Advent első hetének hétfője
A végső napok látomásában összefonódnak Isten nagy
tettei: az ítélet és az összegyűjtés. Izajástól Keresztelő Jánosig minden
próféta egyben látja a pogány népek megtérését és Jeruzsálembe özönlését,
valamint a messiási korszak kezdetét és a végső ítéletet. Az Úr Jézus viszont
két korszakot különböztet meg: előbb Isten kegyelmének esztendejét hirdeti meg
– ez az Egyház ideje –, melyet majd követ a végső ítélet, amikor tűzben, vagyis
a Szentlélek erejében újjáalakítja a mindenséget.
Most tehát a kegyelem idejét éljük, s ha őszintén
magunkba tekintünk, el kell ismernünk, hogy még nem állunk készen, hogy az
ítélet napja ránk köszöntsön. Másokat talán szívesen az Úr ítélőszéke elé
citálnánk, készségesen alávetnénk a tűzpróbának, hogy kiégjen belőlük mindaz,
amit nehéz bennük elviselnünk – magunkat viszont valahogy mindig az Úr jobbja
felől képzeljük el, számítva Isten hosszantűrésére és irgalmára. Holott a
kegyelem idejét éppen fordítva kellene felhasználnunk: másokkal szemben kellene
türelmet tanúsítanunk, és magunkat helyezni nap mint nap Isten Szentlelkének
ítélete alá. Urunk Jézus szava, melyet a százados hite láttán mond, el kell
hogy gondolkodtasson: nem gondoltuk-e helyünket bebiztosítva a mennyországban,
miközben a környezetünkben élő pogányok hite talán sokkal élőbb, mint a miénk?
Urunk,
őszintén megvalljuk, hogy jobban esnék, ha Szentlelked inkább ajándékaival, az
isteni jelenlét édességével árasztana el ahelyett, hogy égő fájdalmat okozva
rátapint lelkünk betegségére. Mégis hálát adunk ezért a fájdalmas érintésért,
mely egyben a biztos gyógyulás jele bennünk, hiszen a sebet, melyet üt,
hasonlíthatatlan gyöngédséggel be is kötözi. Hálát adunk, hogy kényeztetés
helyett komolyan vesz bennünket, és feltárja előttünk az igazságot, hogy
ezáltal megszabadítson a bűn szolgaságából. Hálát adunk szelíd tisztítótüzéért,
mert tudjuk, hogy az lesz oltalmunk a bűn csábításával, minden ártó hatalommal
és a kárhozat lángjaival szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése