Péntek húsvét 3 hetében
ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59
„Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus a kafarnaumi zsinagógában hosszan beszélt az Atya és a maga csodálatos ajándékáról hallgatóinak. Az Őt követő zsidók előbb csak a természetes ennivalót szerették volna állandó jelleggel kikényszeríteni tőle, amikor azonban Jézus állhatatosan kitartott amellett, hogy sokkal nagyobb ajándékot ad az emberiségnek, mint amit a zsidó ősök a pusztában kaptak a mannával, akkor az ingyen kenyér reményétől megfosztva felháborodtak. Azt kérték számon, Jézuson, hogy gondolja, hogy az ő testét eledelül adja nekik. Ha nem is mondták ki, felháborodtak: netán emberevésre gondolt Jézus? Ez érződik egymás közötti vitájukból. Jézus nem magyarázza meg nekik pontosan, hogy történik majd a gyakorlatban Testének és Vérének vétele. Isteni lesz a mód, ezt az addigi okfejtésből meg kellett volna érteniük, és hagyni kellett volna a konkrét megvalósítás módját későbbre. Jézus nem ok nélkül hangsúlyozta az előzményekben, hogy a hallgatóknak el kell hinniük szavait. Ezért nem magyarázza a módot, hanem nyomatékosan figyelmeztet: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (53-54) Vagyis hitet kíván, hittel elfogadni beszédeinek igazát, mert az Istent megilleti a hit. Nemcsak azért illeti meg a teljes és odaadó hit, mert az Isten örökké igazmondó, egy általános igazság áll mögötte, hanem azért is, mert Jézus tettei és tanítása mindig feddhetetlen igazságot sugároznak. Ha más egyéb nem sugallaná ezt a jelenlévőknek, legalább az lenne a szemük előtt, hogy Jézus három napig foglalkozott velük, és nemcsak hogy nem követelt tőlük tandíjat, de kéretlenül megvendégelte őket a pusztában. Aki ilyen önzetlen, jó akaratú, nagyvonalú, miért ne lehetne neki hinni, amikor még nagyobb jókat ígér? Továbbra is csak az addig felajánlott jó hírt, az evangéliumot ismétli meg az Úr. Nemcsak valamit kínál, hanem önmagát adja oda az embereknek az emberekért: „Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, a bennem marad, és én őbenne”(55-56) Az Atyára hivatkozik újra, aki a Fiát adta oda az emberekért, tehát hinni kell neki: „Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (57-58) Jézus nyugodtan hozzá tehette volna: atyáitok ribilliót csináltak, hogy töltsem meg a mannával a gyomrukat. Megkapták. Ették. Néha unták. Minden esetre meg nem érdemelték. Felajánlott adományaimat fogadjátok hálás szeretettel, hittel éljetek belőle.
ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59
„Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus a kafarnaumi zsinagógában hosszan beszélt az Atya és a maga csodálatos ajándékáról hallgatóinak. Az Őt követő zsidók előbb csak a természetes ennivalót szerették volna állandó jelleggel kikényszeríteni tőle, amikor azonban Jézus állhatatosan kitartott amellett, hogy sokkal nagyobb ajándékot ad az emberiségnek, mint amit a zsidó ősök a pusztában kaptak a mannával, akkor az ingyen kenyér reményétől megfosztva felháborodtak. Azt kérték számon, Jézuson, hogy gondolja, hogy az ő testét eledelül adja nekik. Ha nem is mondták ki, felháborodtak: netán emberevésre gondolt Jézus? Ez érződik egymás közötti vitájukból. Jézus nem magyarázza meg nekik pontosan, hogy történik majd a gyakorlatban Testének és Vérének vétele. Isteni lesz a mód, ezt az addigi okfejtésből meg kellett volna érteniük, és hagyni kellett volna a konkrét megvalósítás módját későbbre. Jézus nem ok nélkül hangsúlyozta az előzményekben, hogy a hallgatóknak el kell hinniük szavait. Ezért nem magyarázza a módot, hanem nyomatékosan figyelmeztet: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (53-54) Vagyis hitet kíván, hittel elfogadni beszédeinek igazát, mert az Istent megilleti a hit. Nemcsak azért illeti meg a teljes és odaadó hit, mert az Isten örökké igazmondó, egy általános igazság áll mögötte, hanem azért is, mert Jézus tettei és tanítása mindig feddhetetlen igazságot sugároznak. Ha más egyéb nem sugallaná ezt a jelenlévőknek, legalább az lenne a szemük előtt, hogy Jézus három napig foglalkozott velük, és nemcsak hogy nem követelt tőlük tandíjat, de kéretlenül megvendégelte őket a pusztában. Aki ilyen önzetlen, jó akaratú, nagyvonalú, miért ne lehetne neki hinni, amikor még nagyobb jókat ígér? Továbbra is csak az addig felajánlott jó hírt, az evangéliumot ismétli meg az Úr. Nemcsak valamit kínál, hanem önmagát adja oda az embereknek az emberekért: „Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, a bennem marad, és én őbenne”(55-56) Az Atyára hivatkozik újra, aki a Fiát adta oda az emberekért, tehát hinni kell neki: „Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (57-58) Jézus nyugodtan hozzá tehette volna: atyáitok ribilliót csináltak, hogy töltsem meg a mannával a gyomrukat. Megkapták. Ették. Néha unták. Minden esetre meg nem érdemelték. Felajánlott adományaimat fogadjátok hálás szeretettel, hittel éljetek belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése