Ferenc pápa katekézise: Jézus a mi oldalunkon harcol a gonosz ellen!

Május 15-én a Szentatya a Miatyánkról szóló katekéziseinek sorában ma az ima utolsó kéréséről elmélkedett: „Szabadíts meg a gonosztól!” Hangsúlyozta: Jézus azt tanítja nekünk, hogy minden nehéz helyzetben elsőként az Atyát hívjuk segítségül!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Elérkeztünk hát a Miatyánk hetedik kéréséhez: „szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,13b).

Ezzel a félmondattal az imádkozó nemcsak azt kéri, hogy Isten ne hagyja el a kísértés idején, hanem azt is, hogy szabadítsa meg a gonosztól. Az eredeti görög ige rendkívül erős: a gonosz lélek jelenlétére utal, aki meg akar ragadni és meg akar harapni minket (vö. 1Pét 5,8), és tőle akarunk megszabadulni, ehhez kérjük Isten segítségét. Péter apostol azt mondja, hogy a gonosz, a sátán, ordító oroszlánként ólálkodik körülöttünk, hogy felfaljon bennünket, mi pedig azt kérjük Istentől, hogy szabadítson meg tőle.

Ezzel a kettős könyörgéssel – „ne hagyj el bennünket” és „szabadíts meg” – kidomborodik a keresztény imádság egyik lényegi jellemzője. Jézus azt tanítja barátainak, hogy az Atya segítségül hívását tegyék minden elé azokban és főleg azokban a percekben, amikor a gonosz érezteti fenyegető jelenlétét. A keresztény imádság ugyanis nem csukja be szemét a valóság előtt. Gyermeki és nem gyermeteg imádságról van szó! Isten atyasága nem vakítja el, s így nem feledkezik meg arról, hogy az ember útja tele van nehézségekkel. Ha nem léteznének a Miatyánk utolsó mondatai, hogyan imádkozhatnának a bűnösök, az üldözöttek, a kétségbeesettek, a haldoklók? Az utolsó kérésünk mindig akkor hangzik el, amikor határhoz érkezünk.

Életünkben van valami rossz, amelynek a jelenléte vitathatatlan. A történelemkönyvek lesújtó katalógusát nyújtják annak, mennyire bukásokkal teli kaland volt létezésünk ebben a világban. Van egy titokzatos rossz, amely természetesen nem Isten műve, és amely feltűnés nélkül behatol a történelem lapjai közé. Feltűnés nélkül, mint a kígyó, csendben hozza a mérgét. Időnként úgy tűnik, hogy felülkerekedik: bizonyos napokon jelenléte az isteni irgalom jelenléténél is erősebbnek tűnik.

Az imádkozó ember nem vak, világosan látja szeme előtt ezt a terjedelmes rosszat, mely olyannyira ellentétes Isten misztériumával. Az imádkozó ember felfedezi ezt a rosszat a természetben, a történelemben, sőt saját szívében is. Mert senki sincs közöttünk, aki elmondhatná, hogy ő mentes a rossztól, vagy legalább ne kísértené meg a rossz. Mindnyájan tudjuk, mi a rossz, mindnyájan tudjuk, mi a kísértés, mindnyájan saját bőrünkön tapasztaltuk meg a kísértést valamilyen bűnre. A kísértő az, aki hajt, aki rosszra visz bennünket, azt mondja: „Tedd ezt, gondold azt, ezt az utat válaszd!”

A Miatyánk utolsó kiáltása ez ellen a széltében-hosszában beborító rossz ellen hangzik fel, melynek árnyékában a legkülönbözőbb tapasztalatok sorakoznak: az ember gyásza, az ártatlan fájdalma, a rabszolgaság, a másik kizsákmányolása, az ártatlan kicsinyek sírása. Ezek az események mind tiltakozást váltanak ki az ember szívében, és hangot kapnak Jézus imájának utolsó szavában.

A Miatyánk néhány mondata épp a szenvedéstörténtekben talál legfelkavaróbb visszhangjára. Azt mondja Jézus: „Abba, Atyám! Minden lehetséges neked, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mk 14,36). Jézus egész mélyen átéli a gonosz marását. Nemcsak a halált, hanem a kereszthalált. Nemcsak a magányt, hanem a megvetést, a megalázást is. Nemcsak a rosszindulatot, hanem a vele szembeni kegyetlenséget, acsarkodást is. Láthatjuk, mi az ember: egy életre rendelt lény, aki szeretetről és jóról álmodik, de aki aztán folyamatosan kiteszi magát és a hozzá hasonlókat a rossznak, olyannyira, hogy kétségbe eshetünk az ember miatt.

Kedves testvéreim! Ekképpen a Miatyánk olyan szimfóniához hasonlít, amely mindannyiunkban be akar teljesedni. A keresztény tudja, mennyire letaglózó a gonosz hatalma, ugyanakkor azt is megtapasztalja, hogy Jézus – aki sosem engedett a gonosz csábításának – a mi oldalunkon áll és segítségünkre siet.

Jézus imája így a legértékesebb örökséget hagyja ránk: Isten Fiának jelenlétét, aki megszabadított minket a gonosztól; harcolt ellene, hogy megtérítse. A végső küzdelem óráján Péternek megparancsolja, hogy tegye vissza a kardot hüvelyébe, a bűnbánó latornak megígéri a paradicsomot, a körülötte lévő embereknek, akiknek fogalmuk sem volt, micsoda tragédia történik, a megbékélés szavát kínálja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).

A kereszten függő Jézus megbocsátásából fakad a béke. Az igazi béke a keresztből származik: a feltámadott ajándéka, Jézus ajándéka nekünk. Gondoljatok csak arra, hogy a feltámadt Jézus első köszöntése az volt: „béke nektek”, béke lelketeknek, béke szíveteknek, béke életeteknek!

Az Úr békét ad nekünk, bocsánatot ad nekünk, de nekünk kérnünk kell: „szabadíts meg a gonosztól”, hogy ne kövessünk el rosszat, hogy ne essünk a gonosz csapdájába. Ez a mi reményünk, az az erő, amelyet a feltámadt Jézus ad nekünk, aki itt van köztünk: ő itt van! Azzal az erővel, amelyet azért ad, hogy előre tudjunk haladni; és megígéri, hogy megszabadít a gonosztól bennünket.