Sirák Fiának Könyve 17.

„Vízzel oltják el a lobogó tűzlángot, az irgalmas szeretet bűnöket engesztel. Aki a jó tettet viszonozza, gondol a jövőre, s amely napon meginog, biztos támaszra lel” 

 
Zsidó országban nem voltak vízbőségben az emberek. Ha tűz ütött ki valahol, az év esős felét kivéve igen komoly gondot okozott a tűzoltás. Nyilván ez a tapasztalat ragadta meg a szentíró, Sirák fia fantáziáját, amikor ezt a bevezető pár sort írta le tanító szándékkal a bölcsességet áhító tanítványainak. Az esős időszakban akkor, amikor nálunk a tél uralkodik, hó helyett eső esik. A víz előbb a kiszáradt patakmedreket tölti be, aztán az utakat nyeli el és teszi járhatatlanná. Ha ebben az időszakban lobbanna lángra valami dombra épült ház vagy melléképület, azt a zuhogó eső is eloltaná, nem is kellene vödrökkel a tűzhöz odacipelni, elég besegíteni a bőséges esőnek a tűzoltásban. Ha elérkezik a nyár, megszűnik az esős idő, akkor csak a természetes vízforrásokból lehet vizet meríteni, vagy a patakokból, amíg ki nem száradnak. Erre hívja fel a tanítványai figyelmét a bölcsesség mestere. Boldog ember, aki kutat ás magának, ha van erre alkalmas vízgyűjtő réteg a dombos telek alján. Ha ilyen akad, és ezt szorgalmas munkával hozzáférhetővé teszik, akkor a házigazda maga is könnyen oltja a veszedelmes lángokat, sőt másokon is tud segíteni. A következő részben sok féleképpen mutatja meg tanítványainak, a bölcsességi irodalmat olvasgató hívőknek, hogy kell előbb okosságra, majd utána bölcsességre szert tenni. Lehet, hogy Sirák fia is egy másik bölcsességi könyvből merített ihletet, amikor ezzel az erénnyel foglalkozni kezdett: „Hallgassatok korholó szavamra! Kiöntöm előttetek egész lelkemet, és szavaimat elétek tárom: Mert amikor hívtalak benneteket, nem jöttetek, oda sem néztetek, amikor a kezemet nyújtottam; semmibe vettétek minden tanácsomat, és a feddésemmel mit sem törődtetek” (Péld 1,23-25) Sirák fia is úgy érzi, hogy az általa felfedezett, sok elmélkedéssel kimunkált erényt, a bölcsességet ajánlani kell: Fiam, a szegénytől el ne vedd kenyerét, s ne hagyd elepedni az elnyomott szemét. Ne nézd el, hogyha szenved az éhező, és a tanácstalant ne keserítsd meg. A szerencsétlenhez ne légy keményszívű, ne hagyd epekedni adományod után. Ne utasítsd el a gyámoltalan szegényt, a szűkölködőtől ne fordítsd el arcod. Ne fordítsd el szemed a szükségben levőtől, s ne adj neki okot, hogy átkot szórjon rád. Mert hogyha megátkoz lelke fájdalmában, meghallgatja átkát a Teremtő” (Sir 4,1-6) Mindezekből a bajokból van most is elég. Amíg a könyörület eltölti a szíveket, érezhetjük, hogy a segítő szeretet valóban nélkülözhetetlen. Azoknak, akik sorsüldözöttek, munkaképtelenek, adakozni kell, a keresztények intézményesen is igyekeznek ezeket a bajokat enyhíteni. Az egészségesek, a munkaképesek ne erre építsék fel az életüket, hanem fogadják el a társadalom vezetőinek ajánlatát: amit meg tudnak tenni csökkent munkaképességgel is, azt vállalják szívesen, okosan, hogy ne terheljék felebarátaikat. Szent Pál sosem terhelt híveket eltartási gondokkal meg is indokolva: „Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérelik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék”(2Tessz 3,10-12) „Légy rajta, hogy szeressen az egész közösség, a rangosak előtt hajtsd meg a fejedet. Figyelj oda a szegény szavára, s viszonozd  szívesen köszönését. Üldözői elől mentsd meg, kit üldöznek, és ne légy gyáva, amikor ítélkezel. Az árvákhoz olyan légy, mint ha apjuk volnál, s mintha férjük volnál, légy olyan az özvegyekhez. Így leszel a Magasságbeli fia, és ő jobban fog szeretni tégedet, mint tulajdon anyád” (Sir 4,7-10)