Az Egyház alapjai

Ma két olyan szent férfit ünnepel Jézus Krisztus Egyháza, akik kétezer évvel ez előtt éltek a földön, és az emberiség történetében egy új fajtaváltozást észlelhettek. Mert a világ fennállása óta sok féle változás történt, amiről tudtak a későbbi utódok is. Az emberi élet mozgatórugója mindig egy jobb kor várása volt. Valami fantasztikus erő élt ebben a földi fajban, amit mindenki érzett, mindenki várt, és mindenki csalódottan omlott össze, amikor elérkezett egy pillanat, és vége szakadt az egyéni reményének, mert nem tudta elérni, hogy megtalálja a titkok titkát: hogy lehetne a földi élet boldog perceit örökre biztosítani. Négyezer éve elterjedt a hír, hogy egy Ábrahám nevű férfit megszólított egy titokzatos hang: Azok az emlékek, amelyek az emberiség örök életének reményéről szólnak, igazak, de összekeverte egy rossz szellem, aki szembeszállt az Istennel, a világ teremtőjével. Megvonta tőle örökre az örök boldogság reményét. Ezért az Isten legkedvesebb teremtményét a gonosz szellem tőrbe csalta, becsapta, az isteni létet ígérve neki. Ettől kezdve az ember reménye meghiúsult: nem élhetett korlátlan ideig a földön, ami egyébként sosem szerepelt a Teremtő ígéretében az ember részére, hanem csak hosszú és boldog földi élet, utána pedig a másvilágon, a mennyországban, Istent látva és ettől boldogítva az örökélet. Ábrahámnak Isten kegyelmet, vagyis isteni segítséget adott, hogy ezt komolyan tudja venni. Ezt a kegyelmet Istenáldásnak mondta: „Megáldalak, és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat is, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”(Ter 12,1-3) Ezt az ígéretet a teremtés történetével együtt egy negyvennapos látomásban Isten mind megmutatta Ábrahám egyik leszármazottjának, Mózesnek a Sínai hegyen. Amikor pedig elérkezett az idő, hogy Ábrahám népéből emberi alakot öltve magára az Isten Fia, hogy istenemberi létével magára vállalva az emberiség összes bűnét és büntetését, újra Isten fogadott fiaivá tegyen minden benne hívő embert. Egy prófétáknál is nagyobb rangú előfutárt küldött Isten a Messiás (Megváltó) előtt: „Illés (próféta) szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, hogy az apák szívét fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak”. (Lk 1,17) a Görögországból származó Lukács evangélista a saját népének és a történelemnek tett ezzel nagy szolgálatot Szent Pál nyomdokain. A Keresztelő János tanúsága alapján figyel föl Jézusra előbb János és András: „Másnap, amikor (a Keresztelő János) látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt”.(Jn 1,29-32) Előbb János és András, másnap Simon és Jakab beszélgetett Jézussal. Az Úr Simont rögtön Sziklának (Petra, Péter) nevezte el. Később, mint apostol, ő vallotta meg: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva”(Mt 16,16-19) Feltámadása utáni Jézus ezt a kérdést intézte Péterhez: Jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Háromszori kérdésre háromszori válasz: Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek. Legeltesd bárányaimat! Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-17) Pétert Rómában keresztre feszítették, Pált ugyanott, de nem ugyanakkor, lefejezték: „Két oszlopa igazságnak, Két csillaga e világnak, imádjátok Istent értünk, Péter és Pál, hadd jöjjön el ő országa közibénk már!” (Ho 211,1)