APOSTOLOK CSELEKEDETEI 52.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI
ApCsel 18,9-18 

Az Úr pedig azt mondta éjjel látomásban Pálnak: Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban. Ott maradt tehát egy évig és hat hónapig, s közben tanította nekik az Isten igéjét. Egyszer azonban, amikor Gallió volt Akhája prokonzula, a zsidók egy akarattal rátámadtak Pálra. Odavitték az ítélőszékhez, és azt mondták: Ez törvényellenes istentiszteletre beszéli rá az embereket! Mielőtt azonban Pál szóra nyitotta volna száját, Gallió így szólt a zsidókhoz: Zsidó férfiak! Türelemmel lennék hozzátok annak rendje s módja szerint, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy nagyon gonosz bűntettről volna szó. De ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről folyik a vita, intézzétek el magatok. Ezekben én nem akarok bíró lenni. S elűzte őket az ítélőszéktől. Erre mindnyájan megragadták Szosztenészt, a zsinagóga elöljáróját, és megverték az ítélőszék előtt, de Gallió ezzel sem törődött semmit. Pál pedig még jó ideig ott maradt, aztán búcsút vett a testvérektől. Miután Kenkreában megnyíratta a fejét, fogadalma volt ugyanis, elhajózott Szíriába, és vele ment Priszcilla és Akvila is.
Új helyzet alakult ki Korintusban, amikor Pál segítőtársai: Szilás és Timóteus is megérkeztek a kikötővárosba. Pálnak nem kellett sátorvásznat szőnie a Rómából kiűzött Aquilával és feleségével, Priscillával. A vele lévő irat-tekercseket tanulmányozhatta egész nap, esténként pedig átmentek a zsinagógába. Pál a nappal átböngészett ószövetségi iratokból olvasott fel a hallgatóságnak. Ebben is Jézus nyomdokain járt el, mert Ő rengeteget vitatkozott ellenfeleivel, a zsidó rabbikkal és a vezető réteghez tartozó farizeusokkal. Pálnak még nem álltak rendelkezésre az Újszövetség könyvtekercsei. a Saját kiképzése alkalmával az ószövetségi iratok mellett Jézustól hallgathatta az evangélium érveit. Korintusban azt kellett bizonyítania zsidóknak, hogy nincsenek pogány bálvány istenek, a rómaiak több,mint kétezer bálványa egyszerű kacat, de Ábrahám, Izsák és Jákob Istene még a világ teremtése előtt isteni szüléssel átadta teljes isteni természetét öröktől fogva született Fiának, aki a Názáreti Jézusban emberként is megszületett, hogy szenvedésével és halálával megváltsa az összes embert. Saul (Pál) damaszkuszi megtérése, és Jézussal való személyes találkozása utána pusztába pótolta az apostol-képzést, amit a tizenkettő három év alatt kapott Galileában és Júdeában. „A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit ő tesz, azt teszi a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, s mindent megmutat neki, amit tesz. De még nagyobb dolgokat is mutat neki, hogy csodálkozzanak rajta. Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli”(Jn 5,19-23) A zsidók és pogányok nekimentek Pálnak, ő pedig levette felső ruháját, kirázta feléjük, és ezt mondta: Véretek szálljon a fejetekre! Én ártatlan vagyok. Mostantól a pogányokhoz fordulok” (ApCsel 18,6b) 

Pünkösdre várva 37.

Pünkösdre várva

Szent Lukács evangéliumát befejezve így kezdi második Írását: „Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen azután hogy útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Egyszer, amikor velük együtt evett, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, --úgymond—tőlem hallottatok. Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” (ApCsel 1,1-5)-Valóban rövid idő, feltámadása után a 40. napon Jézus eltávozott a mennyországba. A tanítványok voltak ennek a búcsúzásnak a szemtanúi. De ott, az Olajfák hegyén távozása előtt tisztázta az új helyzetet: Ő elmegy az égbe, vissza az Atyához. Benne teljesült az Ábrahámnak kétezer évvel korábban adott áldás: eljött a megígért Megváltó. Az összes ember minden bűnét és büntetését magára vette, fölvitte a keresztfára: „Megbocsátotta minden bűnünket. A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte” (Kol 2,14) „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,15-16) Már feltámadása estjén megadta nekik a hatalmat: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akiknek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22)

Évközi nyolcadik hét péntekje

Évközi nyolcadik hét péntekje

Jézus az Ember! Számomra, Jézus személyiségében lényeges, hogy Az Igaz Ember mintájával is találkozzak. Felismerni akarom benne azt, akivé engem is szándékozott teremteni az Atya. Mert szeretnék olyanná lenni! Úgy gondolom, hogy Jézusban, Az Emberben, minden olyan személyiségjegy meg volt, ami az Atya szerint jó, szükséges, elvárt, és értékes az emberben. Mert vannak személyiségjegyeink – talán mindegyik olyan -, melyek eredendően jók, de alkalmasak rá, hogy bűnre vigyenek, ugyanakkor azért értékeink, mert jóra vagyunk teremtve! A kettősségünk eredendő, és természetes, ami a szabad akaratunkból eleve érthető. Nyitottságra, mindenre alkalmasságra vagyunk teremtve. Richard Rohr ezt a nyitottságot, szabadelvűségre való hajlandóságunkat nevezi „kezdő szellemnek. Így fogalmaz: „A kezdő szellem azt követeli, hogy készen álljunk a válaszra és a változásra, mivel tudatában vagyunk a bennünk levő rossz és jó sajátos keveredésének. Jézus egy sor keveredést bemutató képet használ, hogy illusztrálja ezt a feszültséget. Úgy tűnik, ezek a képek azt szemléltetik, hogy a világunk különféle dolgok keveréke, és addig nem tudjuk megkülönböztetni őket, amíg nem tanuljuk meg, hogyan lássunk; elveszünk a konkolyban, és nem látjuk a búzát. (…) Mi a búza és a konkoly keveréke vagyunk, és azok is leszünk mindig. (…) Ez a konkoly és búza együttes növekedésének misztériuma az életünk földjén. Több türelem, elfogadás, megbocsátás és szeretet kell hozzá, mint valamilyen képzelt tökéletesség kergetéséhez, mely ráadásul a saját hibáit észre sem veszi. (…) ha elviseljük annak feszültségét, hogy mindkettő bennünk van, akkor megnyílt szívvel hallhatjuk meg az örömhírt. Nem mindennapi alázat kell ahhoz, hogy elviseljük a dolgok sötét oldalát. Egyfajta bátorság szükséges ahhoz is, hogy a jó oldalukat elviseljük.”

Azért idéztem e gondolatsort ide, mert azt hiszem, hogy Isten nem teremtett belénk olyan személyiségjegyeket, melyek ne lennének a sajátjai. Így gondolom azt is, hogy Jézus magán viselte mindazokat. Megjegyzem: nem tartom értelemszerűnek azt, hogy az apostolok, a tanítványok, vagy az evangélisták Jézus minden személyiségjegyében felismerték volna annak jóra való képességét, illetve, ne ütköztek volna meg Jézus néhány tettén. Ebbe a körbe tartozónak vélem a ma megrajzolt két esetet is, melyet Márk elénk tár, anélkül, hogy véleménye lenne azokról. Azonban az újkori bibliamagyarázók – talán mindegyike, de a korábbiaknál sem találtam más magyarázatot – sietnek átvitt értelemmel valami magasztos indokot találni magyarázatul Jézus ezen tetteire. Nem tarthatom kizártnak, hogy igazuk is lehet. De akkor igaza lehet annak is, amit én állítok: hogy Jézus egészen egyszerűen ember is volt. Voltak indulatai, bosszankodott is, elragadhatta őt is a keserűség, a csalódottság. Különösen akkor, amikor már tudja mit kell elszenvednie, pontosan azoktól, akik így viselkednek, így élnek. Ezeknek az ítéleteit kell magára vennie. A mai jelenetnél Lázár feltámasztása után vagyunk, ha nem tévedek, onnan érkezik vissza Jézus Jeruzsálembe. Azért ment Betániába, hogy Lázárt feltámassza, és akkor úgy kell onnan visszatérnie, hogy éhes, és éhségére nem talál enyhülést. Bűn az, ha az ember indulatos, haragvó, csalódott, vagy, elkeseredett? Ha oka van rá, igenis érzelmek dúlnak az emberben, pontosan ezek is kellenek ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni a maga igazával, azért, hogy az Atya igazát képessé legyen elfogadni! Küzdelem, harc, még nem bűn. Voltak olyan idők, amikor az érzelmeket bűnösnek tekintették, talán még ma is vannak olyanok, akik így vélekednek, de mert képtelen az érzelmeikkel együtt élni. Az érzelmek sem nem bűnösek, sem nem jók. Az érzelmeink személyiségjegyek. Az, hogy az érzelmeinkkel mire jutunk, az tehet bennünket bűnösökké, vagy jókká. Bár, még itt is árnyalnám a dolgot: érzelemink következtében elkövetett bűneink is elvezethetnek a jóra! Isten megengedi számunkra vargabetűket, pontosan azért, hogy megmutathassa irgalmas szeretetét, ha én balga másképpen nem vagyok képes felismerni másként. Ezek a nagy megtéréseink, amikor belebotlunk életünkben Istenbe! Merem azt mondani, ezek az Istenbe való belebotlásaink sokkal többet érnek számunkra, mint jócselekedeteink!

Jézus tudott szenvedni, és szenvedéseibe bele halni is. Mennyivel inkább szeretünk mi a szenvedések elől kitérni, halálunkat elkerülni. Pedig, lehet, hogy ezzel a magunk feltámadását is sikerül elkerülnünk! Pedig az lehet az igazán Nagy Találkozásunk Istennel!

Atyám, sokat kívánsz tőlem, de mindig velem vagy és segítesz kegyelmeddel és jelenléteddel. Segíts, hogy bölcsen használjam időmet Országodért! Ámen

PAREDESI SZENT MÁRIA ANNA

PAREDESI SZENT MÁRIA ANNA 

szűz, III. r.

 (1618-1645)

Teljes neve: Jézusról nevezett Paredesi Mária Anna. Marianna néven is szerepel. Szüzessége miatt „Quito lilioma”-ként emlegették. Ecuador fővárosában, Quitoban született, s korán árvaságra jutott. Gyermekkorától kezdve imádságos lelkületű, önmegtagadó életet élt, keményen böjtölt, igen tisztelte a Szeplőtelen Szűz Máriát. Assisi Szent Ferenc buzgó követője volt, a quitoi ferenceseknél felvette Szent Ferenc bűnbánó III. rendjének ruháját. A kísértések legyőzése miatt nem riadt vissza vezeklőöv viselésétől, önostorozástól sem. Fején a fátyol alatt töviskoszorút hordott. Amikor hallott a Japánban vértanúságot szenvedett három jezsuitáról, nagy erővel kelt fel benne a vértanúság vágya. Elhatározta, hogy útnak indul, hogy a pogány népeknek hirdesse Isten dicsőségét. Hamarosan belátta azonban, hogy tervét nem tudja keresztülvinni, nem ez az Isten akarata. Az o feladata: felkarolni a városban az indiánokat, négereket. Felkereste tehát a rászorulókat, a betegeket, bajbajutottakat, a földrengés áldozatait, és ahogy tudott, segített rajtuk. Csak akkor hagyta el házát, amikor az istentisztelet vagy a felebaráti szeretet követelte. Amikor pestisjárvány tört ki a vidéken, hősiesen életét ajánlotta fel Istennek embertársai megmentéséért. Isten elfogadta áldozatát. Megkapta a pestist és mint a szeretet vértanúja fejezte be életét 28 éves korában. XII. Piusz pápa 1950-ben avatta szentté. Ecuador állam védőszentjeként tiszteli.

Részlet XII. Piusz pápa beszédéből:

Megvan a szent bűnbánatnak és az önként vállalt vezeklésnek az a mennyei édessége, amelyet az ideigtartó és mulandó javak nem tudnak nyújtani. Ezt Mária Anna gyakran tapasztalta, és miközben Isten iránti szeretete és az emberek iránti jósága szigorú vezeklésre ösztönözte, ügyelt, hogy a többiek hibáiért engesztelést nyújtson… Így iparkodott nemcsak a saját, hanem mások üdvösségét is előmozdítani.

Imádság:

Istenünk, te megadtad a kegyelmet Szent Mária Annának, hogy a világ csábításai között szűzi tisztaságban és állandó böjtölésben úgy virágozzék, mint a liliom a tövisek között. Érdemeiért és közbenjárására segíts minket is, hogy a bűnöktől tartózkodjunk és a tökéletesebbet kövessük. Krisztus, a mi Urunk által.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI 51.

APOSTOLOK CSELEKEDETEI
ApCsel 18,1-8

Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nemrégen jött Itáliából -- mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. Mivel ugyanaz volt a mesterségük sátorkészítők voltak,náluk maradt és dolgozott. Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket. Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik:A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek. Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.
Sok fáradság, szenvedés után viszonylag kevés a megtérő az addig bejárt városokban. Pál nem csügged el, indul tovább, Korintusba megy, a nagy kikötővárosba, ahol rengeteg ember él. És sok az érkező, távozó hajós, vagyis az idegen. Mire számíthat ott Pál apostol? Módszere a szokott: a korintusi zsinagógában, népe körében kezdi hirdetni az evangéliumot. Ott van minden szombaton, hirdet és vitatkozik. Aquila nevű zsidónál vállal munkát. Kecske és teveszőrből sátorlapokat sző, ezzel keresi hét közben a kenyerét. Amikor Szilás és Timóteus megérkeznek hozzá, még több időt tud szánni vérszerinti népe térítésére. Egyre több a vita Jézus Krisztus megváltói küldetéséről. Az eredmény lehangoló, mert vitapartnerei káromolják Jézust, ahelyett, hogy megtérnének. Erre elhagyja a közösségüket, Jézus tanácsa szerint még a náluk ráragadt port is lerázza ruhájáról, és átmegy a pogányokhoz. Egyedül a zsinagóga elöljáróját említi Lukács, a zsidók közül ő tért csak meg.