Húsvét 5. vasárnap

Húsvét 5. vasárnap

A hit az Atyában és a Fiúban, melyről Jézus beszél a mai Evangéliumban, a mi végső otthonra találásunk, hiszen egy személynek csak egy másik személy, illetve személyek közössége lehet az otthona. Első hallásra talán hiányérzetünk támad: Miért nem szerepel Jézus kijelentésében a Szentlélek? De nem marad ki ő sem, hiszen Jézust csak a Szentlélekben ismerhetjük fel, illetve csak őbenne lehetünk – a hit és a keresztség által – az Atya gyermekei s a megtestesült Fiú testvérei és barátai. Emberi kapcsolatainkban: a házastársak, a szülők és gyermekek, a testvérek és barátok közti szeretetben mind-mind ezt a Szentháromsággal való titokzatos kapcsolatunkból fakadó szeretetet élhetjük meg, töredékesen, de mintegy szentségi jelleggel, s minden szép emberi kapcsolatunk a Szentháromság személyeibe vetett bizalmunkban teljesedik be. Fordítva áll tehát a dolog, mint ahogy elképzeltük: nem mi vetítjük bele emberi viszonyainkat Isten életébe, hanem Isten szentháromságos életének szívünkbe írt szeretettörvényei bontakoznak ki az emberekkel való személyes kapcsolatainkban.

Nem véletlen, hogy az Úr Jézusnak az utolsó vacsorán mondott, Isten benső életét legegyértelműbben feltáró szavait éppen a húsvéti szent időben, Pünkösd felé közeledve olvassuk. Ezeket a kijelentéseket nem is lehet másképp felfogni, mint az ő kereszthalálában és dicsőséges feltámadásában nyilvánvalóvá lett istenfiúságának világosságánál és a Lélek szívünket lángra gyújtó tüzének fényénél, míg véglegesen haza nem érkezünk a Szentháromság boldogító szeretetközösségébe.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy elküldted Szentlelkedet, aki rejtetten, de kihagyhatatlanul ott van mindenütt, ahol az ember Isten világával érintkezik. Add, hogy amikor Benned és az Atyában hiszünk, ő működjék bennünk, és a teljes Szentháromságban leljünk örök otthonra, ahol szívünk végleg nyugalmat talál.