Sirák Fiának Könyve 18.

"Minden szülő érzi a szívében azt a boldogságot, amelyet a Teremtő a még egyedüli embernek  ismeretlen érzésként fogalmazott meg:„Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő”

 
A Szentírás arról beszél, hogy ezt az érzést az élje meg ember is: „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik” (19) Az ősi gondolkodás szerint aki nevet ad valakinek vagy valaminek, azt a birtokának tekintheti. „Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá.  Ezért  az Úristen  álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki.  Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (ÍSA) a neve, mivel  a férfiből  (ÍS) lett” (20-23) Ez nem születés, hisz sokszor magyaráztam: születésnek azt nevezzük, amikor élő jön ki  élőből a természet hasonlóságára. Isten egy csontot vett ki  az élő emberből, ami nem hasonló az emberhez. Isten alkotja tovább, hogy hasonló legyen Ádámhoz. Isten a semmiből  szellemi lelket alkot, belebocsátja a kész testbe, és ekkor az asszony élőlényé lett. Az „asszony” nem tulajdonnév, hanem köznév, nem is Ádám adja neki a megismerés pillanatában. Nehogy valamikor valami ember vagyontárgyának nézze. Csak később, a bűnbeesés és a büntetés kirovása után lett a neve CHAVA (Éva), mint aki minden ember ősanyja. Az immár férfi és nő abban a pillanatban, amikor egymásra találnak, azonnal létrejön végső összetartozásuk, a házasság:„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik. s a kettő egy test (házaspár) lesz” (24) „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet” (Ter 1,28) ez a teljes családi kép Isten alkotásának csúcspontja. Sirák fia az emberteremtés csodálatos történetét  azért ismerteti a bölcsesség nevelői tevékenységével, hogy az emberek, Isten gyermekei ezúton is egyre jobban értsék: „A bölcsesség jóra neveli fiait, s aki keresi, azt mind fölemeli. Aki szereti, az életet  szereti, öröm tölti el, aki reggeltől  keresi.  Aki birtokba veszi, dicsőség örököse, és megáldja az Úr, bárhová viszi útja. Szentélyben szolgálnak, akik szolgálják őt, és akik szeretik, azok az Úr kedveltjei. Aki rá hallgat, az helyesen ítél, biztonságban van, aki közelében lakik. Aki  benne bízik, örökségül kapja, még utódai is örülhetnek neki.Kanyargós utakon vezeti először, hagyja, hogy félelem, rettegés szállja meg. Addig fegyelmezi, míg megbízhat benne, és próbára teszi törvényei révén. Aztán újra egyenes utakon vezérli, s kinyilatkoztatja előtte titkait. Ha eltántorodik, akkor cserben hagyja, s odadobja martalékul szenvedélyeinek. Fiam, mérd fel helyzetedet és kerüld a rosszat, és saját magadért sose szégyenkezzél. Van szégyenérzet, ami bűnnek melegágya, s van szégyenérzet, ami dicsőség és kegyelem. Ne légy túl szigorú önmagaddal szemben, s ne kelljen vesztedre szégyellned magadat. Ne hallgass, ha szavad mentségül szolgálhat, s ne rejtsd véka alá bölcsességedet. Mert hogy a bölcsesség a szóban nyilvánul meg, az okosság pedig a nyelv válaszában. Az igazságnak sohase mondj ellent, tudatlanságodért bízvást szégyenkezhetsz. Bűneidet ne szégyelld sose megvallani, és ne szegülj szembe a folyó sodrával. Félkegyelműnek ne állj szolgálatába, ne keresd a hatalmasok kegyét, ha döntesz. Halálod napjáig küzdj az igazságért, maga Isten, az Úr harcol akkor érted. e lég nagyot mondó, nyelveddel hősködő, mihaszna,és hanyag a munkádban. Ne légy a házadban bátor, akár az oroszlán, a szolgáddal szemben pedig gyáva. Ne nyisd ki a kezed, hogy elvégy valamit, s ne csukd össze, amikor adakoznod kéne” (Sir 4,11-31)

Évközi 12 hét hétfő

Évközi 12 hét hétfő          
Ter 12, 1-5; Mt 7, 1-5
„Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából”

A teremtő Isten művét az emberiség megrontotta azzal, hogy megszegte Isten legfőbb parancsát. A végtelenül szerető, minden ügyünket szívén viselő Istent elhagyta az ember. Az a csodálatos érzés, hogy Isten gyermekévé fogadta az embert, nem elégítette ki őket. Ők maguk akartak minden érték szerzője, minden jó mércéje lenni.  Inkább hittek a kísértőnek, elfogadták, hogy a lázadás gyümölcseként a világ urai lesznek. Isten úgy mutatkozik be a hetvenöt éves Ábrahámnak, ahogy valamikor az ősszülőknek: Én vagyok az élő, az egyetlen, a végtelen Isten. Amiket az emberek istenként tisztelnek, azok csak teremtmények. Az ostoba ember csinálja őket és előttük leborulva elhiteti önmagával, hogy szellemi és testi ereje isteni méltóságra emelkedett. Ebben a hitben élt Ábrahám is. Isten ezt az áldatlan állapotot benne akarta megszüntetni. Mivel szülei, testvérei, rabszolgái egyformán gondolkodtak, mindent el akart különíteni. Ábrahám Isten kegyelméből miután felismerte az egyetlen helyes utat, rálépett erre az útra, amely biztonságossá tette az ember földi életét, halála után pedig örökéletet kínált neki. Ehhez azonban szakítania kellett régi életformájával. Birtokot ugyan nem kellett elhagynia, mert a legelőket bérelték, de a család biztonságát elveszíteni kockázatos volt. Az ígéret viszont igen sok jót sorakoztatott föl Ábrahámnak, aki megfontolta, és döntött. Ábrahám hetvenöt éves volt. Felesége, Sára nem tudott gyermeket szülni. Így kihalt volna az életnek az az ága, amelyet ő kapott. Eltűnt volna a földiek közül. A nagy ígéret ez volt: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, naggyá teszem neved, és áldott leszel” Ábrahámnak ezt az áldást meg kellett érdemelnie. Rengeteg birkája és sok szolgája volt eddig is, de saját életének folytatása megszakadni látszott. Hogy ezt az áldást, további gyarapodását az állattartásban nem a rokonok biztosítják, hanem a most megismert élő Isten, ezt tettekkel kellett bizonyítania: ki kellett lépnie a rokoni körből. El kellett költöznie egy távolabbi vidékre, ahol még sosem járt. Egyelőre ott sem lesz sajátja a talpa alatti föld, - s ez megint csak hit tárgya marad- majd utódai kapják meg évszázadok múlva. Ha ezt is el tudja fogadni, újabb áldás teljesül majd általa: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (3)„Elindult tehát Ábrahám, ahogy az Úr megparancsolta neki”(4)

BOLDOG BERNARDA BÜTLER

BOLDOG BERNARDA BÜTLER 

szűz, III. r., rendalapító 

(1848-1924) 

A svájci Auw-ban született. Nyolcan voltak testvérek. Szülei Isten és felebarát iránti szeretetben nevelték. 15 éves korában szüzességi fogadalmat tett, 19 évesen pedig belépett Altstattenben a Segítő Szűz Mária ferences nővérekhez. Itt néhány idős nővér élt akkoriban. A Verena keresztneve helyett itt kapta a Mária Szent Szívéről nevezett Mária Bernarda nevet. A szerzetben értékes emberi tulajdonságai és erényei révén hamarosan a novíciák mesternője, majd a ház elöljárója lett. Sürgette a szabályok megtartását, a fegyelem terén mutatkozó lanyhulás megszűntetését. Bevezette az Oltáriszentség állandó imádását. Mindezek következtében a szerzetesi élet virágzásnak indult, a hivatások száma örvendetesen emelkedett. Egy ecuadori püspök 1887-ben nővéreket kért hazájába. Mária maga indult el hat társával a misszióba, ahol különösen a szegények felkarolásával segítette az Egyházat. Már itt tervezte szerzete átalakítását missziós renddé. A nyolc évi termékeny munkának azonban vége szakadt, amikor Alfaro tábornok átvette a hatalmat és egyházüldözést támasztott. Elvette az egyházi vagyont, a szerzeteseket elkergette. Így Bernarda nővérnek és társainak is el kellett hagyniuk az országot. 1895. aug. 2-án a kolumbiai Cartagoban telepedtek le, ahol a kongregáció gyorsan növekvésnek indult. 1912-ben Cartago érseke egyházmegyei szinten jóváhagyta a Segíto Szűz Mária Ferences Missziós Nővérek kongregációját, mely Kolumbiában, később Brazíliában, Ausztriában, Olaszországban létesített házakat. Az ifjúság oktatásával, a szegények, betegek gondozásával foglalkoztak. Bernarda anya halála előtt négy évvel lemondott főnöknői tisztségéről. Cartagoban hunyt el 1924. máj. 19-én. Különösen a szegények és a hátrányos helyzetuek gyászolták. II. János Pál 1995-ben avatta boldoggá.
„Igazi erős nő, okos, sokak lelki vezetője, jeles ferences és misszionárius. Egyházának és a ferences Családnak fényes tanúságtételt hagyott az evangéliumnak és a legkisebbeknek való teljes elkötelezettségről. Karizmája továbbra is eleven az Egyházban - elsősorban kongregációjában. Megosztotta a szegények szenvedéseit, fáradozott Isten gyermekei méltóságának elismertetésén.”
A Ferences Postulatio beszámolójából - 1995.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bernardát arra segítetted, hogy a Ferences Missziós Nővérek társulatát megalapítsa, s nővérei elott példájával világoskodjék. Add, hogy közbenjárására és példájára téged itt a földön egyre igazabb szeretettel szeressünk, az örök életben pedig színről színre meglássunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

BOLDOG EBNER MARGIT

BOLDOG EBNER MARGIT 

domonkos apáca

*Donauwörth, 1291 körül. +Maria-Medingen, 1351. június 20.

Margit az augsburgi püspökség Donauwörth nevű helységében az Ebnerek jómódú és tekintélyes nemzetségéből született. A szülői házban nőtt fel, és tizennégy vagy tizenöt éves korában belépett a szülővárosától nyugatra fekvő Medingen domonkos kolostorába.

Korábbi vallási életéről egyszer bevallotta, hogy Isten mindig megtartotta atyai hűségében és oltalmában. 1312. február 6-án súlyosan megbetegedett; három éven át ágyhoz kötötték szívbántalmai és bénulásai. Eleinte nem tudott mit kezdeni betegségével. Földi orvosságok nem hoztak számára gyógyulást, lelki vigasztalásai hiányoztak; nővértársai pedig mindinkább visszahúzódtak tőle; egy számára különösen kedves ,,boldog nő'' azonban beszélt neki az Istenért elviselt szenvedés értékéről és az imádság áldásáról. Ekkor felismerte Margit, hogy egyedül Isten az igazi hűség. Ettől kezdve eltűnt a szenvedésével szemben érzett ellenszenve, sőt már azt sem kívánta, hogy egészséges legyen, hanem teljesen át akarta magát adni Isten akaratának. 1326-ig gyakran szenvedett, de idővel javult az egészségi állapota.

Amikor 1324--25-ben a kolostor közösségének háborús veszély miatt ideiglenesen szét kellett szóródnia, Margit egy nővértársa kíséretében a szülői házába ment, s ott ugyanolyan visszavonultan élt, mint azelőtt a kolostorban. Örömmel tért vissza Medingenbe ,,azzal a szilárd elhatározással, hogy a jövőben valóban Isten akarata szerint él, és egyedül csak Őt keresi. A következő évtizedben az addiginál biztosabban járta Istenhez vivő útját.''

1332. október 29-én Nördlingeni Henrik (+1379 után) világi pap meglátogatta a kolostort; ,,Margit kilépett magányosságából, hogy hallja Isten igaz barátjának hangját, ő pedig felismerte, hogy Isten nagyot akar tenni Margit lelkével. Henrik jóságos, lélekkel telített szava olyan volt számára, mint a tél hosszú dermedtsége utáni tavaszi eső.'' Tizenkilenc éven át maradt Margittal lelki kapcsolatban. Henrik még nyolcszor járt Medingenben, s amit szóban nem tudtak elrendezni, levélváltással folytatták. Ebből a német nyelven fennmaradt első levelezésből megmaradt Margitnak egy Henrikhez szóló levele és Henriknek Margithoz intézett ötvenhat levele. A Nördlingeni Henrikkel való első találkozástól kezdve Margit ,,Isten barátai'' közé tartozott. Már régebben is hallott róluk, de visszavonultságában nem kereste, hogy csatlakozzék hozzájuk. ,,Isten barátai''-nak, akik közé világiak, papok és szerzetesek tartoztak, a keresztény élet volt a céljuk abban a vigasztalan időben, amikor a pápák Rómából Avignonba települtek át. Margit Henrik révén került velük közeli kapcsolatba.

1335. február 28-án Margit rendkívüli kegyelmekben, misztikus élményekben részesült. Miközben a nővérek kórusának oltára előtt térdelt, nagy szeretet ébredt benne Jézus neve iránt. Olyan lenyűgöző módon tapasztalta meg Isten szeretetét, hogy úgy érezte: elvesztette a szívét. Betegsége miatt semmiféle nehezebb vallási gyakorlatot nem vállalhatott magára. Lemondott mégis némely ételről, így a húsról, halról, gyümölcsről és borról, s kemény fekhelyen aludt. Panasz nélkül, sőt vidáman, hálásan és mindig szeretetre méltón viselte el szenvedéseit. Minden földi dolog elhalványult számára Isten valósága előtt, és áthatotta csodás ereje. A későbbi években is meglátogatták testi szenvedések, de mindent elviselt abban a tudatban, hogy valamennyi kínja ahhoz teszi hasonlóvá, akit mindenekfölött szeret: a keresztre feszített Úrhoz.

1344-ben Nördlingeni Henrik arra kérte Margitot, hogy rendezze és foglalja össze lelki élményeit, amelyeket 1312 óta naplószerűen feljegyzett, vagy Henrikhez intézett leveleiben rögzített. Margit 1344 decemberében és 1345 januárjában teljesítette a megbízatást.

Henrik megdicsérte ugyan a munkát, de még pótlását és a naplók további vezetését kívánta. Így jött létre a feljegyzések második része, amely kiegészítéseket tartalmaz, és újakat is 1345-től 1348-ig terjedően. Első megfogalmazásának nyoma veszett. Egy 1353-ból való másolaton kívül, amelyet a medingeni kolostorban őriznek, és amely az 1882. évi kritikai kiadás alapjául szolgált, vannak még különféle másolatai és kivonatai, valamint két latin fordítása. A Napló józan, csaknem egyhangú nyelvezetű, de a feltétlen igazság bélyegét viseli magán. Ezekkel a szavakkal fejeződik be: ,,Semmit sem kívánok azon kívül, amit Jézussal és Jézusból és Jézusban kapok.'' Ebből a beállítódásból magyarázható Margit bensőséges szeretete a gyermek Jézus, a kereszten, a szentségben, az oltáron lévő Üdvözítő, az Úr neve, sebei, Szíve és drága Vére tiszteletére végzett ájtatosság iránt.

Margit utolsó hónapjairól nem tudunk semmi közelebbit. 1351. június 20-án halt meg Maria-Medingenben. Halála után is tartott az a tisztelet, amely már élete folyamán is megnyilvánult iránta a kolostoron belül és kívül egyaránt. Margitot nem közönséges sírboltba temették el, hanem a káptalanterem közepén. A sírjához fűződő alapítványok és fogadalmi táblák tanúsítják évszázadok óta tartó tiszteletét, melyet a Szentszék 1979. február 24-én megerősített.

Jézus Szíve Litánia 17.

Jézus Szíve, dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak, irgalmazz nekünk!

 
Jézus születésekor az Atyától tanulta a nagylelkűséget Mint isteni Személynek, szüksége volt az isteni természetre, hiszen minden személy a természete alapján Isten, angyal vagy ember. Az isteni természet nem szaporítható, mint az angyali és az emberi. Az Atya pedig nem habozott odaajándékozni Fiának a végtelen isteni értelmet és akaratot, a mindentudást és mindenhatóságot. Ez a végtelen szeretet. A megtestesült Istenember nem adhatja oda senki emberfiának a teljes istenséget, mert azt befogadni nem tudná senki, de amennyit befogadni képes valaki, adja neki szívesen. Ez történik a szentáldozásban, hiszen Jézus emberi testével és vérével, azaz emberségével elválaszthatatlanul össze van kötve istensége, és Ő egészen adja önmagát. Nem dekázva, nem elcsalva, mint egyes kufárok, hanem valóban dúsgazdagon. Hihetetlen ostoba tud lenni az ember Ádámtó, Évától kezdve mind a mai napig. Zseniális ésszel rendelkeztek, tudták, hogy mindent Istentől kaptak. Jött egy senkiházi gazember, aki nem adott még egy porszemet sem nékik, s azzal kezdi: Isten becsapott benneteket, mert fél, hogy rájöttök a titokra, és a tiltott gyümölcsből étkezve ti is istenek lesztek. Azóta is röhögve dumálja ezt a szöveget. Az emberek nagy része pedig most is elhiszi ezt neki. Vagy nem így van? Mi magyarok nem vagyunk állandóan becsapva hatvankét éve? Uram, irgalmazz!