Böjte Csaba: Az irgalmasság iskolája – A tudatlanokat tanítani

Böjte Csaba ferences szerzetes a Ferenc pápa által meghirdetett rendkívüli szentévben „Az irgalmasság iskolája” címmel beszédsorozatot indított. A február 28-án Kolozsváron tartott elmélkedésében az irgalmasság lelki cselekedeteinek második állomásáról beszélt.

A homília bevezetőjében Csaba testvér az irgalmasság iskolájáról beszélt a kolozsvári híveknek, bevonva őket a közös tanulásba. Mindannyiunknak egyénileg is szükségünk van arra, hogy irgalmat találjunk és irgalmat árasszunk magunk körül, de közösségi szinten is fontos a kiengesztelődés, megbocsátás, újrakezdés – hangsúlyozta, majd hozzátette: érdemes ebbe az iskolába beiratkozni, a diplomát maga a Jóisten adja majd át a mennyek országában, az öröklakással együtt.

Mivel Mátyás király ünnepe után nem sokkal mutatta be Böjte Csaba Kolozsváron a vasárnapi szentmisét, többször utalt az igazságos uralkodóra. Kiemelte, hogy Mátyás király is, akárcsak bölcs Salamon, bölcsességre törekedett. Nem erőből, hanem tudással, bölcsességgel emelte fel a magyar népet.

Mekkora helyet foglal el az életünkben önmagunk és környezetünk oktatása, képzése? – tette fel a kérdést az erdélyi ferences. Szokásos módon ó- és újszövetségi példákat idézett fel:  a Szentírásban Salamon a bölcsességet választotta, és Isten ráadásként minden mást megadott neki. Jézus a vasárnapi evangéliumban bölcsen beszél: ha nem terem a fa, nem kivágni kell, hanem körbeásni, trágyázni. A nevelő feladatához hasonlította a szőlőművesét: a pedagógus nem egy szépségverseny zsűritagja, aki értékel, hanem szeretnie kell, fel kell emelnie a gyerekeket. Ahogyan a szobrász egy márványtömbből kihozza a csodát vagy a tájépítész egy gazos domboldalból családi parkot varázsol azzal, hogy gondolkozik, tervez, álmodik, majd verejtékes munkával megvalósítja. A gyereket, aki az utcán koldul, nem tud írni-olvasni, bölcsességgel kell felemelni oda, hogy mindezt megtanulja – ez is az irgalmasság cselekedete.

Hogy állunk mi a bölcsességgel? – tette fel ismét a kérdést Böjte Csaba. A  gyerek kis feladatokat kap, szépen megoldja, egyre okosabb lesz, halad, egy osztállyal feljebb kerül.  Az ember léte utazás a semmiből a végtelen felé. Megszületünk, megtanulunk járni, beszélni. Az Atya célja, hogy felemelkedjünk hozzá, a társai legyünk, partnerei legyünk a világ továbbteremtésében. Ez folyamatos tanulást, kibontakozást igényel. Isten újabb és újabb, egyre nehezebb feladatokat ad nekünk. Meg tudjuk-e oldani az iskolák elvégzése, a családalapítás, a gyerekvállalás, az otthonteremtés nagy feladatait?

Csaba testvér elmondta, milyen szomorúan látja maga körül, hogy az emberek mintha irtóznának a gondolkodástól. Kevés fiatal megy el fizikát, kémiát, matematikát tanulni. Elmesélte, ő maga mennyire elámult a napokban az emberi bölcsességen, amikor látta a paksi atomreaktort: az uránércet négy, nem túl nagy csövön keresztül alakítják át, és ezzel ellátják árammal a fél országot.  Felidézte, hogy a Jóisten első parancsa az volt, „hajtsátok uralmatok alá a földet”: Isten parancsa, hogy gondolkozzunk, megoldást keressünk, továbblépjünk. Nem bűn keresni a válaszokat a kérdésekre. Isten nem ad olyan feladatot, amelyet nem tudunk megoldani.

Elképzelte, hogy Mátyás idejében is sok gond volt, amit a nagy király megoldott, majd elmondta, hogy a 21. századi Erdély magyarságának is van egy csomó házi feladata, és sokszor csak nyafognak a feladatok előtt, mint a rossz diák, ahelyett hogy azon gondolkoznának, hogyan lehet továbblépni. Figyelmeztetett: a múltat tanulni kell, hiszen a nemzetek tanítómestere a történelem, de az aranykor nem mögöttünk van. Isten országa nem mögöttünk van, hanem előttünk! – buzdított. A lelkünkben élő, vágyott tündérkert – ahol béke és szeretet van, ahol az ember alkot, teremt – nem mögöttünk, hanem előttünk van, és összefogva a körülöttük élő emberekkel az erdélyi magyarság meg tud valósítani egy olyan világot, amely mindannyiunk számára jobb lesz.

Csaba testvér a kolozsvári hívek előtt felelevenítette azt a történetet, amikor Sepsiszentgyörgyön himnuszénekléssel tiltakoztak az ellen, hogy bírsággal sújtották a köztéren való himnuszéneklést, és meghívták őt is, hogy imádkozzon velük, beszéljen a tömeghez. Elmesélte, hogy nagy aggodalmában Istenhez fohászkodott, és azt értette meg, hogy a szeretet parancsáról kell beszélnie. Aki magyarként él itt, és nem tudja szeretni, tisztelni a velük együtt élő románokat, az nem jó keresztény, aki pedig románként él itt, és nem tudja szeretni, tisztelni magyar honfitársait, nem jó román állampolgár – mondta. Nagy tapssal fogadták. Nem a románokkal van baj, hanem azzal, hogy az út tele van gödrökkel, azzal, hogy elmennek az országból az orvosok, a fiatalok. Azért imádkozott, hogy Bukarestben az országházán lobogjon a székely zászló, végül együtt imádkozták magyarul a Miatyánkot, majd románul is elkezdte: egyedül maradt ugyan, de mögötte a rendőrök elkezdték vele együtt imádkozni. Fontos bölcsen, hitelesen küzdeni az igazunkért, nem gyűlölettel, haraggal – tette hozzá a történethez Csaba testvér.

A ferences szerzetes személyes történettel folytatta beszédét: édesapja egyik verse miatt hét év börtönt kapott a társadalom izgatásáért. Négy és fél után szabadult, szabadulása után nem sokkal meghalt, mert a börtön megviselte egészségét. Gyermekként benne élt, hogy apjáért bosszút kellene állnia, de hamar belátta, hogy a verőlegények csak a hatalom eszközei voltak. Arra is rájött, hogy az ő igazi ellensége a sötétség, az emberi butaság, amely miatt akkoriban oly sok ember szenvedett. A gyűlölködésnek, haragnak csak a gonosz lélek veszi a hasznát. A sötétséget egy szál gyertyával lehet megszüntetni, a fény bármi másnál többet ér; az emberi butaságot pedig a tanítással, tanulással lehetne felszámolni. Elment hát a teológiára, és azóta is gyerekeket nevel, bátorítja őket, hogy elinduljanak a szeretet, a fény útján.

Tudatlanokat tanítani! Ne ítélkezzünk, az ítélet senkit nem tesz jobbá – figyelmeztetett az irgalmasság iskolájának elmélkedésében Csaba testvér. Elmesélte, hogy egyszer Déván befogadott egy tizenkét éves fiút, aki soha nem járt iskolába. Beíratták első osztályba, ahol aztán gúnyolták a többiek, ő pedig jól elverte őket. A kicsik a sarokba szorították. Csaba testvér átölelte, a fiú kiabált, dühöngött, aztán pedig elkezdett zokogni. Bemutatta neki az osztálytársait, mesélt a sebeikről, családi hátterükről. A gonosz léleknek nincs keze, nem tud megütni, azt szeretné, te add kölcsön a kezed, hogy fájdalmat okozzon vele. Legyen annyi eszünk, hogy ne bántsuk egymást! Kérjük Istentől azt a kegyelmet, hogy jó testvérekként békében építsük az ő országát – mondta nekik. A gyerekek megértették, együtt imádkoztak. A nevelő azonban azt mondta, aki verekszik, annak száz guggolás a büntetése: a fiúnak öt gyerek után ötszáz járt. Maga Csaba testvér kezdett el guggolni, aztán a fiú is beállt, ketten elvégezték az ötszázat: a fiú bizonyára ma is barátjának tartja ezért. A történet nyomán arra buzdított, hogy mindig van megoldás, ha követjük Jézus példáját, az ő lelkületével keressük a megoldást, akkor meg is találjuk, és nem a gonosz lélek diadalmaskodik.

Böjte Csaba végül kérte az Úrtól, hogy ebben a kusza, összetett világban megtaláljuk azt az utat, amely tovább vezet, és az életet, a reményt hordozhatja mindannyiunk számára.