FRANCIAORSZÁGI SZENT JOHANNA

SZENT JOHANNA -- JEANNE D'ARC

*Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.

Jeanne d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján született a Maas folyó menti kis faluban, Domrčmyben. Szülei Champagne-ból bevándorolt, nem éppen szegény parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi elöljáró volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy más távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt gyermek született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a sorban. Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának (Szent Jánosnak) mennyei pártfogására bízták, kit a korabeli hívek különösképpen tiszteltek. És Jeanne életével bizonyságot tett arról, hogy méltóvá vált égi pártfogójához, amikor erkölcsi-politikai tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság tanúja lett.

A francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát akarták megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI. (Őrült) Károly (+ 1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely szerint Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király halála után örökli a francia koronát. Ez az egyezmény -- állítólagos törvénytelen származása miatt -- kizárta a trónöröklésből VI. Károly fiát, Károly trónörököst, a dauphint. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria hercege, a francia birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból csatlakozott a szerződéshez, mivel a trónörökös hívei meggyilkolták apját. A háború így a Loire-ig terjedt, s hullámai Jeanne hazáját is érintették. A kislány gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és rettegések közepette telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. Sokszor véres intrikákkal, politikai gyilkosságokkal tetézett köpönyegforgatásaikat leginkább a falvak népe és a városi polgárság szenvedte meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat elhajtották. Nem egyszer túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták őket, ha a nincstelen hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a váltságdíjat. A városok legnagyobb veszedelme a katonák beszállásolása volt, s a polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják.

A városok tanácsainak egyetlen célja csak az lehetett, hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel -- hol az egyik, hol a másik félnek tett engedményekkel -- mentsék a lakosság életét és vagyonát. Ilyen légkörben élte át Jeanne a látomásait, amelyekben az egyszerű pásztorlány küldetésül kapta, hogy a trónörököst tegye fölszentelt királlyá és tisztítsa meg az országot az angoloktól.

Tizenkét éves volt, amikor először részesült azokban a rendkívüli ajándékokban, melyek egész életét meghatározták, ellátták természetfölötti tanácsokkal és bátorították külső és belső harcaiban. Az Úr különleges figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét adta Jeanne mellé vezetőnek: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány válságos pillanatában Gábriel arkangyalt. De többször nyújtotta ki feléje karját a mennyből és fogadta lányává a Szűzanya is.

A látomások előtt Jeanne teljesen egyszerű falusi lány volt, egy a falu jámbor leányai közül, élénk természetű, szeretett táncolni. Az első jelenés után megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem táncolt, legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket. Visszahúzódott a mezei munkától és a pásztorkodástól, s kivételes buzgósággal kezdte gyakorolni hitét: gyakran gyónt, naponta hallgatott szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a szentáldozáshoz. A nap bármely percében megtalálhatták a templomban, amint arccal a padlóra borulva vagy térdelve imádkozott, máskor szemét Krisztus Urunk vagy a Szűzanya képmására szegezte.

Látomásaiban a szentek Isten leányának szólították, s buzdították, hogy legyen jó. Majd miután lelki élete kellőképp elmélyült, tudatták vele konkrét feladatát, mely minden látszat ellenére korántsem politikai jellegű volt. Amint maga Jeanne hangoztatta, ő Franciaország igazi királyáért, Jézus Krisztusért indult harcba: VII. Károly, akit meg kellett koronáznia, az országot csak kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az ország igazi Urának, Krisztusnak.

Hogy Jeanne az isteni hívásnak engedelmeskedhessen, kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie környezetével. Apja megfenyegette, hogy saját kezével fojtja vízbe, a faluban gúnyolták, zavarodottnak, ördöngősnek tartották. Isten leánya egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan követte a ,,hangok'' legkisebb utasítását is.

Fölkereste Baudricourt lovagot, a közeli Vaucouleurs várának parancsnokát, aki eleinte természetesen szóba sem állt vele. Végül azonban sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy kis csapatot, melynek kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát öltött -- hogyan is forgolódhatott volna másképp tartósan a férfinép között? --, s így lovagolt az ellenség megszállta területen keresztül minden baj nélkül Chinonba a dauphinhez.

Károly, aki könnyen befolyásolható, ingatag ember volt, környezete sugallatára bizalmatlanul fogadta őt. Letette királyi ruháját, s nemesi öltözetben elvegyült a főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' ne ismerje föl.

Boszorkány helyett azonban szerény, egyszerű külsejű pásztorlány lépett a terembe. Egyenesen az álruhás királyhoz lépett, akit még sohasem látott, de azonnal fölismert. Térdre borult előtte és átkarolta lábait. A király fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és rámutatott egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek Királya általam üzeni, hogy Reimsben királlyá kenik és megkoronázzák Önt.'' Amikor a király ezt követően magánkihallgatáson fogadta, megnyugtatta őt törvényes születését illetően, s föltárta előtte a maga küldetését is.

Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és háromszor hallgatott szentmisét mindvégig térden állva, s minden ünnepen szentáldozáshoz járult. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház tekintélyére és tapasztalatára bízta, s fölkérésére Poitiers-ben hat hétig vizsgálták Jeanne szavahihetőségét. A próbák között szerepelt többek között ez is: egy áldozás alkalmával a papnál két ostya volt, egyik konszekrált, a másik nem. A pap az utóbbit nyújtotta a szűznek, aki ezt mondta: ,,Ez nem ami Urunk Megváltónk Teste. Ő a másik ostyában van.'' -- Abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.

A doktorok arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne alázatos, istenfélő, becsületes, egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt állítja, hogy Isten Orléans alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell küldeni, nehogy az elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így aztán Károly egy kis csapat élére rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. És a szállítmány eljutott a városba. Jeanne megjelenése -- akit most már mindenki csak ,,a szűz''-nek (la Pucelle) hívott -- lángra lobbantotta a hitet a város csüggedt lakóiban, fölrázta a fáradt és félénkké vált katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án Orléans megszabadult az angoloktól.

Ez az első eredmény megszerezte az ismert pénzember, Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i hadjárathoz. 1429. június 18-án a patay-i csatában az angolokat Loire menti állásaik föladására és elhagyására kényszerítették, parancsnokuk, Talbot elesett. A francia sereg ekkor az angolok háta mögött Reimsbe indult, ahol 1429. július 27-én a trónörököst királlyá kenték. A szertartáson jelen volt Jeanne, kezében tartva mindvégig -- mint ő maga mondta -- a szeretet zászlaját, s Károlyt azzal a szent olajjal kenték királlyá, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb képében Szent Remigius (+ 533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére és koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI. Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg, hogy egész családját örökös nemesi rangra emelte (a címet maga Jeanne sohasem viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.

Jeanne -- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye szerint kitűnően ülte meg a lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül Isten kegyelmére hagyatkozva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének kegyelmi állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott közöttük mindenféle káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket lélekbelátó képességével azonnal fölismert. És a katonaélet durvaságaihoz szokott sereg elfogadta parancsait és meghajolt Isten leánya előtt, aki egyik győzelemről a másikra vezette őket. Jeanne a polgárháború következtében hajléktalanná vált szerzeteseket és apácákat összegyűjtötte külön zászló alatt, hogy ezzel biztosítsa számukra a közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást.

Csata közben mindig a legveszélyesebb helyzetekben lehetett látni. Gyakran mondogatta, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata előtt, semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden bátorsága ellenére is állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem a béke és a segítség kieszközlése a szenvedőknek.

Minden fontos csata előtt több ízben is -- személyesen -- fölajánlotta az ellenfélnek a békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány szidalmainak és káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre megjövendölt) csak annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék be, azután azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában egy haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és vigasztalt. Csekély pihenő idejében, ha csak tehette, imádságba vonult. Úgy tűnt, észre sem veszi a rajongást, mely körülvette, s természetes egyszerűséggel utasított vissza minden -- csak az ő lényének szóló -- csodálatot.

A koronázás után addig akarta folytatni a harcot, amíg -- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az országból. Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására -- akik féltékenyek voltak Jeanne-ra a királyra gyakorolt befolyása miatt -- lassanként elfordult egyetlen igaz támaszától. Kezdte hátráltatni Jeanne terveit, lassította csapatai előrevonulását. Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos tárgyalásba kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló burgundi herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a király parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a hosszú tétlenséget megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól ostromlott Champiegne védelmére.

1430. május 23-án délután a várból kirohanást intéztek az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne néhány emberével hátvédként fedezte. Mire azonban a várhídhoz ért, a várbeliek azt már fölvonták, és ő néhányadmagával az ellenség kezébe került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem tudni. Jeanne-nak már jó ideje megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A luxemburgi herceg foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem, hiába könyörgött érte a herceg felesége ura előtt térden állva, a herceg 10.000 frankért -- akkor óriási összeg! -- átadta az angoloknak.

A hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen megingásában és halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva tartották. E tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de tudta, hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és bizalmát későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.

Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy aláássák ezzel a reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a domonkos inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be (a zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse alá). A dolgok ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy Jeanne hiába fellebbezett az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a bírák jórészt azonosak voltak a zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház kormányzójának tekintették, s úgy vélték, hogy a pápát kellően képviseli a domonkos inkvizítor.

A per Rouenban folyt le a párizsi egyetem 53 doktora, valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431 márciusától májusig tartott. Az elnök Couchon, a beauvais-i püspök volt, egyben az üresedésben lévő érsekség helynöke. Kétségtelenül az angolok nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában több szabálytalanságot is elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a rehabilitálásra.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyházi bírák mindent megtettek annak érdekében, hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s ezzel az angolok várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés nélkül is eleget tegyenek. Fáradoztak azon is, hogy a jogi kifogások élét legalább jegyzőkönyvileg elvegyék.

Amint a per megmaradt okmányai mutatják, a kilenc hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész eljárás alatt csodálatos válaszokat adott a teológiai szempontból magasan fölötte álló bíráinak. Csak kettőt idézünk a fennmaradt iratokból:

-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?

-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.

-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?

-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem, bárcsak Isten visszavezérelne kegyelmébe!

Röviddel az ítélet meghozatala előtt azonban halálfélelemtől meggyötörve, megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'', hogy képzelgések áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az egyházi hatóság erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő, életfogytiglani börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit.

Kifejezetten megígérték neki, hogy ,,vallomása'' fejében az angolok börtönéből átviszik az egyházi börtönbe, de ezt nem tették meg. Megtagadták tőle a szentségeket is. Látomásaiban árulással vádolták a szentjei, az angol őrség egy katonája pedig molesztálni kezdte, mire Jeanne újra felöltötte férfiruháit. Meg kell jegyezni, hogy férfiruháit -- nyilvánvalóan provokatív szándékkal -- nem távolították el, hanem ott tartották a cella egyik sarkába félredobva. Minden bizonnyal számítottak arra, hogy a katonák zaklatása ellen védekezve a szűz előbb-utóbb újra felölti azokat. Tettét notórius visszaesésnek minősítettek.

Miután egy utolsó szentáldozást -- minden kísérő szertartás nélkül - - még engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok, akiket csöppet sem elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a ,,boszorkány'' halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal átadták Jeanne-t a hóhérnak.

Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.'' Kordéját nyolcszáz (!) angol katona kísérte. Jeanne az egész úton áhítattal imádkozott. A korabeli följegyzések leírják, hogy mindenki sírt körülötte. Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna, odarohant egy pap, és rimánkodva könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a per egyik hamis tanúja, Jeanne sorsának megpecsételője.

Amikor Rouen régi piacterére értek, az elítélt letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért, bíráitól és elítélőitől is, és hangosan ajánlotta lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak és Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze feszület gyanánt, amit Jeanne a keblébe rejtett, s az végig vele volt.

Amikor a máglyát meggyújtották, nagy szóval fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' -- Ez volt az utolsó szó is, amit hallani lehetett ajkairól: ,,Jézus!''

A hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt szokott támasztani, mielőtt a láng elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az elítélt szenvedését. Ez Jeanne esetében nem történt meg. A roueni hóhért ugyanis megzavarta a sok csoda, amit Jeanne-ról, a boszorkányról és a szentről beszéltek, és nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették. S bár a hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg föloszlásakor az angol katonák között is elhangzottak ilyen megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja volt, szentet égettek el!''

Hamvait a Szajnába szórták, nehogy valaki boszorkányságra vagy más gonosz célra használja. Huszonöt évnek kellett eltelnie, míg az angolok végleges kiűzése után VII. Károly francia király Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben voltak az egykori tanúk közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne cselekedeteit Isten Lelkének sugallatai vezették.

1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius Franciaország második patrónájának nyilvánította.

Élete a 20. század dráma-, zene- és filmművészetének érzékeny témája lett. Megpróbálták politikai céllal földolgozni, máskor történelmi jelentőségét csökkenteni. Pedig Jeanne nem akart sem politikát csinálni, sem jelentős történelmi tettet végbevinni. Egyszerűen csak szent volt, Isten igaz leánya, és ezt századunk, úgy tűnik, alig képes fölfogni.

Alakját a mélyen katolikus Paul Claudel formálta meg a leghűségesebben, s műve Honegger oratóriumának szövegkönyve lett. Benne ezek Jeanne utolsó szavai:

Nincs más, csak az ének, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az öröm, és nincs nála erősebb,

Nincs más, csak az Isten, és nincs nála erősebb!

És a nép (kórus) válasza: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.

Imádság:

Istenünk, te Szent Johanna szüzet kiválasztottad, hogy hazája javára nagy tetteket vigyen végbe, és ártatlanul máglyahalált szenvedjen. Erősíts meg minket is kegyelmeddel, hogy semmiféle megpróbáltatás el ne válasszon tőled. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Böjte Csaba: A szeretet gyógyszer, nem jutalom

A Karikó Éva által szerkesztett kötetben a Dévai Assisi Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének gondolatait olvashatjuk párbeszédről, bizalomról, megbocsátásról, Krisztus irgalmas szeretetéről.

Csaba testvér, felidézve Szent Pál apostol életútját, állítja, hogy minden Saulban ott lapul egy Szeretethimnusz. Minden párbeszédnél arra kellene törekednünk, hogy megnyugodjunk, hogy a bennünk lévő értékek felfakadjanak, „és mindenki ott, ahol él, a maga kisebb-nagyobb szeretethimnuszát meg tudja élni, írni.” Böjte Csaba ezért utasítja vissza mindig a leghatározottabban az acsarkodást, jöjjön az bármilyen irányból is.

A könyv ferences szerzője „nagyon-nagyon boldog” embernek tartja magát, kétezerötszáz gyerekkel, számtalan gonddal, több mint száz munkatárssal, több mint ezer napközi otthonos gyerekkel, akik nap mint nap tőlük várják az ebédet. Nem azért boldog, mert Isten segítségével gondoskodik a rábízottakról, „hanem mert jó dolog jónak lenni, jó dolog szeretetben élni. Isten nem azt kéri, hogy mi fakírok legyünk vagy szenvedjünk, hogy fogunkat összeszorítva rendkívüli tetteket hajtsunk végre, hanem azt kéri, hogy merjünk rálépni a szeretet útjára! És a szeretet útja a boldogság útja.”

Böjte Csaba őszintén bevallja, hogy csak azokból a döntéseiből született élet, melyeket Assisi Szent Ferenc szenvedélyes szegénység iránti elkötelezettsége vezérelt. A „szent szegénység” útján „csetelve-botolva” halad, de „örömmel, fénnyel, boldogággal” tölti el minden egyes kis csata, amit nem a kapzsisága, hanem a nagylelkűsége révén nyer meg. Csaba testvér meggyőződése, hogy Krisztus nélkül az emberiség nem lenne képes tartósan békében élni a Földön, ezért az evangélium hirdetése, a misszió „nem egy önszorgalomból vállalt cserkészgyakorlat, hanem az emberiség létért való küzdelmének szerves része.” Jézus nem azt akarja, hogy kivonuljunk a világból, és elefántcsonttoronyba zárkózzunk, „hanem hogy kilépjünk biztonsági zónánkból és megszenteljük a világot.” Az elhagyott, magukra maradó erdélyi gyerekek nevelője azt kéri Krisztustól, adja meg számára a kegyelmet, hogy ne a nagybetűs Népet vagy a nagybetűs Szülőföldet szeresse, hanem azt az embert, aki éppen mellette van, „azt a szurtos, rosszcsont gyereket, akinek újból el kell magyarázni, hogy miért jó jónak lenni… Népemet akkor szeretem, ha a mellettem élő testvérem arcáról letörlöm alázattal, jósággal a gyűlölet, a harag, a félelem, a tudatlanság szennyét, hogy a megtisztult vonásain felragyogjon a szeretethimnuszt zengő istengyermeki arc.”

Több évtizedes papi-szerzetesi és nevelői szolgálata során Böjte Csaba többször is megtapasztalta, hogy a szeretet nem mindig termi meg azonnal a gyümölcsét, s ilyenkor különösen szükség van a krisztusi irgalomra és türelemre. Felidézi, hogy egy székelyföldi kislány nyolcadik év végén megbukott, és újra kellett járnia az osztályt. A ferences szerzetes beültette maga mellé autójába a gyereklányt és vezetés közben próbálta neki elmagyarázni, hogy tanuljon, mert nincsenek szülei, csak saját magára számíthat. Keményen meg kell küzdenie mindenért. Megkérdezte azt is, hogy mi jár a diáklány fejében? Ő azt válaszolta, hogy számolja a fehér csíkokat az úton, már több mint háromezernél tart. „Hát ez kudarc, persze, hogy kudarc. Azt hittem, menten kiesem az autóból” – emlékszik vissza Böjte Csaba. A történet azonban nem ért itt véget, mert ugyanez a lány ma már a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán másodéves. Csaba testvér szerint „nekünk ez a feladatunk: építsünk türelemmel, jósággal. Aztán, hogy a gyermek kis szíve mikor termi meg a gyümölcsöt, ez egy más kérdés.” Böjte Csaba nemcsak hiszi, hanem tudva hirdeti, hogy „az őszinte szó, az igaz beszéd, a szelíd jóság világformáló erő, hegyeket mozgat, falakat dönt le, és egy új világ kapuit tárja ki előttünk.”

A kereszténység lényege, hogy bíznunk kell egymásban, meg kell töltenünk a szívünket jókedvvel, örömmel, szeretettel. Attól nem változik meg a világ, ha rosszkedvűek vagyunk, semmivel nem lesz könnyebb a helyzetünk, ha idegeskedünk, veszekszünk. „Hinnünk kell abban, hogy a jókedv, a szeretet gyógyító erő.” A könyv írója arra is kitér, hogy a harag önmagában nem bűn, „az csak a szívünk ajtaján kopogtató indulat.” Bűnné akkor válik, ha valaki beengedi szívébe ezt az indulatot, ha haragot tart, ha a gyűlölet vezeti a cselekedeteit, ha bosszút forral. Ezért tegyük le a bennünk lévő harag mázsás súlyát, és ajánljuk Isten irgalmába a másik embert, haragunknak a tárgyát.

Böjte Csaba emlékeztet rá: Jézus a rosszat soha nem nevezi jónak, így az egyház sem mondhatja, hogy a bűn semmiség, borítsunk rá fátylat. „De kövessük abban is a mi Urunkat, hogy még a legmegátalkodottabb ellenségéhez is szeretettel fordul, értük is meghalt, és szeretetlenségünk miatt, lelketlenségünk miatt velünk együtt szenved.”

Csaba testvér hangsúlyozza, hogy Jézus nem passzív figyelő, hanem ő maga is formálja a világot, alakít rajta. Nem a forradalmár tüzével, hogy támadjunk, robbantsunk, hanem nyugodtan, szelíden ér el óriási eredményeket. Az igazán nagy forradalom az, ami az emberek szívében végbemegy és a jó felé tereli lépteiket. Böjte Csaba megingathatatlan hite, hogy „csak ez a harc nélküli jézusi forradalom mentheti meg a világot”.

Az Irgalmasság Szent Éve 180.

Az Atya, a Fiú lelke

Jézus az övéitől búcsúzik az utolsó vacsorán.Tőlünk is búcsúzik, mert mi, az akkor még kétezer év távlatában az Atya terveiben élünk,de az ütemezett jövő indulásra készen áll. Ezt mondja szeretett Megváltónk: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga Uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek. mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentség bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna olyan dolgokat köztük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, még származik, Ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok” (Jn 15,18-27) Kérjük Urunkat, hogy ahol kétezer év alatt sem tudott gyökeret fogni Jézus Krisztus országa, mi az idén pünkösd előtt fohászainkkal tudjunk segíteni ezen. Virrasszunk és Imádkozzunk.Jézus az utolsó vacsora elején folytatta a következő évezredeknek szánt üzenetek tudatosítását. Nem volt írógépe de mellette ült a szeretett tanítvány, Szent János. Szeme Mestere arcát figyelte, minden mondata fészket rakott fülében,szíve átvette Jézus szíve ritmusát. Egyetlen hang sem szállt el nyom nélkül. Az Igazság Lelke is vigyázott rájuk.  „Azért mondtam el ezeket, nehogy megbotránkozzatok. Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. Azért mondtam el ezeket, hogy ha majd eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek. Kezdetben nem beszéltem róla, hiszen veletek voltam. Most elmegyek ahhoz, aki küldött. De senki sem kérdezi közületek: Hová mégy? Inkább szomorúság tölti el a szíveteket, amiért ezt mondtam.  Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm. Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről, amiért nem hittek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok. Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett” (Jn 16,1-11) Jézus szünetet tarthatott. A jövőbe látva kitárult előtte megalapítandó, egyetlen Egyháza, amelyet Péter apostolra, mint kősziklára épít. Látja XX. évszázad pápáinak, zsinatainak döntéseit, azok alaptanítását, az Ószövetség negyvenöt könyvét, az Újszövetség huszonhét könyvét előbb tekercsekben, majd  kéziratos könyv alakban (kódexek). A könyvnyomtatás termékeként egyre több családi könyvtárba, kézbe juttatva. Olvashatók voltak a téveszmék egyházilag (zsinatok, pápák által) világosan elítélve. Aki ezeket a tanításokat nem veszi komolyan, mást tanít, bűnt követ el.

Évközi 9. hét hétfő

2016.05.30. hétfő
2Pét 1,2-7 

Szent Péter gyerekkorától kezdve hithű zsidóként élt. Felnőttként a bátyjától, Andrástól hallott a Názáreti Jézusról, akiről az utolsó zsidó próféta, Keresztelő János prédikált. András és barátja, a Zebedeus fia János másnap a Jordán partján személyesen is találkozott Jézussal. A Keresztelő messziről rámutatott: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én” (Jn 1,29-30) A két ifjú ott hagyta a Keresztelőt, és Jézus nyomába szegődtek. Jézus észrevette és megfordult: „Mit akartok?- kérdezte. Így feleltek: Mester, hol lakol? Gyertek nézzétek meg!”(38) Vele mentek. Másnap András találkozott öccsével, Simonnal, s szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást vagy más szóval a Fölkentet, s elvitte Jézushoz. Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved” (38-42) Néhány hónap múlva Jézus kérdezte tanítványait: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilaatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alv ilág kapui nem vesznek rajta erőt” (Mt 16,15-18) Ezek a többrendbeli jézusi szavak Péter és a katolikus Egyház örök isteni dokumentumai: Jézusnak egy Egyháza van, és ez hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen.

NICOSIAI* BOLDOG FÉLIX

NICOSIAI* BOLDOG FÉLIX 

kapucinus testvér 

(1715-1787) 

 
Nicosiában, Szicília egy városkájában szegény családból származott. A cipészmesterség volt a foglalkozása. Szorgalom, tanulékonyság, szerénység jellemezte. Szülei halála után húsz éves korában sikertelenül próbálkozott a kapucinusoknál, nem vették föl. Állhatatos maradt, nyolc év múlva újra jelentkezett, akkor felvették. Szülővárosában az alamizsnagyűjtés lett a feladata. Hogy a rokonok, ismerősök mit mondanak, azzal nem törődött. Útjai közben imádkozott, a kolostorban pedig minden szabadidejét az Oltáriszentség előtt töltötte. Minden feladatot, mellyel megbízták, készségesen teljesített. Egyszer az elöljáró (próbaképpen) kiküldte a városba, hogy festesse le magát. Ellenkezés nélkül útra akart kelni, de akkor megmondták neki, hogy az egész csak engedelmességi próba volt. A tisztaság erényét böjttel, önmegtagadással, mint valami sövénnyel védte. A legkisebb vétket is nagy gonddal kerülte. A szegénységet Szent Ferenc követőjeként élte, egy ideig saját cellája sem volt. Nagy szeretettel látogatta a betegeket s a börtönbe zártakat. Naponta járult szentáldozáshoz, ilyenkor arca fényben ragyogott. Belelátott a szívek titkaiba. A jövendőt előre megmondotta. Még meghalni sem akart elöljárója engedélye nélkül. Csak miután elöljárója megáldotta s a haldoklók imájában ahhoz a részhez értek: „Költözzél el keresztény lélek”, Jézus és Mária nevével az ajkán fejezte be életét 72 éves korában. XIII. Leó pápa 1888-ban vatta boldoggá.
Szent Bonaventura műveiből:
Gyulladj lángra, ó lelkem, töltekezz és gyönyörködj Istened irgalmában és szelídségében, Jegyesed szerelmében; égj el kedvesed forróságától, tárulj ki az o szeretetére, ízleld édességének ízét. Senki se akadályozzon, hogy belépj, megragadd és ízleld.

Imádság:

Istenünk, te megtanítottad Boldog Félixet, hogy egyszerűségben és alázatosságban szolgáljon neked, szívét csodálatos magasságba emelve. Engedd, hogy példáját követve a földön, dicsőségének részesei legyünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Úrnapja a Szent István-bazilikában

Május 29-én Erdő Péter bíboros úrnapi szentmisét mutatott be és körmenetet vezetett a budapesti Szent István-bazilikában. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Úrnapja ünnepének szentmiséjét mondjuk. A mai nappal megkezdhetjük az intenzív lelki felkészülést az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, amelyet a Szentatya döntése szerint 2020-ban Budapesten rendezünk meg. Ezekben a napokban az Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának vezetőivel végigtanácskoztuk az előkészítési időszak teendőit, ütemezését, bejártuk a rendezvények lehetséges helyszíneit. De beszéltünk a központi teológiai téma előkészítéséről, az imádkozó és együtt ünneplő hívő közösségek felkészüléséről is. Szóltunk az egyházművészet és egyházzenei élet megújulásának lehetőségéről is. Kérem, hogy kísérjük mindnyájan imádsággal és segítőkész szeretettel a készülő Eucharisztikus Kongresszus nagy eseményét!

2. Az evangéliumban azt olvastuk, hogy Jézus tanítványai, meg az érdeklődők, akik hallani akarják a tanítását, utána mennek még a sivatagba is, ahol egyedül akarna lenni Istennel. Utána mennek a bajaikkal, az éhségükkel. Mert elsősorban szavára és tanítására éheznek. Utána mennek a betegségükkel, hogy gyógyulást keressenek. Jézus pedig tanítja őket, és megváltoztatja a programját. A magány helyett megint a sok ember felé fordul. De közeledik az éjszaka, messze van minden segítség, messze vannak azok a boltok, ahol enni lehet kapni, messze van a szállás, messze van minden, ami emberi biztonságot adhatna.

Egyedül vannak és magányosak azok, akik Jézust akarják követni, akik nála keresnek tanítást, gyógyulást. És ezt a magányosságot szólítja meg Jézus, erre válasz a kenyérszaporítás csodája is. Mert Isten nem hagyja el azokat, akik hozzá fordulnak. Emberileg magányos, a mindennapi biztonságtól elszakadó azoknak az élete, akik komolyan az Isten szavára akarnak figyelni. De ez a magány, ez a látszólagos nélkülözés Istentől olyan választ kap, ami minden emberi biztonságot és biztosítékot messze meghalad.

Jézus enni ad nekik. És ez az étkezés, amit ott a sivatagban rendez, nem egyszerűen kenyérrel, ennivalóval látja el őket. Mert mit is jelent az ilyen fajta lakoma a Szentírás embere számára? Már az Ószövetségben is fel-felbukkan az Úr, aki lakomát rendez népének. A kései zsidóság különösen is így várta az Isten országát, így várta az üdvösséget. Izaiás apokalipszisében egy olyan lakomáról van szó, amelyet az Úr rendez minden népnek. És ott válogatott ételek lesznek és olyan bor, amely nagyszerűbb minden földi bornál.

De hát nem erre utal számtalanszor maga Jézus is? Vajon a Kánai menyegzőnek a bora, amely a vőlegény legreprezentatívabb borát is árnyékba borítja, nem ennek a lakomának egy finom előjelzése? Vagy az a kijelentés, amikor Jézus azt mondja, hogy „nem iszom a szőlő terméséből, amíg majd azt az újat nem iszom Atyám országában” – nem erre utal? Jézus sokszor utal erre a lakomára. És ezt a lakomát kezdi el itt a sivatagban, azokkal, akik vállalták az ellátási nehézségeket is, csakhogy Őt kövessék.

A mai evangéliumban hallott lakoma előképe magának az Eucharisztiának is. Jézus áldást mond, megtöri a kenyeret, olyasmit tesz, amit majd később az utolsó vacsorán, vagy az emmauszi tanítványokkal együtt étkezve fog cselekedni. Isten terít asztalt az embereknek, akik követik őt. És a puszta magányában, a beköszöntő éjszakában a legtöbbet adja, amit ember kaphat, Isten társaságát, a vele való közösség kezdődik meg az ember számára.

3. De ennek a lakomának vannak munkatársai is. A tanítványoknak mondja Jézus, hogy „ti adjatok nekik enni”. Azoknak a tanítványoknak, akik éppen azt kérdezik, hogyan lehetne az emberi biztonságnak az eszközeit megtalálni, hol lehetne mégis csak kenyeret vásárolni ennyi embernek? Ezeknek a tanítványoknak azt mondja, hogy ne az emberi biztonságot és ellátást keressétek, hanem „ti adjatok nekik enni!” Miből? Abból a kevésből, abból a szinte semmiből, amijük van, csupán azért, mert Jézus mondja. És a tanítványok nemcsak hogy eleget tudnak adni mindenkinek a kevés ételből, hanem tizenkét kosárnyi még a maradék is. Tizenkettő. Azaz jut az új választott nép minden törzsének. Azaz végtelen. Azaz mindenkinek elegendő. Ami eleinte látszólag szinte semmi volt.

4. A kenyérszaporítás csodájából három konkrét tanulságot kell levonnunk. Az első mindjárt, hogy ennek a lakomának a házigazdája maga az Isten. Nem is egyszerűen Jézus, mint köztünk járó ember, hanem Jézus, mint a Fiú, Jézus, aki a szemét az égre emeli, aki az Atyához fohászkodik. Az Isten által nekünk készített üdvösség kezdődik meg ezzel a lakomával. És ez a lakoma, itt az Eukarisztiában közöttünk a földön már él, már működik.

A második nagy tanulság azokra vonatkozik, akik munkatársai ebben Jézusnak. Az apostolokról van szó és utódaikról. Azokról, akiknek majd azt mondja, hogy: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Mert a papnak a munkája nemcsak az eucharisztikus szavak kimondása, mikor Jézus nevében beszél, hanem minden papi tevékenysége Jézust jeleníti meg. Csak azt adja, amit Istentől kapott. Ha mást akar adni, ha az emberi biztonságot akarja adni, ha a saját, nagyszerűnek érzett képességeit akarja adni, akkor keveset ad, akkor nem lesz elegendő mindenkinek. De ha arra figyel, hogy Jézus rajta keresztül mit akar ajándékozni, akkor a saját látszólagos szegénységén és semmiségén túl, maga az Isten fogja mindennel ellátni azokat, akik hozzá fordulnak. A pap tehát közvetítő és szolgálattevő. Rajta keresztül Isten ereje működik, amelynek nagyszerű hatásai előtt magunk is csodálattal állunk meg.

De hirdeti nekünk a mai evangélium az Egyházra vonatkozó üzenetet is. A II. Vatikáni Zsinat szerint az Eucharisztia építi az Egyházat, és az Egyház hozza létre az Eucharisztiát (vö. Szent II. János Pál pápa, Ecclesia de Eucharistia, nr. 26). Mert azok, akik abból a kenyérből esznek, amit Jézus ad nekik, akiket Jézus tanítása gyűjtött egybe, azok egyetlen közösséget alkotnak. Nem lehetséges az, hogy szociális igazságtalanság legyen azok között, akik egy kenyérből esznek az Úr asztalánál. Ezt megértette már a jeruzsálemi közösség is, amikor adományaikat az apostolok lábaihoz tették. Ha a mi segítő szeretetünk révén megsokszorozódik az az ajándék, amit Istentől kapunk a szentmisében, ez is a kenyérszaporítás csodálatos folytatása.

5. Kérjük a mai ünnepen azt, akitől az Oltáriszentség ajándékát kapjuk, hogy minden szentmisében megszabaduljunk bűneinktől, korlátainktól és önzésünktől, és új erőt kapjunk Krisztus megváltó áldozatából! A szentáldozás életünk táplálója legyen, és a szentmisén kívül is imádással vegyük körül a köztünk lévő Oltáriszentséget! Adja Isten, hogy az Eucharisztia minden tevékenységünk csúcspontja, minden jó igyekezetünk, erőnk és örömünk forrása legyen, és mindig élő tagjai lehessünk Krisztus szeretetközösségének! Ámen.

* * *

Az ünnepi szentmise után körmenettel folytatódott a liturgia. Az Oltáriszentséget Erdő Péter bíboros vitte díszes baldachin alatt. Négy – ünnepi virágdíszbe öltözött – oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a diakónus, majd a főpásztor áldást adott. A szentmise a Te Deum eléneklésével és szentségi áldással ért véget.

Az Irgalmasság Szent Éve 179.

Isten megmutatta..

Isten megmutatta Ádámnak és Évának, hogy ő a Jóság, és önmagában végtelenül boldog.Elmondta-e nekik, hogy megosztotta végtelenségét egy isteni családdal? Erről a benső életről csak a Messiás által beszélt az emberiséggel, Isten szentháromságos szeretetközösségéről csak Jézus adott kinyilatkoztatást a zsidóknak, majd apostolai az egész világnak. Mózesnek is csak utalt arra, hogy a teremtés előtt is volt családja, akikkel megbeszélte az ember teremtését: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Ter 1,26) akkor az ősszülőknek is tett erről megjegyzést. Ha megtanította őket kertészkedni, ebédet főzni akkor arra is megtanította, hogy nem ez lesz az emberi élet boldogságának a csúcsa, hanem az, hogy a férfi és a nő házastársként boldogíthatják egymást: házasságot kötnek, egymásnak szentelik az életüket, majd életforrássá válnak, amikor a tiszta szerelem csúcspontjaként szülőkké válnak. Szülők, azaz létforrása lesznek egy új élet számára, ők ketten adják tovább az emberi testet. Alkotónk nyomán járnak, aki a férfi testét a „közönséges” agyagból formálta szerves anyaggá, az élőlények legnagyszerűbb példányává, emberi testté és teremtő erejével adta meg neki az életet jelentő lelket. Ezzel a szellemvilág rokonává tette az új földi lényt, az embert és azonnal a lélekhez fűzte a megszentelő kegyelmet, amellyel saját gyermekévé fogadta, hogy Isten egyre bővülő családjának a tagja is lehessen. Azt a csodálatos lehetőséget, amint Isten Ádám testéből kiragadott oldalbordából megteremti az első asszony testét a szülők kapják. Fel tudják mérni a szülők, hogy a végtelen nagy Teremtőnek jeles társai?  Meggondolják,hogy gyermekük a mennyország polgára, Isten fogadott gyermeke lehet, ha megkereszteltetik és a hitre a tökéletes szeretetre nevelik? Iszonyatos bűnök terhelték Izrael népét Jeruzsálem pusztulása (Kr.e. 587-586) idején. A zsidóság nagy része istenként imádta minden bűn szerzőjét, a sátánt. Ezekiel prófétának ezt kell hirdetnie a már fogságba hurcoltaknak: „Szétszórtam őket a népek közé, és szétszélesztettem az országokba. Életmódjuk és tetteik szerint ítélkeztem fölöttük. A népek között, ahova kerültek, megszentségtelenítették szent nevemet, hiszen azt mondják róluk: Ez az Úr népe, mégis ki kellett az ő földjéről menniük”. De tekintettel voltam szent nevemre, amelyet Izrael háza megszentségtelenített a népek között, ahová került. Ezért mondd meg Izrael házának: Ezt mondja az Úr, az Isten: Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza, hanem szent nevemért,amelyet megszentségtelenítettek a  népek között, amelyek közé kerültetek. Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a népek között. Akkor majd megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr mondja az Úr, az Isten, amikor a szemük láttára megmutatom rajtatok, hogy szent vagyok. Kivezérellek benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból és visszaviszlek saját földetekre. Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek s új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok törvényeimet, és hozzájuk igazodjatok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek. Megszabadítalak minden tisztátalanságtól, bőven ellátlak gabonával és nem küldök rátok többé éhínséget.(Ez 36,19-29)