BOLDOG MONTAUI DOROTTYA

BOLDOG MONTAUI DOROTTYA

 reklúza
vagy október 30. *Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25. 

Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.

Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és -- akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt -- Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig -- mint valami szent ragály -- a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.

Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta -- saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld''. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig -- saját szava szerint -- ,,izzó szeretetre lángolt fel''. Emberfelettinek érezte -- mint akit keresztre feszítettek -- családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.

Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba'', amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.

Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.

1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.

Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.

Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.