Hétfő húsvét 3. hetében
ApCsel 6, 8-15; Jn 6, 22-29
„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő”
Az apostolok a csodálatos kenyérszaporításból, a tengeren való gyalog sétából, Péter magán számából és a gyors partot érésből sejtették már, hogy Jézus valami nagyszabású terven dolgozik. Ezért reggel, amikor bementek a kafarnaumi zsinagógába, ahol Jézus beszélgetni kezdett, nem lepődtek meg azon, hogy a zsinagóga udvarán nyüzsgés támadt. Hamarosan kinyitották a zsinagóga ajtaját, és embersereg nyomult be az imaházba. Az arcok ismerősek voltak, az apostolok etették őket előző nap délután a tó túlsó partján. Most csodálkozva kérdezik Jézust: „Mester, mikor jöttél ide?” (25) Ott tartottak ugyanis, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus tanítványait csónakba ültette, ő maga pedig egyedül felment a hegyre.„Bizony, bizony mondom nektek: kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek” (26-27) Jézus nem osztatlanul boldog, amikor előző napi vendégeinek egy vállalkozó szellemű csoportja felkeresi a távoli zsinagógában. Nem kérdezi: Honnan tudtátok, hogy épp itt vagyok? Tudta, hogy megfigyelték, hogy az evezni kezdő tanítványok a csónak orrát Kafarnaum irányába fordították. Jézus nem kérdez feleslegesen. A keresés okát is tudta. Azt szeretnék elérni, hogy az előző napi csodát Jézus ismételje meg ma, holnap és mindenkor. Azonnal közli, hogy nem óhajt ingyen konyhákat nyitni sem Zsidó országban, sem más vidéken. Isten már az ember teremtésekor megadta a módot az emberi táplálkozáshoz. Termőföld, munka, gabona mag. Vetni, aratni, őrölni, dagasztani, sütni kell a kenyeret. Ebbe a folyamatba felesleges lenne az Emberfiának beleszólnia. A szülőtől kár lenne elvenni azt a boldogságot, hogy gyermeke kenyeréhez jókora boldogító hozzájárulást ad. Jézus tudta, hogy az ingyenélők nem kenyeret akarnak, hanem húst és sört. A zsidók a pusztában is megunták a negyven éves mannát. A vita eme részére Jézus kimondja a végszót: az Atya nem arra adta neki a küldetést, hogy felforgassa a teremtés rendjét, hanem arra, hogy a meggyöngült emberi erőket segítse természetfeletti erejével. Segítse azzal „az eledellel, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével” (27) Jézus küldetését ez a pecsét erősíti meg. Érdekes, hogy ezután egy értelmes kérdés fogalmazódik meg a küldöttségben: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”(28) Jézus válasza rövid és bölcs:
„Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”(29) A mai életben is egyedül ez a válasz igazít el: „Higgyetek abban, akit az Isten küldött” Ne higgyetek a hazugság és a gyűlölet követeinek.
ApCsel 6, 8-15; Jn 6, 22-29
„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő”
Az apostolok a csodálatos kenyérszaporításból, a tengeren való gyalog sétából, Péter magán számából és a gyors partot érésből sejtették már, hogy Jézus valami nagyszabású terven dolgozik. Ezért reggel, amikor bementek a kafarnaumi zsinagógába, ahol Jézus beszélgetni kezdett, nem lepődtek meg azon, hogy a zsinagóga udvarán nyüzsgés támadt. Hamarosan kinyitották a zsinagóga ajtaját, és embersereg nyomult be az imaházba. Az arcok ismerősek voltak, az apostolok etették őket előző nap délután a tó túlsó partján. Most csodálkozva kérdezik Jézust: „Mester, mikor jöttél ide?” (25) Ott tartottak ugyanis, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után Jézus tanítványait csónakba ültette, ő maga pedig egyedül felment a hegyre.„Bizony, bizony mondom nektek: kerestetek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek” (26-27) Jézus nem osztatlanul boldog, amikor előző napi vendégeinek egy vállalkozó szellemű csoportja felkeresi a távoli zsinagógában. Nem kérdezi: Honnan tudtátok, hogy épp itt vagyok? Tudta, hogy megfigyelték, hogy az evezni kezdő tanítványok a csónak orrát Kafarnaum irányába fordították. Jézus nem kérdez feleslegesen. A keresés okát is tudta. Azt szeretnék elérni, hogy az előző napi csodát Jézus ismételje meg ma, holnap és mindenkor. Azonnal közli, hogy nem óhajt ingyen konyhákat nyitni sem Zsidó országban, sem más vidéken. Isten már az ember teremtésekor megadta a módot az emberi táplálkozáshoz. Termőföld, munka, gabona mag. Vetni, aratni, őrölni, dagasztani, sütni kell a kenyeret. Ebbe a folyamatba felesleges lenne az Emberfiának beleszólnia. A szülőtől kár lenne elvenni azt a boldogságot, hogy gyermeke kenyeréhez jókora boldogító hozzájárulást ad. Jézus tudta, hogy az ingyenélők nem kenyeret akarnak, hanem húst és sört. A zsidók a pusztában is megunták a negyven éves mannát. A vita eme részére Jézus kimondja a végszót: az Atya nem arra adta neki a küldetést, hogy felforgassa a teremtés rendjét, hanem arra, hogy a meggyöngült emberi erőket segítse természetfeletti erejével. Segítse azzal „az eledellel, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével” (27) Jézus küldetését ez a pecsét erősíti meg. Érdekes, hogy ezután egy értelmes kérdés fogalmazódik meg a küldöttségben: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”(28) Jézus válasza rövid és bölcs:
„Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”(29) A mai életben is egyedül ez a válasz igazít el: „Higgyetek abban, akit az Isten küldött” Ne higgyetek a hazugság és a gyűlölet követeinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése