A fájdalmas Szűzanya

A fájdalmas Szűzanya        
Zsid 5,7-9; Jn 19,25-27 vagy Lk 2,33-35

„És a te lelkedet tőr járja át, hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai”

A szent kereszt felmagasztalásának ünnepén áhítattal énekeltük ezt a megható magyar éneket: „Áll a gyötrött Istenanyja, Kín az arcát könnybe vonja, Úgy siratja szent Fiát, Úgy siratja szent Fiát”. (Ho 65,1) Ma pedig hálás szívvel köszönjük Istennek, hogy a Szent Kereszt nagy ünnepe után úgy rendelte, hogy a liturgiában kötelező legyen megemlékezni a kereszt tövében hősiesen állva szenvedő Édesanyáról. Mindent lát, mindent hall, mindent együtt szenved Fiával, mert tökéletesen együtt érez vele. Vele, aki ezer évvel korábban megbeszélte ezeket a szörnyű szenvedéseket Atyjával: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van” (Zsolt 40,7-9) Ott áll az Édesanya. Talán öleli a keményfából ácsolt keresztet, amelyen a feje fölött függ a magasban a világ összes bűnéért halálra ítélt Ártatlanság. Áll, mert a hite erős. Mert Ő a Vértanúk Királynéja. Mert valószínűleg tudja, hogy Fiának összes tanítványa, mások, és mások is, akik életében annyira szerették, ott állnak ugyan a kereszt közelében, együtt érző szívvel, de hitevesztetten. Nekik is megmondta Jézus háromszor is előre, hogy ennek így kell lennie, másként zárva marad a mennyország. Nem hitték el. És most a feje fölött halkan, de érthetően elhangzik a magára maradt keserű sóhaja: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Aztán Fia tekintete most az Ő anyai szemébe mélyed. Három órán át a távolba révedt ez a gyönyörű szempár. Látta a világ összes országát, a történelem minden emberét. Mindenkiért tudatosan felajánlotta kínjait. Most pedig a szeretett tanítványon keresztül mindenkire gondolva minden embert az Édesanyja hűséges szívébe zár: „Asszony, íme, a te fiad! Azután azt mondta a tanítványnak: Íme, a te anyád. És attól az órától magához vette őt a tanítvány” (Jn 19,26-27) a fájdalmas anya mit érzett ebben a pillanatban? Emberileg szörnyű kiábrándulásra gondolunk. Jézus azonban már csak kettőt szólt: „Szomjazom” S az ecetet megkóstolva: „Beteljesedett” (28-30) Mária mindezt csak ott a Kálvárián tudta meg? Biztosan nem.  A názáreti zsinagógában megvolt Izajás próféta tekercse, hiszen Jézus már mesterként abból olvasott föl. (Lk 4,16-20) Izajás pedig majdnem forgatókönyvet hagyott nyolcszáz évvel korábbról az utókorra, tehát a názáretiek mindezt ismerték. Mária nem csak kegyelemmel volt teljes, hanem emberi, természetes képességei is istenanyaságához voltak előkészítve. A Szűzanyának az angyali üdvözletkor üdvösségtörténeti döntést kellett hoznia. Meg kellett gondolnia, mire vállalkozik. Megtudja fia nevét: Jézus, ami zsidóul így hangzik: Jehosuah vagyis Jáhveh a Megváltó. Tisztázta a megtestesülés isteni módját, és ekkor mondta ki beleegyezését: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”(Lk 1,38) Sokat kellett velünk és értünk szenvednie. Legyünk hálásak érte.