15,13-14) Ezeket Mózes a Sínai hegyen látta-hallotta. Ábrahám a saját haláláról is kapott ebben a látomásban megnyugtató szózatot:„Te azonban (sokkal korábban) békében térsz meg atyáidhoz, és magas korban temetnek el”(15,15) Ezeket az adatokat a nép vezére, Mózes írásba foglalva vitte magával, amikor a Sínaitól elindította  népét: Ahogy mindent pontosan előre megmondott az Úr Ábrahámnak, és ennek a szabadulásnak ti valamennyien szem- és fültanúi vagytok, most az Ábrahámnak esküvel ígért honfoglalásra kerül sor. Kánaánba indulunk. Mihelyt odaérünk, Isten a gonoszságban megrögzött lakókon ítéletet tart, és földjüket, házaikat mind nekünk adja. Úgy-e, minden józan eszű ember értene a szóból? Az öt évszázados isteni szót örömmel forgathatták, amíg a pusztában vándoroltak immár az új otthon biztonsága felé. Ott, Kánaán határánál letelepedtek pihenni. „Ezt mondta az Úr Mózesnek: Küldj embereket, hogy szerezzenek híreket Kánaán földje felől, amelyet Izrael fiainak szándékozom adni. Atyáik minden törzséből küldjenek egyet, olyat, aki a vezetők közé tartozik. Mózes tehát előreküldte az Úr parancsára ezeket a megbízható embereket Paran pusztájáról. akik Izrael fiainak fejei közül valók voltak”(Szám 13,1-3) „Épp a szüret kezdetének volt az ideje. Elmentek hát, és kikémlelték az országot. Negyven nap múlva, miután az országot kikémlelték, megfordultak, és visszatértek Mózeshez, Áronhoz és Izrael egész közösségéhez Paran pusztájába, Kádes irányába, és számot adtak híreikről az egész közösségnek, s közben megmutatták az ország gyümölcseit. Beszámoltak nekik e szavakkal: Elmentünk abba az országba, ahová küldtél bennünket. Csakugyan tejjel-mézzel folyó (ország), lám, itt a kóstoló gyümölcseiből. Hanem a nép, amely az országot lakja, erős, s a városok meg vannak erősítve, ráadásul nagyon nagyok”. (20d-28) „Kaleb buzdító beszédet intézett a Mózes köré gyűlt néphez: Késedelem nélkül vonuljunk oda és szerezzük meg magunknak, egész jól úrrá lehetünk rajta. Hanem azok az emberek, akik vele együtt ott jártak, ellene vetették: Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszállni, erősebbek, mint mi vagyunk. Ezután mindenféle rosszat mondtak Izrael fiainak arról az országról, amelyet kikémleltek. Az az ország, amelyet bejártunk, hogy kifürkésszük, olyan ország, amely elemészti lakóit, s az emberek, akiket láttunk, mind hatalmasak. Óriásokat is láttunk ott”(30-32)„Erre az egész közösség fölemelte szavát, és kiabálásban tört ki, s a nép siránkozott azon az éjszakán. Izrael fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen, s az egész közösség ezt hajtogatta: Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén vagy itt a pusztában, Miért akar az Úr abba az országba vinni? Hogy kardélre hányjanak bennünket! Asszonyaink és kisgyermekeink zsákmányul esnek. Nem volna a legjobb, ha visszatérnénk Egyiptomba? Válasszunk magunknak vezért, és térjünk vissza Egyiptomba!(14,1.4) Isten, Mózes, Ószövetség, saját tapasztalatok nem érvényesek?

Évközi 12 hét péntek

Évközi 12 hét péntek  
Ter 17. 1. 9-10. 15-22; Mt 8, 1-4
„Arcra borult erre Ábrahám és nevetett”

Isten gyakorta megjelent Ábrahámnak. Tudta, hogy választottja pogány körülmények között nőtt fel, vált idős emberré, tanítani kell az egyistenhit tételeire, erősíteni kell vallásos gyakorlatokban. Át kellett nevelni az igaz hitre. Ilyen útmutatás volt a névváltoztatás. Eredetileg Ábrámnak hívták Isten kiválasztottját, ami azt jelenti: Apám Rám (egy keleti bálvány) Később, amikor Ábrámnak már volt egy fia, Izmael, Isten elrendelte, hogy változtassa nevét Ábrahámra. Ezzel jelezni akarta az Úr, hogy Izmaellel megkezdődött egy hatalmas nép megalakulása. Mivel pedig Isten soha nem vonta vissza korábbi ígéretét, hogy Sárai, a feleség szüli meg az igazi messiási nép apját, erre is utal az Úr a névváltoztatással. Áb-rahám = Sokaság apja. Sárai: az én úrnőm. Sára: úrnő. Amikor Isten egy alkalommal megjelent Ábrahámnak ilyen hatékony nevelő célzattal, így szólt hozzá: „Én vagyok a mindenható Isten. Járj előttem, légy tökéletes, és én szövetséget szerzek közöttem és közötted, és nagyon megsokasítalak” (Ter 17, 1-6) Amikor Isten arra hivatkozott, hogy nagyon megsokasítja Ábrahám utódait, Ábrahám arcra borult. (3) Azért borult arcra, hogy az Úr ne vegye észre mosolygását. Ábrahám ugyanis már kezdett nagyon belenyugodni: Kilencvenkilenc éves vagyok, feleségem sem sokkal fiatalabb. Van egy fiam a másodfeleségemtől. Újabb fiút én már úgy sem várhatok! „Istennek, pedig azt mondta: „Csak Izmael maradjon életben előtted! Így szólt erre Isten Ábrahámhoz: Nem! Sára, a feleséged fiút fog szülni neked. Nevezd el őt Izsáknak, s én fenntartom szövetségemet vele és utódjával örökre” (18-19) Isten tehát kitart a maga terve mellett. Nem teszi szóvá, hogy kitüntetettje kineveti Isten tervét. De azonnal megadja a büntetést azzal, hogy az ígéret gyermekét Izsáknak, zsidóul Jiszchaknak kell nevezni. Ez annyit jelent: nevetett. Mivel a következő fejezetben elmondja a Biblia, hogy Mamre völgyében Isten meglátogatja Ábrahámot, ebéd közben újra megismétli Isten, hogy egy év múlva Sára igenis szülni fog, akkor a férfiak társaságából kizárt, a sátorban tevékenykedő, közben hallgatózó Sára nagyot nevetett. Tőle nem veszi hallatlanba Isten, számon kéri, majd tagadása után megerősíti a tényt:Igenis, nevettél! (Ter 18, 9-15) Ezek után felvetődhet a kérdés: Kinek a nevetése hangzik Izsák nevében örök figyelmeztetőül, hogy Isten nem tűri el kigúnyolását? A válasz roppant egyszerű: A zsidó igeragozásban a második és harmadik személyben másként hangzik a férfi és a női alak: jiszchak: férfi nevetett; tiszchak: nő nevetett. Izsák neve tehát apjára mutat. Isten Izmael sorsát is gazdagon készíti elő: „íme, megáldom és megszaporítom, és nagyon megsokasítom, tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De a szövetségemet Izsáknak tartom fenn, akit Sára szül majd neked egy esztendő múlva ilyenkor” (17-21)

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA

 reklúza
vagy október 30. *Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25. 

Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép. 

Jézus Szíve Litánia 21.

Jézus Szíve, gonoszságainkért megtört Szív, irgalmazz nekünk! 

 
Jézus minden szenvedést vállalt értünk, hogy legyen bűnbánatra indító kegyelem bennünk, és Ő meg tudja bocsátani bűneinket. Hiszen ez volt a sok szenvedés célja. Mégis jogos ez a litániás invokáció: Gonoszságainkért megtört Szív. A bűn, amelyet gyengeségből, esendőségből elkövetünk, emberi életünknek velejárója. A gonoszságból elkövetett bűn az egészen más. Ott az ártani akarás a mozgató rugó, és ha a bűn beteljesült, semmi szándék a javításra. Márpedig ahol nincs megbánás, ott nincsen bocsánat sem. Jézust ez a megátalkodottság meggyötri, megtöri. Ezt tapasztaljuk Júdással kapcsolatban. Sorra nyújtja neki jóindulata megnyilvánulásait, ott várja a bűnét bevalló árulót fogságában, de Júdás kétségbeesik és fölakasztja magát. Uram, irgalmazz a megátalkodottaknak is!