Évközi 34. hét hétfő
Milyen
vigasztaló és sokatmondó látomás! A két vadállatnak, akik a sátán csatlósai, a
kezében ott a kard, mellyel ölnek és pusztítanak. A Bárány hívei ezzel szemben
nem foghatnak fegyvert, mert kard által vész el mindaz, aki kardot ragad. Az ő
fegyverük – melynek ellenállhatatlan erejét sokan még az Egyházon belül sem
ismerték fel – az Isten imádása, amelyen kívül nincs semmi, amivel győzhetnénk
a sátán felett. Az imádkozó, az Istent dicsérő Egyház puszta léte is élő vád a
sátán ellen, akinek gonoszsága így lelepleződik. Az éneket nem tudja megtanulni
senki más, csak a választottak, mert nem lehet csak úgy tenni, mintha imádnánk
az élő Istent, s közben a cselekedeteink gonoszak, hanem csak valóban imádni
lehet őt vagy elutasítani. (Simone Weil írja, hogy ha valaki rajong Mendelssohn
zenéjéért, attól még ölhet embert, ha azonban a gregoriánt szereti, biztosan
nem fog embert ölni.) Az az ember és az a közösség tehát, aki és amely kitart
Isten dicséretében, megmenekül a kísértésektől és a bűntől, s részese lesz a
Bárány örök győzelmének.
A
száznegyvennégyezer a választott nép tizenkét törzsének tizenkétezer tagját
jelenti. A tizenkettő a teljesség, az ezer pedig a végidők száma, s együtt azt
a hatalmas tömeget szimbolizálják, melyről a Jelenések egy másik helyén azt
olvassuk, hogy akkora, hogy meg sem lehet számlálni.
Urunk Jézus, lelkünk mélyére rejtjük ezt a
látomást, hogy soha el ne felejtsük, amikor szorongattatás, kudarc, keserűség
ér bennünket. Újra és újra fel akarjuk idézni szívünkben a képét ennek a
ragyogó, Istent dicsőítő seregnek, melynek tagjai közé mi is meghívást
nyertünk. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy bálványtalan szívvel énekeljük a
Te dicséretedet az Egyház körében, s majdan, amikor magadhoz szólítasz minket,
küzdelmes életünk igáját és bűneink terhét lábad elé tehessük, könnytől
áztatott gyászruhánkat az üdvözültek hófehér ruhájára cserélhessük, s ha
utolsóként is, de beállhassunk e túlvilági sereg boldog soraiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése