Sirák Fiának Könyve 36.

Amikor a zsidó vezetők királyt követeltek Sámuel prófétától, egyik érvük az volt,hogy Sámuel, aki kisfiú korától Isten választott prófétája volt, öreg korában nem dicsekedhetett a fiaival. 

 
A királyt követelők kezében a másik érv az volt, hogy minden népnek van gazdag vezetője, aki a trónon méltó módon képviseli a választott népet. Talán ez ihlette meg Sirák fiát a bölcs gondolatsor megírására: „A bölcsesség fölemeli a szegény fejét, s a főemberek között juttat neki helyet. Senki fiát ne dicsérd a szépsége miatt, s a külseje miatt ne vess meg senkit” (Sir 11,1-2) Az Úr első királynak Sault jelölte ki, és rendkívüli módon mutatta be Sámuelnek.„Akkoriban élt Benjamin fiai közt egy Kis nevű ember, Abiel fia volt. Volt egy élte virágjában levő, Saul nevű daliás fia. Izrael fiai közt nem volt nála daliásabb: egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Történt, hogy Kisnek, Saul apjának elkóboroltak a nőstény szamarai. Ezért Kis azt mondta fiának, Saulnak: Végy magad mellé egy szolgát és kelj útra. Menj, és keresd meg a szamarakat. Amikor Cuf vidékére értek, Saul azt mondta szolgájának, aki elkísérte: Gyere, térjünk vissza, mert atyám már nem a nőstény szamarak miatt, hanem miattunk kezd aggódni. De az így felelt: Ott a városban él Istennek egy embere, tekintélyes ember, amit csak mond, az mind valóra válik. Menjünk el hozzá, hátha útbaigazít abban a dologban, amelyben járunk. Saul erre azt mondta szolgájának:Ha netán elmennénk, ugyan mit vinnénk annak az embernek. A kenyér kifogyott tarisznyánkból, ajándék nincs nálunk, hogy felajánlhatnánk Isten emberének. Mit adhatnánk hát neki? Ám a szolga megfelelt Saulnak e szavakkal: Nézd, még van egy negyed sékel ezüstöm. Ezt adom oda Isten emberének, hogy adjon nekünk útbaigazítást. Helyes a beszéd, válaszolta Saul. Lányokkal találkoztak, akik vizet mentek meríteni. Megkérdezték tőlük:Otthon van a látóember? Hajdan, amikor az Istent mentek megkérdezni, ezt mondták Izraelben:Gyertek, menjünk a látóemberhez. Mert akit mostanság prófétának hívnak, azt régen látóembernek mondták. Igen, felelték nekik, erre van, előttetek. Épp most érkezett meg a városba, mert ma nagy áldozati lakomát tart a nép a magaslaton. Ha b betértek a városba, még itt éritek, mielőtt fölmenne a magaslatra az áldozati lakomára. Mert a nép addig nem kezd enni, amíg ő ott nincs. Ő áldja meg ugyanis az áldozatot, s csak azután esznek a meghívottak” (1Sám 9,1-13) A két férfi okosan igyekezett, a kapuban találkoztak Sámuellel, aki indult felfelé. Nem lepődött meg, mert az Úr előző nap megmondta, hogy mikor keresi az az ember, akit királlyá kell felkennie. Ezt Amikor a lakoma helyére értek,Sámuel szólt a szakácsnak az ő jelenlétükben, hogy hozza eléjük azt a két húsdarabot, amit előző nap megjelölt. A szakács sietve vitte is a combot meg a zsíros fartőt, és Saul elé tette. A lakoma után Sámuel házába térhettek aludni. Másnap pedig a mezőig kísérte ki őket Sámuel, és az olajos szarvból ráöntötte a királlyá kenő olajat. Saul hiába mentegetőzött, hogy törzse is a legutolsó, ő maga sem gondolt erre. Isten így készítette elő a királlyá kenést, majd a nép is megválasztotta királyának. (11,12-15) Később Saul elvesztette Isten kegyét, és felemelte Dávidot. „Milyen kicsi a méh a röpködők között, mégis, amit termel, az pompás édesség. A ruhádra, amit hordasz, ne légy soha büszke, és ne tetszelegj, hogyha más magasztal. Mert a Fölségesnek művei csodásak, de a ténykedését senki sem láthatja. Már nem egy uralkodó az utcára került, és megkoronáztak semmibe vetteket. Megvetés lett sorsa számos hatalmasnak, és sok nagyra tartott került más kezére. (Sir 11,3-6)

DAMASZKUSZI BOLDOG VÉRTANÚK

DAMASZKUSZI BOLDOG VÉRTANÚK

+1860. július 9/10.

Damaszkusz kapui előtt ment végbe Isten országának egyik legnagyobb diadala: a népek apostolának, Pálnak megtérése. Ám éppen ez alkalommal hangzott el újból eme ország elterjesztésének az alaptörvénye: ,,... eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal... Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie'' (ApCsel 9,15 sk). Nemcsak Pálnak, hanem e város keresztényeinek is újból beigazolódott e szavak érvényessége.

1860. július 9-től 12-ig sokat kellett szenvednie a damaszkuszi keresztény közösségnek. A drúzok titokzatos és fanatikus szektája Libanonban és Szíriában gyűlöletét és irigységét a jobb helyzetben lévő keresztények ellen fordította. Gyermekek civakodása váltotta ki Libanonban 1860 májusában az első puskaropogásokat. Gyilkolva és gyújtogatva rohantak a drúzok a keresztényekre. Damaszkuszban is, ahol a drúzok közvetlenül a keresztények mellett laktak, csakhamar kitört a viszálykodás.

A keresztényeket nagyon tisztelték ebben a túlnyomóan mohamedán városban. Különösen a katolikus szerzeteseket: a ferenceseket, jezsuitákat, lazaristákat és a vincés nővéreket nagyra becsülték az iskolában és a betegápolásban tanúsított önzetlen tevékenységük miatt. A török helytartónak, Ahmed pasának és Abdallah muftinak viszont kapóra jött a drúzok dühe. Amióta a franciák az 1856. évi párizsi szerződésben arra kényszerítették őket, hogy ne folytassák a keresztények különleges megadóztatását, csak az alkalomra vártak, hogy ezen a környéken kiirtsák a keresztény hitet. Szerencsére volt a városban még egy erős férfi, aki kedvezőbb érzülettel viseltetett a keresztények iránt: Abd el-Kader (1807--1883) emír. Algírban kitért a franciák elől, és számos hívével együtt itt telepedett le. Mentes volt a bosszúvágytól, s nagyra becsülte a keresztényeket. Június 30-án képes volt meg is hiúsítani a kereszténynegyed elleni támadási kísérletet.

A fanatikusok azonban nem nyugodtak. Azzal az ígérettel izgatták fel a csőcseléket, hogy nekik jut a gazdag keresztények vagyona. 1860. július 10-én a vérszomjas és pénzsóvár tömeg török katonákkal megerősítve és az ő vezetésükkel benyomult a kereszténynegyedbe. Borzalmas gyújtogatás és öldöklés kezdődött. 2.400 házat kifosztottak és hamuvá égettek, 6.000 védtelen és fegyvertelen keresztényt megöltek, köztük a különféle keresztény rítusok harminc papját és három püspökét. Ha a nemes és derék Abd el-Kader kis csapatával nem vett volna oltalmába néhány ezer keresztényt (jezsuitákat, lazaristákat és nővéreket is) bizonyára egy túlélő sem maradt volna.

A ferencesek nem keresték Abd el-Kader oltalmát. Teljes biztonságban érezték magukat szegény kolostoruk falai között. 1233 óta éltek ferencesek a városban, s békét és megértést hirdettek mindenkinek, s minden rászoruló segítséget kapott tőlük. A kolostor létszámát tekintve is kicsi volt: hat pap és két fráter élt benne, egy kivételével mind spanyolok:

Ruiz Emmánuel (*1806) évekig működött a Szentföldön, majd a damaszkuszi kolostor gvárdiánja és plébánosa lett.

Volta Carmelus (*1803) nyelvtudása miatt került ide, hogy fiatal testvéreit arabul tanítsa.

Kolland Engelbert (*1827) tiroli származású, az összes európai nyelvet beszélte. Káplánként működött Emmánuel atya mellett. Vidámsága és fáradhatatlan jósága miatt a nép Abuna Melak-nak, ,,angyali atyának'' hívta.

Ascanius Nikánor (*1814) húszévi spanyolországi működés után került Damaszkuszba.

Két fiatal páter, Alberga Miklós (*1830) és Soler Péter (*1827) az arab nyelv tanulása céljából tartózkodott a kolostorban.

A hat pap mellett két laikus testvér, Pinazo Ferenc (*1802) és Fernandez János gondoskodott a templom és a kolostor napi szükségleteiről.

Éppen a kolostorban tartózkodott három vér szerinti testvér: Massabki Ferenc, Mooti és Ráfael, akik szoros kapcsolatban álltak az atyákkal. Az ország maronita[11] katolikusai közé tartoztak. A hetvenéves, tehetős Ferenc vendégbarátsága és erényessége miatt egész Damaszkuszban nagy tekintélynek örvendett. Mooti kereskedését és iparát elhagyva a jótékonykodásnak és az imádságnak szentelte magát. Arab nyelvet is tanított a kolostori iskolában. Ráfael szigorú aszkézisben élt, és mindennap betért imádságra a kolostor templomába. Amikor hírét vették, hogy támadás fenyegeti a ferenceseket, a kolostorba siettek, hogy az atyák mellett legyenek.

Úgy tűnt, hogy a kolostor falai ellenállnak a rohamnak. Éjfél felé azonban hirtelen vad lárma töltötte be a folyosókat. A kolostor egykori szolgája elárulta a törököknek a rejtett bejáratot. A gvárdián azonnal a templomba sietett, kinyitotta a tabernákulumot. Alig hogy megáldoztatta a rendtársait és a három Massabki testvért, a támadók máris benyomultak a templomba.

Vezetőjük bekiáltott a félhomályos térségbe: ,,Hol van Massabki Ferenc?'' Előlépett és megkérdezte: ,,Mit akartok tőlem? Itt vagyok!'' A beszélő kétszínűsködött: ,,Abdallah küldött minket, hogy megmentsünk, ha felesküszöl Mohamed prófétára.'' Az ősz ember így válaszolt: ,,Abdallah pontosan tudja, hogy nem tagadom meg keresztény hitemet. Megvan azonban az oka, hogy miért éppen engem kerestet. Tartozik ugyanis még nekem 8.000 forinttal. Megtarthatja, a lelkemet azonban nem kapja meg.'' Ezután a többiekhez fordult: ,,Testvéreim, álljatok szilárdan a hitben! Aki a végsőkig kitart, elnyeri a dicsőség koronáját.'' És máris a térdére bukott; borzalmas kardcsapások hasították szét a fejét. Két testvére is ugyanígy járt.

A gvárdián térdre borult a főoltár előtt. Kezében azt a kis arab evangéliumos könyvet tartotta, amelyet mindig magával vitt, hogy a népnek olvasson belőle. Arra a felszólításra, hogy fogadja el a mohamedán hitet, kijelentette: ,,Keresztények vagyunk. Készek vagyunk arra, hogy meghaljunk a hitünkért.'' Őt és a többieket is szörnyűséges módon ölték meg.

A vérontás után lassan kijózanodott a csőcselék, és az őrjöngés aggódó rémületté változott. Egy francia expedíciós hadtest vonult be Damaszkuszba. Mintegy 100 katonát statáriális eljárás alapján agyonlőttek, 200 banditát felakasztottak, 2.000 továbbit bevonultattak a hadseregbe.[12]

1885-ben kezdődött meg a nyolc ferences boldoggá avatási pere. Amikor 1926-ban a per a befejezéséhez közeledett, Damaszkusz maronita érseke más keleti püspökök nevében is azt kérte XI. Pius pápától, hogy avassa boldoggá a három Massabki testvért is. 1926. október 10-én azután együttesen avatták boldoggá a tizenegy vértanút. [11] A minoriták szír nyelvű keresztények Kisázsiában és

Egyiptomban. [12] Chanel Szent Péter (lásd: A szentek élete, 177. oldal) esetében az Egyház az ilyen jellegű megtorlást megakadályozta.

 

Évközi 14 hét csütörtök

Évközi 14 hét csütörtök       
Ter 44, 18-21. 23b-29; 45, 1-5; Mt 10, 7-15
„Ne féljetek és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba” 

Amikor József az első bevásárló úton felismerte testvéreit, meglepődött, és meg örült nekik,de tisztázni akarta, hogy milyen a család belső élete. Megbánták-e bűnüket a tettesek? Mi történt öccsével, Benjaminnal, meggyőződni arról, él-e még apja, akitől minden tehetségét örökölte, akitől annyi figyelmes szeretetet kapott. Ehhez próbatételre volt szüksége. Ezért kötötte ki, hogy újabb gabonavásárláshoz el kell hozniuk Benjamint, de csökkenteni akarta félelmüket. Ezért rakatta vissza a zsákokba a vásárolt gabona árát, adatott szolgáival útravalót testvéreinek. Otthon nagy volt az öröm a kenyérgabona láttán. A boldogságot azonban beárnyékolta a megszorító rendelkezés, hogy újabb vásárlás csak Benjamin jelenlétében lehetséges. József ismerte apja érzelmeit. Sejtette, hogy nem engedi el könnyen az édestestvérét. Amikor fogytán volt a gabona, és semmi remény nem nyílt vásárlásra, Jákob beleegyezett, hogy Benjamin bátyjaival menjen. Szükség volt ehhez még Júda nagylelkű ajánlatára: ha netán a nagyúr nem engedné vissza Benjamint, akkor inkább ő marad ott fogolyként helyette. József nagyon megörült régen látott öccsének, de ennek ellenére még egy próbát tett a többi testvérrel. Azt gondolta, hogy Benjamin zsákjába beledugatja a saját ezüst poharát, majd utólagos közúti ellenőrzést tartat embereivel. A testvérek sajnálták öccsüket, hogy lophatta meg jótevőjüket, de cserbenhagyni semmiképpen nem akarták. Ekkor kért négyszemközti beszélgetést Júda. Egymással szemben áll két testvér. Egyik sem tudja, hogy sorsuk sokkal távolabbra mutat. József a maga sok-sok szenvedésével a Megváltó előképe. Júda is az: a tizenkét fiú közül ő kapja majd a nagy áldást Jákobtól, hogy az ő késői unokája lesz a Megváltó. Az őszinte önfeláldozás a testvér helyett meggyőzi Józsefet. Mindenkit kiküld a tárgyalásról. Minden beosztottja elképed: nem fél az alkirály tizenegy idegen férfitől, akik közül az egyik rajta kapott tolvaj? Az ajtón kívül aztán még jobban elképednek: az alkirály hangosan sír. Az idegenek nyelvén beszél, és kirajzolódik egy igen érdekes történet minden rejtelme. Annyi emberi gonoszság durva világában mi is tanuljunk meg örülni! Az egész világot ellátja kenyérrel a mi Jézusunk: saját Testével és ennivalóval is. Mi magyarok megszenvedtünk érte, de elpártolással megbántottuk. A magyarság hívő része imádkozik tékozló testvéreiért. Jézus ezt a szolidaritást várja tőlünk.„Hála légyen az Istennek, ki üdvöt ad az embernek! Allelúja! Vigadjunk! Istennek hálát adjunk! Júda dicső Oroszlánja, a pokollal szembeszáll. Allelúja! Vigadjunk! Istennek hálát adjunk!” (Ősi magyar egyházi ének, 1-2)

Keresztfához megyek 5.

5.Feltekintve a mérhetetlen csillagos égre azon elmélkedünk, hogy a Teremtő Isten az emberek életforrásává rendelte a napot. A többi csillag csak villog, de a napunk óriási hélion gáz tartalékát nem kímélve másodpercenként öt-hat tonna mennyiséget robbant fel. Amíg a túlforró energiamennyiség kitüremkedik a nap felszínére, sok hőt és fényt veszít, de töméntelen növény, állat és ezek gazdája a hétmilliárd ember nyeli az ingyen energiát és szeme lát a sugarak fényénél. Máskor is volt napfogyatkozás, de az Élet Ura ember testének gyilkosai óriási bűnt követnek el, mikor az Isten kedves városából kitoloncolt Messiást istengyalázással vádolják. A pogány Pilátushoz kísérve követelik, hogy minősítse római rabszolgává, katonáival űzesse ki Júdea tartomány fővárosából a Golgota tetején kijelölt rabszolga kivégző helyre. Mindehhez követelik, hogy istenemberi, csodatévő kezét, a jótevők útját járó lábát pedig idomtalan, kovácsolt vasszögekkel rögzítsék a tömör olajfából ácsolt kereszthez. A Nap égitest. Se nem lát, se nem hall, de a mindenek Ura megérezteti vele az emberi gonoszság borzalmait. Ezért írta az ihletett szerző az előző versben: „a Nap elsötétedett, ennyi kínt nem nézhetett. Borzadván rengett a föld. Sírt, kesergett, gyászolt minden az egész nagy természetben, de gyötrelmed nagyobb volt” (4) Hogyne lett volna mindennél nagyobb az Édesanya fájdalma. Hisz általa teljesedett be a több mint hétszáz éve Izajás próféta ajkáról elhangzott jövendölés:„Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy próbára teszitek az emberek türelmét, még az én Istenem türelmét is próbára teszitek?  Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Iz 7,13-14) Akkor Izajás próféta szállt szembe a bálványozó Ácház királlyal, itt a kereszt alatt a Megváltó Édesanyja néz szembe a megvalósult jövendöléssel:„Ne félj, Mária!  Kegyelmet találtál Istennél! Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Dávid házán örökké, s országának nem lesz vége”(Lk 1,30-33) Most pedig „a nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: Másokat megmentett – mondták - most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magadat és minket is. A másik rászólt: Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam országodban. Ezt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban. A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét” (Lk 23,35-46)

Sirák Fiának Könyve 35.

Alázat és igazság.

 
„Ne játszd a bölcset, amikor dolgozol, s ne dicsekedj, amikor nélkülözöl. Jobb, ha dolgozol, s mindened van bőven, mint ha valaki dicsekszik, s nincsen amit egyék. Fiam, csak mértékkel  dicsérd magadat, és annyi  tekintélyt szerezz magadnak, amennyi megillet. Ki  tartja igaznak, aki magához sem az, és ki becsüli meg azt, aki magát gyalázza?”(Sir 10,26-29) Az a bölcs, aki tudja,mi a cél, és igyekszik a cél eléréséhez alkalmas eszközöket megkeresni. A már idézett szöveghez és a még idézhető második feléhez vajon kiket fedezett fel  a kinyilatkoztatott isteni írásban, a Bibliában, akiket  tanítása igazolásához idézni akar. Én két ószövetségi hősre gondolok: Sámsonra és Dávidra. Úgy érzem, hogy a kettő közül a már leírt bölcsesség hőse Sámson.  A Bírák könyvéből idézünk: „Volt egy Szoreából, Dán törzséből való ember, Mánoah volt a neve. Felesége meddő volt, és nem volt  gyermeke. Az Úr angyala  megjelent az asszonynak, és így szólt hozzá: „Magtalan vagy és nincs fiad.  Most azonban vigyázz magadra, ne igyál se bort, se szeszes italt, és tisztátalant se egyél, mert fogansz és fiút szülsz. Borotva ne érintse fejét, mert ez a gyermek Isten nazírja lesz anyja méhétől fogva. Ő lesz, aki majd elkezdi Izraelt kiszabadítani a filiszteusok kezéből.  Az asszony elment, és elmondta  férjének” (Bír 13,2-6a) A jó hírnek a férje is megörült, de szerette volna a boldogító hírt az angyaltól  is hallani. Később az asszony egyedül dolgozott a szántóföldön, amikor ismét megjelent neki az angyal, de megvárta, amíg az asszony elfutott férjéért és kihívta a mezőre. A boldogító hírt meghallva áldozattal köszönték meg Istennek.A fejlődő kisfiút Isten nazírjának nevelték. Amikor legény lett, nőül akart venni egy filiszteus leányt. Lement (hozzá) Timnába. Útközben a szőlőhegyen megtámadta egy fiatal oroszlán. „Rászállt az Úr lelke, és Sámson puszta kézzel széttépte az oroszlánt, mintha csak egy kecskét tépett volna szét”(14,6) Aztán sok hőstettet hajtott végre. Féltek tőle nagyon a filiszteusok. A történetét érdemes végig olvasni (Bír 14-16) Végül beleszeretett egy Delila nevű filiszteus nőbe, a kitudakolta tőle erejének a titkát, lenyírta a haját majd sok pénzért átadta a filiszteusoknak. Megkötözték, kiszúrták mindkét szemét és kézi malmot hajtattak vele. Amikor nagy győzelmi ünnepet rendeztek Dágon nevű bálványuk templomában, mint egy medvét táncoltatták Sámsont. Ő bűnbánattal visszanyerte nazireus erejét, összerántotta a Dágon-templom két főoszlopát, és az összedűlt templom romjai megöltek háromezer filiszteust, de ott halt meg ő maga is.(Bír 16,22-31) Sirák fia bölcs szava:„Fiam, csak mértékkel dicsérd magadat!” (Sir 10,28) „Akad szegény, akit okossága miatt becsülnek, másokat pedig a vagyonuk miatt becsülnek meg”. (Sir 10,30) Dávidra gondolhatott a bölcs. Amikor Isten elvetette Sault engedetlensége miatt, elküldte Sámuelt, hogy menjen el Betlehembe, és Izáj fiai közül kenje királlyá azt, akit Isten kiválasztott. Izáj hét fiát vezette Sámuel elé, aki mindjárt az első szülöttre szavazott lelkében.”Az Úr  azonban ezt mondta Sámuelnek: Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet. (1Sám 16,7) Haza kellett hívni a rétről Dávidot. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: Rajta, kend föl, mert ő az! (13 ) „Egy erősre tettem a koronát, fölemeltem, akit kiválasztottam a népből.”(Zsolt 89,20b) „Akit szegényként is sokra tartanak, azt, ha meggazdagszik, még többre becsülik. Akit addig is megvetnek, míg gazdag, még jobban megvetik, ha elszegényedik” (Sir 10,31)