Évközi 12 vasárnap

Évközi 12 vasárnap
Jób 38, 1. 8-11; 2Kor 5, 14-17, Mk 4, 35-41
„Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskednek neki?” 

Jézus az Isten országáról tanította az embereket azon a napon, amikor estefelé beszállt egy csónakba, és azt a parancsot adta tanítványainak: „Menjünk át a túlsó partra!” (35) a tanítványok nem kérdeztek semmit. Megszokták, hogy Jézusnak mindig kész tervei vannak, azok a tervek egy magasabb rendű célt szolgálnak. Jézus ezt a célt ismeri, meg akarja ismertetni tanítványaival is. Majd menet közben vagy a végén kiviláglik az esemény értelme. Annyi bizonyos volt előttük most is, hogy Jézus aznapra befejezte a tömegek tanítását. Ezért a hallgatóság nagy részét hazaküldték. Ők, pedig engedelmesen evezni kezdtek a sötétedő vízen. Jézus leült a csónak végében, vánkosra hajtotta fejét, és azon nyomban el is aludt. Az egész napos tanítás után ezen nem csodálkozott senki. Kicsit talán csalódottak voltak a tanítványok, hogy a tömegnek szánt tanítás után ők ezúttal nem kaptak a szűkebb körnek kijáró pótelőadást. Pedig bizonyára érdekelte volna őket néhány kiegészítő felvilágosítás, hogy tulajdonképpen hogyan is működik a földön Isten országa? Mert elméletileg nagyon szép tanítás, hogy minden, ami történik, Isten tervei szerint megy végbe. Ugyanakkor minden percben tapasztaljuk, hogy az egyéni elgondolással és akarattal rendelkező emberek is beleszólnak mindenbe. Hogyan hangolja össze Isten a millió egyéni akaratot? Végig hallgatták a magvetőről szóló példabeszédet. Addig is rengeteg magvetést láthattak, maguk is végezhettek ilyen csodálatos munkát, anélkül, hogy ismerték volna a csírázás, növekedés, mag-fejlődés belső törvényeit. Belekóstolhattak a magvetőről szóló példabeszéd kapcsán egy magasabb rendű titokba: hogyan történik a magasabb rendű isteni üzenetek, igazságok hirdetése, miért nincs egyforma kifejlete az isteni üzeneteknek a különböző hallgatók életében. De hát az Úr most nem tart különelőadást. Fáradt. Alszik. Pedig az a különelőadás nagyon is elő van készítve. Meglibbenti a csónakot egy átfutó szellő. Megsimogatja a fáradt karokat. Jólesik az evezőt húzó apostoloknak. Aztán egyre erősebb széllökések, ágaskodó hullámok sorjáznak. Félelmetesen bömböl a vihar. A hullámok nagy vízmennyiséget loccsantanak be a csónakba. Az evezők levegőben kalimpálnak. A kis vízmerő lapátok nem bírják a versenyt a betóduló vízzel. A hajócska egyre jobban süllyed. Jézus, pedig édesdeden alszik. Most hol van az Isten országa? A viharban is, hiszen azt is Isten rendelte, hogy a keletkező szennyet söpörje ki az ember életteréből, tisztítsa meg a vízfelületet, hozza az erdők, puszták friss levegőjét. Aztán itt van Isten országa néhány evickélő, bukdácsoló csónakban. Felborult akár csak egy is? Nem. Tizenkét apostol az egyikben, néhány más tíz-tizenkettő a többiben: Vizsgázik mindegyik lelke a nap legfontosabb leckéjéből: az Isten végtelen nagyhatalom, kezében tartja nemcsak a csipetnyi Genezáreti tavat, de a mérhetetlen csillagvilágot is. Főként gyermekeit, az embereket. Néha gyakorlati vizsgát rendez: komolyan veszik-e az Ő végtelen szeretetét? A bizalom kötele vagy talán csak zsinórja- elszakad: Kimondják a rettenetes vádat: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Halk szavú parancs szélnek és víznek, és nagy csendesség lesz. „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (40) Nekünk mit mond Jézus a mai borzalmas, embertelen világban? Gyávák vagyunk? Igen! Nem merjük kimondani, hogy rosszul igazodtunk, Istent elhagytuk földi hazugok miatt. És most sem minden lélek imádkozik: Uram, ments meg. Hinni és szeretni akarunk.Egyedül téged.