Erdő Péter bíboros tartott előadást a Szent István Társulat estjén

A papságra való alkalmasság 6–7. századi feltételeiről tartott előadást Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek november 26-án, a Szent István Társulat havonta megrendezett társulati estjén a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében.

Az előadás kezdetén Sarbak Gábor, a Szent István Társulat elnöke köszöntötte az előadót és a megjelenteket. Bevezetőjében Erdő Péter bíboros megemlítette, mivel a 2018 októberében tartott püspöki szinódus témája a fiatalok, hit és hivatástisztázás volt, az eseményhez kapcsolódóan kötet készül, mely a papságra való alkalmasság kritériumait sorolja fel az Egyház történetének kezdetétől egészen napjainkig. A magyar bíboros arra kapott felkérést, hogy a „barbár” társadalmak idején érvényben volt feltételeket ismertesse.

Erdő Péter legelőször a történelmi környezetet mutatta be. Hangsúlyozta, hogy a Nyugat-római Birodalom 476-os összeomlását követően jelentős romanizált népesség maradt Nyugat- és Dél-Európában, ezért a politikai és társadalmi körülmények intenzív egyházi életet tettek lehetővé. A germán és kelta népek, melyek a keresztény hitre tértek, ezt a vallást nem ritkán heterodox formában tették magukévá, a vizigótok például a Szentháromságot tagadó arianizmust követték.

A barbár királyságokban szoros együttműködés alakult ki állam és Egyház között. Ez az együttműködés azzal is járt, hogy a zsinatok döntéseit a király tekintélyével megerősítették, és így világi törvényerővel is bírtak. Különösen elterjedt a barbár királyságokban a magánegyházak rendszere, amikor egyes világi birtokosok maguk nevezték ki a területükön szolgáló klerikusokat, gyakran az illetékes püspök megkérdezése nélkül. Az ilyen klerikusokat aztán nem ritkán „méltatlanoknak” találták. Éppen ezért volt szükséges a papságra való alkalmasság feltételeinek egyházjogi szabályozására, melyhez alapul főként az ószövetségi Leviták könyvének 21. fejezetét használták.

Elsősorban a papság képzésére volt szükség, melyben a monasztikus szerzetesség játszotta a legnagyobb szerepet. Azok a nagy püspökegyéniségek, akik a leginkább hatással voltak Egyházuk életére, fegyelmére és az egész környező régióra, gyakran monostorokból kerültek ki, és monostorokat szerveztek püspöki székhelyük mellett vagy annak közelében. Mivel a 6. század során fokozatosan eltűnt az ókorra jellemző iskolatípus, a püspökök a monostori iskolák példáját követve püspöki iskolákat, illetve kántoriskolákat alapítottak, melyekben olykor a legelemibb ismeretekre is meg kellett tanítani a papságra készülő fiatalokat. Ebben a korban vált elterjedtté, hogy a klerikusok nem az alapképzettséggel már rendelkező felnőttek közül kerültek ki, hanem a kisgyermekeket ajánlották fel szüleik erre a hivatásra.

A 6–7. században jelentek meg Nyugaton az első olyan kánonjogi gyűjtemények, amelyek már fontos szakaszokat, illetve címeket szenteltek a papságra való alkalmasság kérdésének. Kiemelt szerepet kapott a papságra készülők testi egészsége, melynek körülírásához szintén a Leviták könyvének 21. fejezetét hívták segítségül. Eszerint a papoknak ne legyen semmilyen súlyos testi hibájuk,  de mindezt – legalábbis bizonyos kritériumok esetében – lehetett lelkileg is érteni, és a lélek hiányosságaira vonatkoztatni. Sevillai Szent Izidor szerint ebben az összefüggésben nem a természet esik ítélet alá, hanem az emberek erkölcsei.

A klérusba lépők lelki és erkölcsi alkalmasságát vizsgálva elsőként az eretnekeket igyekeztek kiszűrni, azonban az egykor eretnek közösségben működő klerikusokat, ha elfogadták a katolikus hitet, valamint megfelelő életmódról tettek tanúságot, átvették a klérusba. A szent rendekre készülő jelölt nem lehetett irigy, pártoskodó, bosszúálló, sem pedig uzsorás. Akadályt jelentett, ha a jelöltre korábban vezeklést róttak ki, valamint fenntartással kezelték az újonnan megtérőket, a neofitákat is.

Megjelentek azonban a lelki és szellemi alkalmasság pozitív követelményei is: az egyik korabeli írás azt hangsúlyozza, hogy a püspökséghez szükséges, hogy a jelölt legyen jó ítélőképességű, szelíd, kiegyensúlyozott, józan, irgalmas, kedves az egyszerű emberekhez, éljen tiszta életet, legyen művelt, ismerje az Úr törvényét, tartsa szeme előtt a Szentírás különböző értelmeit, főként pedig legyen képes egyszerű szavakkal előadni a hit tanítását.

Akit a diakonátusra vagy a papságra jelöltek, nem lehetett analfabéta. Külön szabályok vonatkoztak a rabszolgákra – a felszabadított rabszolgákra is –, valamint a korábban állami tisztségeket viselőkre, különösen azokra, akik  már megkereszteltként a szelídséggel ellenkező tevékenységet folytattak, vagyis katonáskodtak, halálos ítéletet indítványoztak, vagy bíróként kínzást rendeltek el, halálos ítéleteket hoztak.

A korszakban a különféle rendek felvételét többnyire életkorhoz kötötték: a jelölteket általában 20 éves korukban szentelték szubdiakónussá, 25 évesen diakónussá, 30 évesen pedig áldozópappá, de a diakonátustól kezdve önmegtartóztató életet kívántak az akkor már házasságban élő jelöltektől. Egy 600 körül keletkezett rendelkezés kifejti, hogy a diakónusoknak és papoknak tilos az együttélés feleségükkel. A feleség vagy nem is lakhatott abban a házban, ahol a klerikus élt, vagy más, enyhébb rendelkezés szerint másik szobában kellett laknia. Ilyenkor viszont a püspöknek, papnak, diakónusnak, sőt egyes kánonok szerint a szubdiakónusnak is meg kellett osztania szobáját más klerikusokkal.

„A barbár királyságok korának fegyelmi szövegeit röviden áttekintve arra az eredményre juthatunk, hogy a diakonátusra és a papságra való alkalmasság ismérvei, melyek különböző formában maradtak a keresztény ókorból a középkor kezdetének Egyházára, alapvetően attól az eszménytől függenek, amelyet az Egyház a klerikusok életéről és szolgálatáról maga elé állított. Azt mondhatnánk, hogy az alkalmasság követelményei csupán néhány fontos szempontját tükrözik ennek az eszménynek. Számos rendelkezést és buzdítást találhatunk ugyanis, melyek közvetlenül és elsősorban a már felszentelt klerikusok viselkedésére vonatkoznak, és gyakran kánoni büntetéssel is összekapcsolódnak. Így ismételten feltűnik a részegség elítélése, melyet már a páli levelek is említenek a püspökségre való alkalmasság kapcsán, de úgy is, mint az általános keresztény életeszménnyel ellenkező magatartást. A klerikusoknak tiltották a táncos-zenés lakomákon, különösen a lakodalmakban való részvételt is. Sevillai Szent Izidor általános elvként fogalmazza meg, hogy ha egy püspököt vagy egy presbitert valamilyen halálos bűn miatt meg kell fosztani a hivatalától, akkor még inkább el kell utasítani egy olyan jelölt felszentelését, akit ugyanilyen bűnökben találtak vétkesnek” – zárta előadását Erdő Péter.