Jézus arca és az irgalom – Beszélgetés Vasko Mária keresztes nővérrel
Szeptember 14-én ünnepeljük a Szent Kereszt felmagasztalását. Ez alkalomból készített interjút a Szerzetesek portál Vasko Máriával, a Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek kongregációjának tagjával.
– Ön
a Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek kongregációjának tagja. Kérem,
meséljen az alapítókról és a közösségről.
– Történelmi hátterünk az ipari forradalom ideje, az 1800-as évek vége. Páter Theodosius Florentini kapucinus atya alapította a kongregációt Svájcban, társalapítója pedig Maria Theresia Scherer volt. Már kezdetben egész Európában letelepedtek a nővérek, és nagyon korán a világ többi részén is megjelentek. Ma négy kontinensen, húsz országban vagyunk jelen, összesen 3200 nővérrel. A világban való jelenlétünket meghatározza az örökimádás, amit 24 órában tart az egész kongregáció – ezt az alapítóink kezdeményezték. Arra tekintünk, akitől minden erő származik, és Isten elé visszük apostoli tevékenységeinket, a nővértársainkat, azokat az embereket, akik megajándékoznak bennünket a szükségeikkel. Ez éltető erő. Apostoli tevékenységünk középpontjában mindenképpen az ember áll. Regulánk Assisi Szent Ferenc szabályozott harmadrendjének regulájára épül. Két jelentős profilja van a közösségnek: a nevelés és az egészségügy. Mindig nyitott szemmel járunk, hogy mi az a szükség, amire oda kell figyelnünk a kor kihívásai közepette. Ahogy az alapító atyánk is mondja: a kor szükséglete Isten akarata. Vagyis hogy olyan szemmel kell járnunk – és járunk is –, hogy mindig készek legyünk a változásra.
– Van-e valami, ami a figyelem középpontjába került Önöknél az utóbbi időben?
– 2014-ben volt rendünknek az általános nagykáptalanja, amelynek témája a párbeszéd volt. Párbeszédben élni a peremmel, párbeszédben élni azokkal a területekkel, ahová nem megy senki. Magyarországon még az újonnan alakulás, letelepedés időszakában vagyunk. 1992-ben a nővéreink újraindultak, de tudatában voltak annak, hogy már idősek. Keresték azokat a lehetőségeket, amelyek ezt az új hajtást elindítják. Jómagam 1994-ben ismertem meg a nővéreket, és 2001-ben léptem be a közösségbe. 2005-től vagyok itt Magyarországon. A szakmáink terén, a nevelésben, a pasztorációban, az idős nővéreink lelkigondozásban, lelki kísérésben vagyunk jelen. Hat idős nővérünk van, akik számunkra a kincseink. Tőlük még mindig nagyon-nagyon sok erőt és útmutatást kapunk. Öt szerzetesközösséggel együtt jelen vagyunk a SÁRA TEAM-ben. A reflexiós csoport 2014-ben alakult, tagjai Ferenc pápa emberkereskedelemmel kapcsolatos megnyilatkozásaitól inspirálva keresik az áldozatok megsegítésének lehetőségeit, más hazai és külföldi szervezetekkel kapcsolatot építve. Fontos szempont a téma kapcsán a társadalom érzékenyítése, valamint a prevenciós tevékenység, különösen a veszélyeztetett rétegeket illetően. Így tudom összefoglalni a jelenlegi helyzetünket.
– Kivirágzott valami az irgalmasság évében?
– Egy hosszabb folyamaton van túl a rend, amikor is újrafogalmaztuk a karizmánkat. Melyek azok a kézzel fogható gyökereink, amit tovább tudunk adni. Karizmánk forrása Isten irgalmas szeretete, amely Jézus Krisztusban kiüresítette önmagát egészen a kereszthalálig. Ez a szeretet sarkallta konkrét tettekre Szent Ferencet és alapítóinkat, ez sürget bennünket is, hogy megtapasztalhatóvá tegyük Őt a világban. Az egész életmódunkat meghatározza a kereszt és a feltámadás titka. Amikor ezt mondom, akkor azt mondják erre, hogy nagyon sokszor ez feszültséget kelt. Igen, mi ennek a titoknak az erejénél követjük Krisztust.
– A kereszt és feltámadás közti feszültség titkában?
– Ez a feszültség azt jelenti számomra, hogy Jézus keresi az embereket, és az emberek is keresik Jézust. A rend lelki kultúrája az önkritika, a reflexió, segítenek minket abban, hogy ápoljuk nyitottságunkat embertársaink felé. Ott legyünk egészen közöttük. A hétköznapok nyújtják a legtöbb lehetőséget számunkra, hogy megtanuljunk az irgalmas Isten arcába tekinteni. Ahogy beletekintek Isten irgalmas arcába, az szabaddá tesz. És hogy mitől szabadít meg? Az irgalmasságunkat megbénító egoizmustól. Abból a közömbösségünkből, ami nem adja meg, hogy nyugodt lelkiismerettel éljünk.
– Ha azt szeretném, hogy ne legyek közömbös, akkor nézzem, szemléljem Krisztus irgalmas arcát, és Ő feloldja bennem?
– Így van. A magányosság, az egyedüllét, a szeretetlenség, a bezárkózás és a függőségek sok embernél tapasztalhatóan jelen vannak. Merni ezeknek az embereknek a szemébe tekinteni. Meglátni bennük Isten irgalmas arcát. Ez több, mint együttérzés, ez egy egész életmód. Azzal, hogy én oda tudok fordulni e felé a tekintet felé, meg kell kérdeznem napról-napra magamtól, hogy ki az én felebarátom, kinek van szüksége, hogy ápoljam a sebeit. Kivel kell együtt haladnom az úton, kire kell ma rámosolyognom?
– Ön hogyan tapasztalta meg az irgalmat az életében?
– Gyerekekkel foglalkozom a hétköznapokban, és amikor az első osztályommal kezdtem, akkor nagyon izgultam. Készültem, hogy minden rendben legyen. Ezek a gyerekek fogyatékkal élők voltak. Remegve mentem be. Szerintem borzasztó lehettem, saját magamon is megdöbbentem. Az egyik kislány odajött, adott egy puszit, és minden elmúlt. Elmúlt a félelmem, az izgalmam, az összes előítéletem. Nekik csak az kellett, hogy ott legyek velük, jelen legyek, és szeressem őket, úgy, ahogy vannak. Valahogy ennek a jelenlétnek az ízét próbálom adni minden nap a környezetemben, ezt nagyon fontosnak tartom.
– Miért a keresztes nővéreket választotta, hogyan találkozott velük?
– A teológiai tanulmányaim során egy szemináriumi munkát kellett készíteni, és már akkor is érdeklődtem a szerzetesrendek iránt. A kutatás során találkoztam a keresztes nővérekkel. Érdekes találkozás volt: jó pár rend megnézése után az utolsó rend ajtaján kopogtattam. Már nem is érdekelt, annyira fáradt voltam. De ami itt fogadott, az megérintett. Ez az a végtelen egyszerűség és derű volt, ami mind a mai napig nagyon mélyen jelen van az életemben. Ami még nagyon megfogott, hogy azt mondták: keresd az utadat, s ha megtaláltad, csak azon leszel boldog. Soha nem azt mondták, hogy ide vagy oda kell belépned, hanem keresd az utad. Ez az a két tartópillér, ami ezt a találkozást megerősítette bennem. A rendi képzés során, ami a noviciátusomból visszacseng, az Csonka Ilona Mariella nővérünk szavai, aki mindig azt mondta: „legyetek szentek” – néztünk is rá nagy szemekkel –, és „a hőfokot ne felejtsétek”, vagyis a szeretetet. A rácsodálkozásom erre mégiscsak megérlelte bennem, hogy ennek súlya van. Ez egy küldetés és feladat, nem megy egyik napról a másikra. De ha engedem, és ráhagyatkozom erre az útra, akkor csak visz, és menni kell. Az első fogadalmam 2005-ben volt, aminek azt a mottót választottam, hogy: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, azt atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakást fogunk venni nála.” Valahogy ezek jellemezték az első éveim lényegét, az otthonteremtést. Minél nagyobb teret adjak az életemben Jézusnak. Tehát megtapasztaltam, hogy egyedül ő a fontos, aki küld, aki hív. Nem volt könnyű. Voltak szakadékok és magasságok, de nagyon szép tapasztalat alakult ki bennem, hogy ezt nem én csinálom, ezt Isten alakítja, formálja bennem. Tulajdonképpen Isten akaratát megtenni az az, hogy odaadom az életemet. Odaadom az életemet azoknak az embereknek, akikkel találkozom, akiket Isten elém küld. Így az örökfogadalmamnak ez a szentírási mondata még mindig nagyon elevenen jelen van bennem: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja a barátaiért.” Ez az az út, ami kísér, ami vezet, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha szenvedés jön, vigasztalanság; de tudom azt, ha Isten arcába, irgalmas tekintetébe nézek, ami számunkra a kereszt jele, akkor az életet adó a feltámadásban. Ott kezdődik az élet, pontosan azon a ponton, amikor elengedem az életemet.
– Hogyan telik egy napja, amiben megvalósul, amit elmondott?
– A napomat a közös és a személyes ima határozza meg, amire nagy szükségem van. Aztán elindul a munka, az iskolai élet. A nap másik részét a közösség hivatalos ügyei, az ügyintézések teszik ki. Feladatomhoz tartozik a rendi levéltár gondozása, és van egy harmadik terület is, a tanulmányaim. Utána jön az este, és jó hálát adni és megpihenni.
– Hogy lehet a Szentlélek modernségét követni?
– Ahogy az elején is mondtam: hogy nem állunk meg. A kor szükséglete az Isten akarata, és ez olyan kihívás számunkra, amitől nem lehet megválni. Mindig éber figyelemmel, állandó változásra vagyunk késztetve.
– A rend logója végtelenül egyszerű, csakúgy, mint a nyakában hordott kereszt. Hogyan alakultak ilyenné?
– A története a nevünkben is benne van: Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek. Isten irgalmas szeretete, amely Jézus Krisztusban kiüresítette önmagát egészen a kereszthalálig. P. Theodosius azt mondta, hogy keresztet szerető nővérekre van szüksége. Vagyis szolgálni Isten irgalmas szeretetét, ezért a kereszt. A kereszt az a jel, ami összeköti az eget és a földet, a négy alkotóelemet. A földet, a tüzet, a vizet és a levegőt. Aztán a négy égtáj felé mutat. Egy olyan vonzóerő, ami magába ölel. Nem egy taszító, hanem befogadó, magába ölelő. Itt vagyok, érted vagyok jelen.
– Önben milyen Krisztus-arc él? Van-e olyan ábrázolás, ami igazán visszaadja, vagy ez lehetetlen?
– Van egy kereszt, ami egy franciaországi ciszter kolostorban található, és az egy mosolygó Krisztus-arc.
– Történelmi hátterünk az ipari forradalom ideje, az 1800-as évek vége. Páter Theodosius Florentini kapucinus atya alapította a kongregációt Svájcban, társalapítója pedig Maria Theresia Scherer volt. Már kezdetben egész Európában letelepedtek a nővérek, és nagyon korán a világ többi részén is megjelentek. Ma négy kontinensen, húsz országban vagyunk jelen, összesen 3200 nővérrel. A világban való jelenlétünket meghatározza az örökimádás, amit 24 órában tart az egész kongregáció – ezt az alapítóink kezdeményezték. Arra tekintünk, akitől minden erő származik, és Isten elé visszük apostoli tevékenységeinket, a nővértársainkat, azokat az embereket, akik megajándékoznak bennünket a szükségeikkel. Ez éltető erő. Apostoli tevékenységünk középpontjában mindenképpen az ember áll. Regulánk Assisi Szent Ferenc szabályozott harmadrendjének regulájára épül. Két jelentős profilja van a közösségnek: a nevelés és az egészségügy. Mindig nyitott szemmel járunk, hogy mi az a szükség, amire oda kell figyelnünk a kor kihívásai közepette. Ahogy az alapító atyánk is mondja: a kor szükséglete Isten akarata. Vagyis hogy olyan szemmel kell járnunk – és járunk is –, hogy mindig készek legyünk a változásra.
– Van-e valami, ami a figyelem középpontjába került Önöknél az utóbbi időben?
– 2014-ben volt rendünknek az általános nagykáptalanja, amelynek témája a párbeszéd volt. Párbeszédben élni a peremmel, párbeszédben élni azokkal a területekkel, ahová nem megy senki. Magyarországon még az újonnan alakulás, letelepedés időszakában vagyunk. 1992-ben a nővéreink újraindultak, de tudatában voltak annak, hogy már idősek. Keresték azokat a lehetőségeket, amelyek ezt az új hajtást elindítják. Jómagam 1994-ben ismertem meg a nővéreket, és 2001-ben léptem be a közösségbe. 2005-től vagyok itt Magyarországon. A szakmáink terén, a nevelésben, a pasztorációban, az idős nővéreink lelkigondozásban, lelki kísérésben vagyunk jelen. Hat idős nővérünk van, akik számunkra a kincseink. Tőlük még mindig nagyon-nagyon sok erőt és útmutatást kapunk. Öt szerzetesközösséggel együtt jelen vagyunk a SÁRA TEAM-ben. A reflexiós csoport 2014-ben alakult, tagjai Ferenc pápa emberkereskedelemmel kapcsolatos megnyilatkozásaitól inspirálva keresik az áldozatok megsegítésének lehetőségeit, más hazai és külföldi szervezetekkel kapcsolatot építve. Fontos szempont a téma kapcsán a társadalom érzékenyítése, valamint a prevenciós tevékenység, különösen a veszélyeztetett rétegeket illetően. Így tudom összefoglalni a jelenlegi helyzetünket.
– Kivirágzott valami az irgalmasság évében?
– Egy hosszabb folyamaton van túl a rend, amikor is újrafogalmaztuk a karizmánkat. Melyek azok a kézzel fogható gyökereink, amit tovább tudunk adni. Karizmánk forrása Isten irgalmas szeretete, amely Jézus Krisztusban kiüresítette önmagát egészen a kereszthalálig. Ez a szeretet sarkallta konkrét tettekre Szent Ferencet és alapítóinkat, ez sürget bennünket is, hogy megtapasztalhatóvá tegyük Őt a világban. Az egész életmódunkat meghatározza a kereszt és a feltámadás titka. Amikor ezt mondom, akkor azt mondják erre, hogy nagyon sokszor ez feszültséget kelt. Igen, mi ennek a titoknak az erejénél követjük Krisztust.
– A kereszt és feltámadás közti feszültség titkában?
– Ez a feszültség azt jelenti számomra, hogy Jézus keresi az embereket, és az emberek is keresik Jézust. A rend lelki kultúrája az önkritika, a reflexió, segítenek minket abban, hogy ápoljuk nyitottságunkat embertársaink felé. Ott legyünk egészen közöttük. A hétköznapok nyújtják a legtöbb lehetőséget számunkra, hogy megtanuljunk az irgalmas Isten arcába tekinteni. Ahogy beletekintek Isten irgalmas arcába, az szabaddá tesz. És hogy mitől szabadít meg? Az irgalmasságunkat megbénító egoizmustól. Abból a közömbösségünkből, ami nem adja meg, hogy nyugodt lelkiismerettel éljünk.
– Ha azt szeretném, hogy ne legyek közömbös, akkor nézzem, szemléljem Krisztus irgalmas arcát, és Ő feloldja bennem?
– Így van. A magányosság, az egyedüllét, a szeretetlenség, a bezárkózás és a függőségek sok embernél tapasztalhatóan jelen vannak. Merni ezeknek az embereknek a szemébe tekinteni. Meglátni bennük Isten irgalmas arcát. Ez több, mint együttérzés, ez egy egész életmód. Azzal, hogy én oda tudok fordulni e felé a tekintet felé, meg kell kérdeznem napról-napra magamtól, hogy ki az én felebarátom, kinek van szüksége, hogy ápoljam a sebeit. Kivel kell együtt haladnom az úton, kire kell ma rámosolyognom?
– Ön hogyan tapasztalta meg az irgalmat az életében?
– Gyerekekkel foglalkozom a hétköznapokban, és amikor az első osztályommal kezdtem, akkor nagyon izgultam. Készültem, hogy minden rendben legyen. Ezek a gyerekek fogyatékkal élők voltak. Remegve mentem be. Szerintem borzasztó lehettem, saját magamon is megdöbbentem. Az egyik kislány odajött, adott egy puszit, és minden elmúlt. Elmúlt a félelmem, az izgalmam, az összes előítéletem. Nekik csak az kellett, hogy ott legyek velük, jelen legyek, és szeressem őket, úgy, ahogy vannak. Valahogy ennek a jelenlétnek az ízét próbálom adni minden nap a környezetemben, ezt nagyon fontosnak tartom.
– Miért a keresztes nővéreket választotta, hogyan találkozott velük?
– A teológiai tanulmányaim során egy szemináriumi munkát kellett készíteni, és már akkor is érdeklődtem a szerzetesrendek iránt. A kutatás során találkoztam a keresztes nővérekkel. Érdekes találkozás volt: jó pár rend megnézése után az utolsó rend ajtaján kopogtattam. Már nem is érdekelt, annyira fáradt voltam. De ami itt fogadott, az megérintett. Ez az a végtelen egyszerűség és derű volt, ami mind a mai napig nagyon mélyen jelen van az életemben. Ami még nagyon megfogott, hogy azt mondták: keresd az utadat, s ha megtaláltad, csak azon leszel boldog. Soha nem azt mondták, hogy ide vagy oda kell belépned, hanem keresd az utad. Ez az a két tartópillér, ami ezt a találkozást megerősítette bennem. A rendi képzés során, ami a noviciátusomból visszacseng, az Csonka Ilona Mariella nővérünk szavai, aki mindig azt mondta: „legyetek szentek” – néztünk is rá nagy szemekkel –, és „a hőfokot ne felejtsétek”, vagyis a szeretetet. A rácsodálkozásom erre mégiscsak megérlelte bennem, hogy ennek súlya van. Ez egy küldetés és feladat, nem megy egyik napról a másikra. De ha engedem, és ráhagyatkozom erre az útra, akkor csak visz, és menni kell. Az első fogadalmam 2005-ben volt, aminek azt a mottót választottam, hogy: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, azt atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és lakást fogunk venni nála.” Valahogy ezek jellemezték az első éveim lényegét, az otthonteremtést. Minél nagyobb teret adjak az életemben Jézusnak. Tehát megtapasztaltam, hogy egyedül ő a fontos, aki küld, aki hív. Nem volt könnyű. Voltak szakadékok és magasságok, de nagyon szép tapasztalat alakult ki bennem, hogy ezt nem én csinálom, ezt Isten alakítja, formálja bennem. Tulajdonképpen Isten akaratát megtenni az az, hogy odaadom az életemet. Odaadom az életemet azoknak az embereknek, akikkel találkozom, akiket Isten elém küld. Így az örökfogadalmamnak ez a szentírási mondata még mindig nagyon elevenen jelen van bennem: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja a barátaiért.” Ez az az út, ami kísér, ami vezet, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha szenvedés jön, vigasztalanság; de tudom azt, ha Isten arcába, irgalmas tekintetébe nézek, ami számunkra a kereszt jele, akkor az életet adó a feltámadásban. Ott kezdődik az élet, pontosan azon a ponton, amikor elengedem az életemet.
– Hogyan telik egy napja, amiben megvalósul, amit elmondott?
– A napomat a közös és a személyes ima határozza meg, amire nagy szükségem van. Aztán elindul a munka, az iskolai élet. A nap másik részét a közösség hivatalos ügyei, az ügyintézések teszik ki. Feladatomhoz tartozik a rendi levéltár gondozása, és van egy harmadik terület is, a tanulmányaim. Utána jön az este, és jó hálát adni és megpihenni.
– Hogy lehet a Szentlélek modernségét követni?
– Ahogy az elején is mondtam: hogy nem állunk meg. A kor szükséglete az Isten akarata, és ez olyan kihívás számunkra, amitől nem lehet megválni. Mindig éber figyelemmel, állandó változásra vagyunk késztetve.
– A rend logója végtelenül egyszerű, csakúgy, mint a nyakában hordott kereszt. Hogyan alakultak ilyenné?
– A története a nevünkben is benne van: Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek. Isten irgalmas szeretete, amely Jézus Krisztusban kiüresítette önmagát egészen a kereszthalálig. P. Theodosius azt mondta, hogy keresztet szerető nővérekre van szüksége. Vagyis szolgálni Isten irgalmas szeretetét, ezért a kereszt. A kereszt az a jel, ami összeköti az eget és a földet, a négy alkotóelemet. A földet, a tüzet, a vizet és a levegőt. Aztán a négy égtáj felé mutat. Egy olyan vonzóerő, ami magába ölel. Nem egy taszító, hanem befogadó, magába ölelő. Itt vagyok, érted vagyok jelen.
– Önben milyen Krisztus-arc él? Van-e olyan ábrázolás, ami igazán visszaadja, vagy ez lehetetlen?
– Van egy kereszt, ami egy franciaországi ciszter kolostorban található, és az egy mosolygó Krisztus-arc.
– Igen. Mert minél inkább szembenézek azzal, aki vagyok, minél inkább megismerem az emberségemet, elérkezek arra a pontra, hogy odaadom az életemet annak, akitől származik. Ez a pont jelenik meg a mosolyban.
– Kérem, hogy meséljen Boldog Zdenkáról. Azon kívül, hogy keresztes nővér volt, Ön biztosan személyesen kötődik hozzá, hiszen szlovák volt.
– Szlovákiában születtem, és 19 éves koromig éltem ott. Azóta több helyütt éltem, de mindig szeretettel térek vissza. Boldog Zdenkáról nem tudtam én sem addig, ameddig nem lettem a rend tagja, és 2003-ban a noviciátusom kezdetén részt vehettem a boldoggá avatásán. Ekkor kezdtem őt megismerni, jobban foglalkozni az életútjával, életrajzával, az írásaival.
Ahogy röviden összefoglalnám az életét, négy pont köré gyűjteném össze: egy ember, aki vágyott a szeretetet szolgálni. Egy nő, aki másokért élt. Egy keresztes nővér, akinek az áldozata szabadságot hoz. És egy boldog, aki a megbocsátás és a megbékélés tanúja. Ez az az út, amit ő végigjárt életében. Ebben az évben ünnepeljük 100. születésnapját. Nagyon készülünk az idei, szeptember 14-i rendi ünnepünkre. Szeptember 16-17-én lesz a megemlékező szentmise Pozsonyban az ő tiszteletére. Egyszerű nővér volt, aki a diákéveit a keresztes nővéreknél töltötte. Majd kérte felvételét a rendbe. Az első fogadalom után betegápolóként dolgozott, majd röntgenlaboránsként különböző kórházakban. Itt éri a háború, és a háború után pedig a szétszóratás. A rendeket feloszlatják. Ők mégis maradnak a kórházban, mivel ápolónővérekre szükség van. Elindul egy folyamat, ami védelmet akar nyújtani az üldözötteknek, papoknak, szerzeteseknek, szerzetesnőknek az életben tartásáért, és Zdenka nővér tagja ennek a csoportnak. Így történik meg, hogy 1950-ben egyik éjjel megszöktet egy atyát. Ekkor indul keresztútja, keresztes nővérként a hivatása. Hogy mindaz, amire a képzése során felkészült, az jelenvalóvá válik. Elgondolkodtató számomra, amit naplójában ír: „Az én áldozatom, az én szentmisém, az még csak most kezdődik. Mindenütt tudnom kell folytatni az oltár áldozatát. Tökéletesség abban van, hogy teljesítjük Isten akaratát, és teljesen átadjuk magunkat neki.” Vagyis teljesen tudatában van annak, amit tesz, hogy odaadja az életét másokért. Egy másik életért, mégpedig egy pap életéért. Vagyis nagyobbnak tartja ennek a papnak az életét a sajátjánál. Olyan akar lenni, mint Jézus, mint Jézus a kereszten. Azt mondja: „Keresztre akarok feszíttetni veled.” És ez nem a lelki élet végső szakasza. Hirtelen magasabbra akar menni és azt mondja: „Krisztus testévé akarok válni.” Az Eucharisztia akar lenni. Világosan ír az elmélkedéseiben és az imádságaiban, hogy mások számára eledel akar lenni. Ezt a magatartást Jézus tanítja nekünk, jónak lenni másokhoz, valójában Jézusnak lenni mások számára. Hogyan élem meg én a szentmisét, mit viszek az oltárra, és utána a mindennapi tevékenységeimben mi az, amit én is feláldozok? Mi az, amit átváltoztatok? Mi az, amit bennem Jézus Krisztus átváltoztat?
Visszatérek az életéhez: nem derül ki rögtön, hogy ki segítette a szökést. Az idősebb őrök a fiatalabbakat vonták felelősségre. Míg egy fiatal őr elmegy a titkosrendőrséghez, és felajánlja saját magát, hogy ő majd kideríti, ki volt a tettes. A titkosrendőrség gonosz játékba kezd Zdenka nővérrel. Az atya nevében leveleket írnak neki, ami fokozza benne a feszültséget. Ez is volt a cél, hogy ez által információhoz jussanak. A levelek nem jutnak soha az illető atya kezébe, hanem a titkosrendőrséghez. Alapvető dokumentumokká válnak, amit bizonyítékként használnak fel, és ez alapján tartóztatják le 1952. február 29-én. Majd kihallgatások hosszú sora kezdődik. Fizikai bántalmazás, megaláztatás. A bánásmód miatt mellrákot kap, amit még a börtönben műtenek meg, de mindenféle fájdalomcsillapító és ápolási szükséglet nélkül, majd amikor látják, hogy az állapota nem javul, akkor azzal az ürüggyel, hogy nem akarunk belőle mártírt csinálni, szabadlábra helyezik. Egy barátnője veszi gondozásba. Hiszen a nővérek szétszórtan élnek. Majd 1955. július 31-én hal meg a nagyszombati kórházban. Ő pedig megbocsát kínzóinak. Teljesen tudatában van annak, hogy az életét miért adta oda. Egy másik gondolata, amit szeretek magamban ízlelgetni: „Ha a szenvedésre és a fájdalomra gondolok, amelyek rám várnak, örülök, hogy minél több lehetőségem lesz bebizonyítani Jézus iránti szeretetemet. Ezáltal lelki gyermekeim üdvét előmozdítani.” Tehát, „ha szeretem Krisztust, akkor minden könnyű, igen, mindig meg kell ismételnem Krisztus áldozatát. Főleg akkor, amikor látom, hogy valaki jár, bolyong az élet sötét utcáiban.” Mai kifejezéssel: elébe megyek a bajnak. Ahogy Jézus is tette, hogy odaadta az életét értünk.
2014-ben indult el a szentté avatási eljárása. Sírja Pozsonypüspökiben található, ahol minden hónap harmincadikán zarándok szentmisére várják a nővérek az odalátogató, közbenjárását kérő zarándokokat.
– Néztem a rend nemzetközi honlapját, és nagyon jó. Friss, humoros. A magyar közösségnek is lesz honlapja?
– Igen, jelenleg dolgozunk rajta. Ez is a kor szükségletéhez tartozik, itt is meg kell találni az irgalmas arcot. Az emberek szükségére adott válaszunk sosem kielégítő. Mégis lényeges, hogy mint magot szórjuk az irgalmasság gesztusait és a konkrét jeleit.
– Az irgalmasság logójában megérintette-e Önt valami?
– Ami elsőre megérintett az, ahogy Krisztus a sebeivel magára vesz egy másik sebesültet, és ez a két seb összeér. Nagyon szép. Ebből az érintésből élet fakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése