Cantalamessa negyedik nagyböjti prédikációja: A legmélyebb keresztény létforma az imádás

Cantalamessa negyedik nagyböjti prédikációja: A legmélyebb keresztény létforma az imádás

„Imádd Uradat, Istenedet!” – vette Raniero Cantalamessa április 5-én, negyedik prédikációjában az első parancsolatot, és ebből kiindulva a keresztény létforma legnagyobb mélységére mutatott rá, mely nem más, mint Isten imádása, és ennek csúcsaként az Eucharisztia előtti hódolat.

A kapucinus szónok az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában tartotta meg következő nagyböjti elmélkedését Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára. A téma ezúttal az Isten és ember közötti kapcsolat legteljesebb formája, az Isten imádása volt.

Bevezető gondolataiban Cantalamessa atya a lelkiség és a politikai felelősség kapcsolatáról szólt, Szent Ferenc példáján, aki 800 évvel ezelőtt Egyiptomban találkozott Malik al-Kamil szultánnal. A kapucinusként Szent Ferenc családjához tartozó szónok emlékeztetett arra, hogy a Poverello hazatérése után az út során szerzett tapasztalatairól írta a népek kormányzóihoz intézett levelét: „Tartoztok annyival az Úrnak, hogy a rátok bízott népet az ő tiszteletére vezessétek, ezért minden este hirdessétek meg nekik a Mindenható Istennek kijáró dicséretet és hálaadást. Ha ezt nem teszitek, tudjátok meg, hogy számot kell erről adnotok majd az Úr Jézus Krisztusnak az ítélet napján!”

A Pápai Ház szónoka egy misszionárius nővér vallomását is idézte, aki arról beszélt, hogy az ő hivatásuk arra szól, hogy az emberek alapvető szükségletére, az Isten iránti vágyukra, az Abszolútum iránti szomjúságukra válaszoljanak; hogy az Istenhez vezető útra, az Isten imádására tanítsák az embereket. Azt is hozzátette ez a nővér, hogy annak, hogy a muzulmánok annyi sok prozelitát (megtérőt) teremnek, az az oka, hogy azonnal és egyszerű módon tanítanak Isten imádására.

Nekünk, keresztényeknek más istenképünk van: a mi Istenünk olyan Isten, aki végtelen szeretet, még mielőtt végtelen hatalom lenne. Ettől azonban még nem lenne szabad elfelejtenünk az istenimádás elsődleges kötelezettségét – figyelmeztetett Cantalamessa atya, majd a szamaritánus asszony Jézushoz intézett szavára utalva – „Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely” – rámutatott: Jézus válaszában nem egy újabb helyre utal, hanem más minőségre: Isten lélek és az igazi imádók Lélekben és igazságban imádják őt (vö. Jn 4,24).

A kapucinus szónok szerint az Újszövetség adta meg az imádásnak azt a teljességet, ami korábban hiányzott belőle. Hiszen azelőtt némelykor még az Isten angyalát is imádattal illeték. Pusztai megkísértése során azonban Jézus világosan válaszolt: „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!”.

Az Egyház befogadta ezt a tanítást, és hirdeti, hogy az imádás legfőbb és kizárólagos formája (latria) egyedül Istent illeti meg. A szenteket tisztelet (dulia), a Szűzanyát pedig a tisztelet legfelső foka (hüperdulia) illeti. Az imádás tehát olyan vallási cselekedet, mely senki másnak nem jár ki, még a Szűzanyának sem, csak egyedül Istennek. Ebből ered a méltósága és páratlan ereje – hangsúlyozta a szónok.

Az imádás kifejeződése emberi gesztusokkal többféle módon történik. A proszküneszisz az arca borulást jelenti az alávetettség értelmében, ahogy a Jelenések könyvében is olvassuk, ott az imádkozó már a mennyi liturgiában, a feláldozott Bárány előtt borul le. Az újszövetségi szóhasználat egy oldottabb formát használ egyébként, ahogy a Hiszekegyben is mondjuk a Szentlélekről: „akit éppúgy imádunk és dicsőítünk”. Az imádásnak megfelelő magatartás végül a térdhajtás lett, ami szintén csak az istenségnek jár ki. Letérdelhetünk egy Mária-kép elé imádságra, de nem hajthatunk térdet a Szűzanya előtt, csak az Oltáriszentség és Krisztus feszülete előtt – figyelmeztetett Cantalamessa atya.

Mit is jelent az imádás? – tette fel a kérdést ezután. – Lényege nem egy megfontolás, hanem egy belső ráérzés, mely villanásszerűen érkezik. Az imádásban az ember Isten nagyságát, méltóságát, szépségét és jóságát tapasztalja meg, és elakad a lélegzete. Hajótörés ez egy parttalan tengeren! Folignói Szent Angéla szerint: „az imádás az embert egységbe fogja és elmeríti Isten végtelen mélységében”.

Az imádás kifejezésére a legalkalmasabb szó a szilencium, a csend. Azt akarja ez kifejezni, hogy az imádás valósága fölötte áll a szónak, vagyis nem lehet azt szavakkal elmondani, kifejezni. Habakuk próféta ujját ajkára téve jelzi: „Hallgasson el előtte az egész föld! Legyen csönd az Isten jelenlétében.” Jób is ezt teszi, kezét az ajkára helyezve, a 65. zsoltár héber szövege pedig így szól: „Neked a csend a dicséret.” A 4. században élt Nazianszi Szent Gergely egyházatya így tanít: „A csend himnuszát emeljük fel az imádásban az Istenhez.” A csend ugyanis beleegyezést jelent, hozzájárulást ahhoz, hogy az Isten Isten. Ezért hívja a Jelenések könyve Jézust Ámennek. Neki valójában csak egyetlen szót lehet mondani: Szent, Szent, Szent! – hangsúlyozta a Pápai Ház szónoka, aki szerint ez a csendes imádás a hívő ember részéről nagyfokú alázatot igényel, hiszen az imádás során még a szavainkról is le kell mondanunk.

Beszéde következő részében az eucharisztikus imádást értelmezte a kapucinus szerzetes. Elmondta, hogy az eucharisztikus imádás a 11. századtól kezdve alakult ki, mintegy válaszként Tours-i Berengár tévedésére, aki tagadta Krisztus reális, valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ettől kezdve a nyugati egyház legmélyebb lelki tapasztalata az Oltáriszentség imádásához kapcsolódik, amit Szent Tamás himnusza öntött teológiai formába: „Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!”