Apostolok Cselekedetei 1.

Apostolok Cselekedetei  

 
1,13„Amikor beértek, felmentek a felső terembe, ahol időzni szoktak: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, Alfeus fia, és Simon, a buzgó, végül Júdás, Jakab testvére.” Jeruzsálembe értek be az Olajfák hegyéről. Jézus temetése óta az a lakás volt tartózkodási helyük, ahol Jézus parancsa értelmében nagycsütörtökön elkészítették az utolsóvacsorát. A tulajdonos Jézus ismerőse kellett legyen, hiszen első szóra kiadta nekik vacsora céljára az emeleti tágas termet. A szétfutott apostolok pedig egyenként ide gyűltek vissza valamikor Jézus temetése után. Féltek nagyon, bezárkóztak, de ott maradtak, mintha az Eucharisztiát őrizték volna. A feltámadás hírével érkező asszonyok azonnal idejöttek, kopogtatásukra, ismerős hangjukra őket beengedték. Jézus húsvét este zárt ajtókon keresztül lépett közéjük. Itt mutatott rá újra élő testére, a szegek és a lándzsa okozta sebekre, és bizonyította be nekik, hogy él. Idejött vissza negyven napon át többször „beszélni övéivel az Isten országáról” (1,3) Természetesnek tűnik, hogy Jézus mennybemenetele után ide tértek vissza. Otthon érezték magukat.  Ezt a termet ma is a keresztények egyik legszentebb helyének tartjuk. A keresztes háborúk óta azonban egy mohamedán család birtokolja. Mint turista, bárki beléphet, de hangosan még egy Mi Atyánk imádságot sem szabad elmondani. VI. Pál pápa is csak arra kapott engedélyt, hogy térden állva csendben imádkozzék, amikor 1964. jan. 4-6. között szentföldi zarándok volt. Lukács evangélista név szerint felsorolja az apostolokat, a maradék tizenegyet. Érdekes felfigyelni, hogy Péter után Jánost írja a névsorban, nem testvérét, Andrást. Ebben a könyvében sok szó esik kettejük közös működéséről a későbbiekben. Péter Jézus teljhatalmú helytartója, János pedig a szeretett tanítvány pótolja az Eltávozottat.

A legnagyobb feladat most a hit - Kocsis Fülöp érsek-metropolita húsvéti üzenete

Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita húsvéti szentbeszédében a feltámadás fényéről és a világosság életünket beragyogó voltáról elmélkedik. A beszédet a Hajdúdorogi Metropólia honlapja tette közzé.

Deesis (Krisztus Pantokrátor), Hagia Sophia

A föltámadás lényege az élet, nem csak a halál utáni folytatás. Persze önmagában már az is biztató, hogy a koporsó fedelével nem zárul le az életünk, de korántsem pusztán e távolinak tűnő vigasztalás adja kitörő örömünket húsvét hajnalán.

Győzött az élet, győzött a szeretet, győzött az Isten. Talán tudhattuk volna, minden ember számára nyilvánvaló kellene, hogy legyen az, hogy e nagy küzdelemnek nem is lehet más kimenetele. Mégis keserű kétségbeesés fogta el a tanítványokat, akik azt remélték, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Még a nap is elhomályosodott számukra, és sötétség támadt egészen kilenc óráig. Ebben a kilátástalanságban valóban szétszéledtek, mint a pásztor nélküli juhok. Úgy kellett őket egyenként, kettesével újra összeterelni. Mi is tudhatnánk előre, hogy sohasem hagy magunkra az Úr, mégis olykor elfog bennünket a keserű és sötét kétségbeesés. Talán ilyenkor, a kínszenvedés napjaiban némileg mi is átéljük a Mester elvesztését, az Isten Fia halálát, de abban a tudatban, hogy harmadnapra egészen biztosan föltámad. Ez adhatna világosságot a kisebb-nagyobb sötétségek, a hétköznapi veszteségek homályában, melyek lépten-nyomon elérnek bennünket. Sok kicsi meghalás kíséri életünket, s nem vesszük észre, hogy mindegyikben ott rejtőzik egyszersmind a föltámadás is. A keresztet látjuk, a zavart, a kétséget, a félelmet. A keresztet, mely a zsidóknak botrány, a pogányoknak ostobaság! Nekünk, meghívottaknak azonban Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. A kereszt nem csupán Krisztus kínszenvedésének és halálának eszköze, számunkra sokkal inkább föltámadásának tündöklő hirdetője.

Mi, magyar görögkatolikusok – lássuk be – igen nagy bizonytalanságot élünk meg ezekben a napokban, 2015 nagyböjtjének a vége felé. Bár látjuk az újat, mégis zavartan állunk eddigi, jól megszokott, száz éves egyházi rendszerünk széthullása, de legalábbis átalakulása láttán. Mi lesz tovább? Hogyan lesz a folytatás? Ezt egyedül az Isten tudja, de ez már önmagában is elég kell, hogy legyen. Nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint megtudakolni Tőle: mi a Te akaratod? A Te akaratod a mi feladatunk. Meg kell találnunk az Isten akaratát, hogy meg is valósítsuk azt. Nélküle egy tapodtat sem tehetünk, de Ő sem cselekszik nélkülünk.

A legnagyobb feladat most nem az új egyházkormányzat kiépítése, nem a feladatok átszervezése, nem a közösségek átcsoportosítása. A legnagyobb feladat most a hit. Hinni abban, hogy minden Isten kezében van. Hinni azt, hogy minden tettével az üdvösség felé akar vezetni bennünket. Erősítenünk kell egymást ebben a hitben, hogy az, Aki legyőzte legnagyobb ellenségünket, a bűnt és annak következményét, a halált, életünk minden pontján ugyanúgy segít az üdvösség felé, mint ahogyan nagypéntek kilátástalan sötétségéből átvezetett a föltámadás tündöklésébe.

Ez húsvét üzenete: ma mindenek betelnek világossággal. Már az ünnep első éneke is erre szólít föl: „Jertek, merítsetek fényt, a soha le nem alkonyodó Világosságból!” A körmenet léptei nem állnak meg a templom bejáratához visszaérve. Mi is örvendező léptekkel mehetünk a Világosságba. De nem pusztán a templomba lépünk be, inkább saját életünk szentélyébe, ahol jelen van a Föltámadott. A földíszített, húsvéti fényben ragyogó templom a mi szívünket is beragyogja, a mi életünket is átalakítja. „Halál, hol a te fullánkod? Alvilág, hol a te győzelmed?” Nincs mit félni sem a külső sötétségtől, sem a belső homálytól. Győzött az élet, győzött a szeretet, győzött az Isten.

Adja Isten, hogy erről most már egyetlen nap egyetlen percére se feledkezzünk meg! Amen.

 

Húsvéthétfő

Húsvéthétfő

ApCsel 2, 14. 22-33; Mt 28, 8,15 

„Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet”
Jézust gyűlölték ellenségei. Oktalan gyűlölet volt ez, mert Jézus nem tett ellenük semmi rosszat, nem fenyegette állásukat, jövedelmüket. Atyja parancsát hajtotta végre: hirdette Isten országát, vagyis Isten igazságait és szeretetét. Amikor már elhatározták, hogy Jézust elfogják és megölik, Jézus felkészítette tanítványait arra, ami bekövetkezik: „Sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra fel kell támadnia”. (Mt 16, 21) a zsidó vezetők óriási tekintéllyel rendelkeztek a nép előtt. Ezt a tekintélyt még Mózes alapozta meg bennük. Ők voltak az Ószövetség idején közvetítők Isten és emberek között. Ők mutatták be az előírt áldozatokat. Ők voltak a főtanács vezetői. Törvényhozók, egyúttal törvénymagyarázók és ítélő bírák is voltak. Jellemző, hogy annyira nagy tekintélynek tartották őket, hogy az Úr elfogatása után átmenetileg egy nyugdíjas főpaphoz kísérték. Annás magát nagyhatalomnak tartva, kezdte kikérdezni Jézust. Tanítása és tanítványai iránt érdeklődött. Jézus tanítványairól nem volt hajlandó semmit sem mondani. Nem adta fel őket. Nem keverte őket bajba. Tanítását, pedig eleve azokkal akarta igazoltatni, akik hallgatták. Tudta, hogy úgyis tanúkat keresnek majd ellene. Annás főpap egyik szolgája Jézus válaszát sértésnek minősítette, szemtelenül és kegyetlenül arcul ütötte Jézust, mondván: „Így felelsz-e a főpapnak? Jézus azt felelte neki: Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be, ha pedig jól, miért ütsz engem?” (Jn 18, 22-23) Jézus ezt előre tudta, és felkészítette tanítványait: „Be kellett teljesednie a mondásnak, amely meg van írva törvényükben: Ok nélkül gyűlöltek engem. (Zsolt 35, 19) Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam, de ti is tanúságot próbák, mert kezdettől fogva velem vagytok”. (Jn 15, 25-27) Amikor nagypéntek reggel összehívták a főtanácsot, a főpap, Kaifás elnökölt. Tudta, hogy Jézus az igazságot tanította, vezért eleve hamistanúkat kerestek ellene, hogy két hamis tanú vallomása alapján ítélhessék el. Mivel ketten nem tudtak egyformán hazudni, a főpap maga tette fel Jézusnak a döntő kérdést: „Te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?” (Mt 26, 63) Jézus erre a perdöntő kérdésre azonnal igennel felelt. A főpap, pedig kimondta előbb a hatalmas hazugságot: „Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok ezt felelték: Méltó a halálra!” (65) Majd megverték, leköpdösték. És másnap reggel megkötözve átadták a pogányoknak, hogy feszítsék keresztre. Pilátus, pedig háromszor is bűntelennek jelenti ki, de miután állásvesztéssel ráijesztettek, halálra ítélte. Sírját, pedig zsidó őrséggel őriztették, nehogy ellopják a tanítványok, és feltámadottnak hirdessék. Az őrök jelentésére azonnal elismerték feltámadása tényét. De „sok pénzt adtak a katonáknak, és azt mondták nekik: Mondjátok azt: a tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk. Ha a helytartó megtudja ezt, mi majd meggyőzzük őt, és kimentünk titeket”. (12-14) a mi húsvéti örömünket ne zavarják meg a Jézus ellenes hazugságok. Aki ellene nyilatkozik, az nyilván ugyanúgy hazudik, mint első elítélői. A mód időnként változik, de a lényeg ugyanaz marad. Mint ahogy az ősellenség, a sátán is ugyanaz, csak pribékjei váltakoznak.„Isten feloldotta a halál bilincseit, és feltámasztotta őt!” (ApCsel 2, 24)

BINASCOI BOLDOG GANDULFUSZ

BOLDOG GANDULFUSZ

 (kb. 1200-1260)

Milánótól délre, Binasco* városkában született nemesi és vallásos szülőktől. Apja szorgalmazására hitbeli és egyéb ismeretekben jó előmenetelre tett szert. Majd a világ hiúságától elfordult s a tökéletesség útjára lépett. Miután mindenét elosztotta a szegényeknek, ferences lett. Mindenben törekedett követni szeráfi atyjának példáját: imádságban, virrasztásban s mindenféle önmegtagadásban. Amikor pappá szentelték, a lelkek üdvét igyekezett hatékonyan előmozdítani: Itália nagy részét bejárta mint igehirdető. Egy alkalommal, amikor egy templomban hirdette az igét, egy csapat fecske repült be a templomba s csivitelésükkel akadályozták a szentbeszédet. Gandulfusz rájuk parancsolt, hogy addig hallgassanak, míg ő  beszél. S a fecskék szót fogadtak: csendben voltak egészen a beszéd végéig. Apostoli útja Palermoban ért véget. Itt is működött egy ideig, de amikor az emberek mint szentet kezdték tisztelni, elmenekült a tisztelet elől s egy Polizzi nevű községben folytatta az igehirdetést, amit csodák is kísértek. Miután halála idejét előre megmondta, itt halt meg az 1260. évben ápr. 3-án. A város őt nemsokára patrónusaként tisztelte. Évszázadok óta fennálló tiszteletét XIII. Leó pápa erősítette meg.
„Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat... Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4, 1-4)

Imádság:

Istenünk, te híveid szívét egyakaratúvá teszed. Add nekünk, hogy azt szeressük, amit parancsolsz s kívánjuk, amit ígérsz, hogy földi ügyeink intézése közepette oda törekedjünk, ahol az igazi örömöket megtaláljuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Böcskei László nagyváradi megyéspüspök húsvéti üzenete

Kedves Testvéreim,

„Valami rendkívülinek kellett történnie azért, hogy az éjszaka leple alatt elinduljatok a templomba ünnepelni, és ezt megosztott örömmel tegyétek!” – így nyilatkozott egy kívülálló, a hit kérdéseiben nem járatos, talán hitetlennek is mondható ember, amikor húsvéti ünnepünk előkészületeiről hallott, és arról, hogy a húsvéti virrasztás jelenti keresztény ünneplésünknek fény- és egyben csúcspontját. Mert valóban, igazi húsvétunk kezdete itt található: a reményteli virrasztásban, amikor a bűn és a halál sötétségében megjelenik a fény, hogy egyre növekedő hatással eltöltsön minket és az egész világot. Erre a húsvéti virrasztásra szeretnék kitérni azért, hogy akik a feltámadás áldásaiban szeretnénk részesülni, jobban átérezhessük húsvét ünnepének előttünk kibontakozó titkát, amelyre a szent liturgia annyira kifejezően rámutat, hogy éltesse bennünk a reményt, és már most elvezessen minket az óhajtott feltámadáshoz, a megújuláshoz.

Egy kívülálló számára, aki az élet örömeire és gyönyöreire állította be életét, és a lehetőségek mérték nélküli kimerítésében találja napjainak sikerét, a mi húsvéti virrasztásunk, a húsvéti vigília, unalmasnak és hosszúnak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy ott van az a titokzatosság, amelyet nem képes átlátni az, aki csak világi szemekkel követi az egészet. Mert mit is mondhatna egy ilyen embernek a húsvéti örömének hirdetése: „Az égben ujjongva zengjen az angyalok kórusa”. Az evilági ember nem ezt akarja hallani, hanem azt, hogy körülötte nyüzsögjön minden, az ő kedve szerint. De tovább hirdeti a húsvéti örömének: „ujjongjanak Isten csodálatos művei”. Erről szó sem lehet a világi ember felfogása szerint, mert ő szuverén módon és önhatalmúan alkotja műveit, és nem szorul rá az istenségre. „Földi nagy Királyunk győzelmét kürtnek hangja áldva áldja” – halljuk tovább a húsvéti öröménekben. A világra összpontosító embernek ez már komoly veszélyt jelent, mert szabadságát féltve az ilyen ember a senki és semmi hatalma előtt hódol. „A föld is örvendjen, hogy ekkora fényár sugárzik rája” – folytatja húsvéti öröménekünk. Ez már a legveszedelmesebb lehetőség, mert feltárja sokaknak gyalázatos tetteit és bűnös életét – mondja a világnak hódoló ember.

Kedves Testvéreim, a húsvéti virrasztás és az ezt követő húsvéti ujjongás a szembesítéseknek az ideje és alkalma. A sötétség elenyészik, és a fény elönti a világot. Húsvéti örömünk pedig ennek a harcnak a megismerése és felvállalása, amikor minden hívő ember a saját sötétségét viszi el az Istennel való találkozáshoz, hogy Ő, aki az élő, és mindenkinek megváltója, változtassa át sötétségünket ragyogó világossággá.

Valami rendkívülinek kellett történnie – igen, ez nem csak egy kívülálló megállapítása, hanem húsvétunknak mélységes titka és igazsága. Mert Isten valóban rendkívülit vitt végbe értünk, és a húsvéti virrasztásban éppen ezt valljuk és tárjuk fel az egész világ előtt.

A húsvéti virrasztás kezdetén meggyújtjuk a húsvéti gyertyát – az élő Krisztusnak a jelét, aki irányt mutat a mi számunkra. Őt követve vonulunk jóságának fényében, hogy elmerüljünk Isten csodás tetteiben. Innen van az, hogy a húsvéti ember egy bátor ember, aki vállalja azt, hogy Jézus fényében nem kell tartani a sötétségtől és annak hatalmától, mert ez a fény minden olyan sötétséggel, ami kikezd bennünket, szembeszáll és legyőzi azt. Ez a húsvéti ember életének az újdonsága: a bátorság és a ki nem alvó fény elfogadása, hordozása.

Húsvéti virrasztásunknak másik része a megtisztuláshoz vezet el minket a vízszentelésen keresztül, amely keresztségünkre emlékeztet. Újjászületésünknek a forrása az állandó és folytonos megújulás lehetőségeit tárja fel előttünk, hogy felismerjük a hit ajándékának az időszerűségét. Ezért oly fontos és egyben ünnepélyes számunkra a húsvéti hitvallás, amely szinte érezhető módon kiemel bennünket az evilági kötöttségek bizonytalanságaiból, hogy megerősítsen egy olyan elköteleződésnek az útján, amely nem a mulandókat, hanem az örökkévalókat követi.

Ennek a hitvallásnak egyik szép és hagyományos jele, mely egyben húsvéti örömünknek kifejezője, a feltámadási körmenet. Megosztjuk mindenkivel a mi húsvéti örömünket, amelyet az élő Krisztustól kaptunk, és senkit sem akarunk kizárni ebből az örömből, amellyel kopogtatni szeretnénk mindazoknál, akik elzárkóznak az Istentől és elutasítják az Ő szeretetét, akik nem szeretnek minket és ellenségesen viszonyulnak hozzánk, de azoknál is, akik a vigasztalásra várnak, és bajaik enyhítésére keresik a gyógyírt. Innen, a húsvéti éjszakából indulunk a fény követésében, hogy megújult elköteleződéssel vigyük a világba húsvét győzedelmes örömét.

Kedves Testvéreim,
Ezt tette Isten értünk az Ő Fiában, Jézus Krisztusban: mellénk állt, hogy vezessen, szenvedett, hogy felemeljen, átment a halálon, hogy éltessen. Ezt ünnepeljük húsvét éjszakáján, ezt ünnepeljük húsvét szent ünnepén, ezt ünnepeljük az egész húsvéti időben! Fogadjuk örömmel, és osszuk meg ennek az ünnepnek az ajándékait. Ámen.

László
nagyváradi megyéspüspök

Erdő Péter: Húsvét öröme nem futó jó hangulat

Krisztus kereszthalála és föltámadása megmutatta, hogy a teremtő és megváltó Isten nem feledkezik meg az emberiségről, és minden tragédia, minden emberi és történelmi bukás után is hazavár mindenkit, és örök boldogságot készít – mondta Erdő Péter bíboros húsvét üzenetéről az MTI-nek.

Húsvét öröme nem futó jó hangulat, hanem annak a biztos tudása, hogy az ember alapvetően a helyén van a világban, hogy az életének célja, értelme van, és van valaki, aki szeretettel kíséri az egész emberiség sorsát – hangsúlyozta a bíboros.

Megrendítően támasztják ezt alá napjainkban a közel-keleti keresztények tanúságtételei – mondta Erdő Péter, felidézve, hogy Egyiptomban a mártírok családtagjai imádkoztak szeretteik gyilkosaiért. Sőt, mi több, azt mondták, hogy szeretettel várják őket, ha emberi szót akarnának váltani velük. Aki képes kimondani ezt, miután ilyen szörnyű körülmények között elveszítette a szeretteit, az nagyon mélyen megértett valamit Krisztus szeretetéből –vélekedett.

A bíboros rámutatott: a nagypénteki liturgiában elhangzik, hogy Krisztus engedelmes volt az Atya iránt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Istennek engedelmeskedni azt jelenti, hogy az ember fölismeri emberlétének helyét a világban, fölismeri a teremtő Isten jóságát és akaratát a saját és a többi ember életében, az egész világban és a természet adottságaiban is. Hozzátette: amikor az ember tisztelettel elfogadja ezt, és nem pillanatnyi előnyei érdekében, önzőn, mások kárára vagy a következményekre nem gondolva cselekszik, akkor engedelmes.

Természetes képességeinkkel a teremtett világból is felismerhetők az emberi élet legalapvetőbb követelményei. Amikor pedig Isten maga szól az emberhez, akkor még könnyebb engedelmeskedni – mondta.

„Tisztán csengő szó” a legfőbb parancsolat: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és szeresd embertársadat, mint saját magadat – fogalmazott Erdő Péter, hozzátéve, hogy ennek a parancsnak engedelmeskedett, ezt példázta Jézus egész életével és kereszthalálával.

 

HÚSVÉT

HÚSVÉT

„Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten”

 
A húsvét a Római Katolikus Egyház legnagyobb ünnepe

Ha mélyebben beletekintünk és megpróbáljuk részletesebben elemezni, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy mindenek felett a mi Urunk, Jézus Krisztus felülmúlhatatlan diadalünnepe. Így akarta az Atya megdicsőíteni Egyszülött Fiát. A világ teremtése előtt az Atya úgy döntött, hogy a teremtésben minden dolog és személy Fiának jövendő emberi természetére hasonlítson: a szellemi létezők (angyalok, emberi lelkek) az Ő majdani emberi lelkére, az anyagok pedig jövendő testére. (vö Fil 1,12-17) Ezért emberi születése a teremtett világ legnagyobb ünnepe lenne, megkoronázása a teremtésnek. Az ősbűn miatt azonban elszakadt Istenétől ősszüleivel együtt minden ember. Isten bánatuk láttán azonnal megkegyelmezett, Fiát megváltóként rendelte megtestesülni. Az Atya a kísértőnek mondja a bűn után: „Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) Ezer évvel a megtestesülés előtt Dávid, a Messiás boldog ősapja mennyei hallomásból értesül arról, hogy a Fiúisten készségesen lesz mindenek előtt a világ Megváltója: egyetlen áldozattal, saját vérének kiontásával vált meg minden embert: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van!” (Zsolt 40,7-9) Főpapi imájában aztán így beszélt Atyjához: „Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test felett, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17,1-5) a mai prédikációjában Szent Péter így mondja el Jézus megdicsőülését: „Hogyan kente föl az isten a Názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten… Keresztre feszítették, de harmadnap föltámasztotta őt az Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból”. (ApCsel 10,38-41) Itt az Atya is szerepel, mint feltámasztó és a Fiú is, aki feltámadt. Az emmauszi tanítványoknak pedig kifejezetten magát jelöli meg feltámadása okának:„Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26) Az apostoli hitvallásban is így mondjuk: „Harmadnapon halottaiból feltámada” De nincs semmiféle zavar, hiszen az Egyház tanítása szerint, amit isteni Személy cselekszik a teremtett világ felé, azt mindhárman teszik. Jézus embersége, teste és lelke nem a Szentháromságé, hanem a Második Isteni Személyé. Legnagyobb ünnepünkön, büszkén, lelkesen dicsőítsük megváltó Istenünket.