A
Teremtő Istenhez az ellene gyorsan elkövetett bűnök után nem volt könnyű
visszatalálni, ami nem is az emberek érdeme, hanem a Végtelen Bölcsességé.
Az ember hetyke kérdését nem ok nélkül veti fel a szentíró: „Ne kérdezd hencegve: Ki parancsol nekem? Mert az Úr nem késik, hogy észre térítsen. Ne mondd: Vétkeztem, és mi bántódás ért? Mert az Isten tovább bírja kitartással. És a bocsánatot ne vedd oly biztosra, hogy bűnt bűnre halmozz annak tudatában. Ne mondd: Olyan nagy az Isten irgalma, hogy tengernyi bűnöm is elnézi. Igaz, hogy irgalmas, de ha kell, haragszik, és a bűnös ellen fordul indulata. Halogatás nélkül térj hát az Úrhoz, megtérésed napját ne halaszd későbbre, mert az Úr haragja váratlanul kitör, és elragad az ítélet napján. Ne hivatkozz csalfán szerzett kincseidre, a haragnak napján nem veszed hasznukat” (Sir 5,2-8) A gazdagság ne tegyen elbizakodottá. Az emberek a kezdet kezdetén hamar elvesztették Isten kegyelmét. Nemcsak Éva, majd Ádám döntött úgy, hogy többet akar kicsikarni az isteni jóságból. A sátán vakmerő szavait fogadja el: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat (ők állapítják meg, mi a jó és mi a rossz) (Ter 3,4-5) Ez az ördögi csel annyira beleragadt az emberek képzeletébe, hogy még ma is ezt fújják szemtelenül: négy évig csak hazudtunk, nekünk úgyis hisznek. És ezt fújná az ördög rögtön tovább: Emberek! Ott áll a kertben egy másik tiltott fa is: az élet fája. Annak a levele és gyümölcse folyamatosan jó erőben tartaná azt, aki eszik belőle. Gyakorlatilag nem tud bántani titeket a halál. De mielőtt a sátán ezt a csábítást felfedezné, Isten már nem bízik az ember józan eszében: Kizavarja az embereket a paradicsomkertből: „Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismert jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen. Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte az Éden kertjétől keletre, odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (22-24) Az Édenkert lassan teljesen megsemmisült.Isten a világot hosszú időre teremtette: 83 éve mondta el Eugénia anyának: „Az örökkévalóság vagyok, és amikor egyedül éltem, már gondoltam rá, hogy minden képességemet felhasználom arra, hogy hasonlatosságomra lényeket teremtsek. De előbb került sor az anyagi világ teremtésére, hogy ezek a lények a megélhetőségükhöz szükséges javakat megtalálják: akkor teremtettem a világot. Megtöltöttem mindazzal, amiről tudtam, hogy az embereknek szükségük lehet rá. Végül megteremtettem az embert. Meg voltam elégedve művemmel. Az ember elkövette a bűnt, de éppen akkor nyilvánult meg végtelen jóságom. Az Ószövetségben prófétákat választottam ki, hogy teremtményeim, az emberek között éljenek; nekik mondtam el óhajaimat, aggodalmaimat és örömeimet, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minél inkább növekedett a rossz, jóságom egyre inkább arra sürgetett, hogy közöljem magam az igaz lelkekkel, hogy továbbítsák rendelkezéseimet azokhoz, akik a rendetlenséget okozták. Ezért néha szigorúnak kellett lennem, nem azért, hogy büntessem őket,-- mert ezzel csak fokoztam volna a rosszat--, hanem azért, hogy visszatartsam őket a bűntől, és Atyjuk és Teremtőjük felé irányítsam őket, akit hálátlanságukban elfelejtettek és félreismertek. Később a gonoszság annyira elárasztotta az emberek szívét, hogy kénytelen voltam csapásokat küldeni a világra, hogy az ember a szenvedés (javainak pusztulása, sőt életének elvesztése) által is megtisztuljon: ilyenek voltak a vízözön, Szodoma és Gomorra pusztulása, az embernek ember elleni háborúi” (Az Atya szól…23-24) „Más kárából tanul az okos”, tartja a jó magyar közmondás is. Ezért kellene a Szentírást többet forgatni és elmélkedve megszívlelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése