HIRSAUI BOLDOG VILMOS

HIRSAUI BOLDOG VILMOS 

bencés apát
*Bajorország. +Hirsau, 1091. július 5. 

A gyermek Vilmos nevelését a szülei a rengensburgi Szent Emmeram apátságra bízták. Képzésének kezdeteiről ő maga írta később: ,,Mivel kis gyermekként adtak iskolába, és gyorsan megtanultam az olvasást, jóval a szokásos idő előtt, tanító irányítása nélkül kezdtem el tanulni az írás művészetét is. Lopva és szokatlan módon, minden útmutatás nélkül tanultam meg írni. Eközben a tollnak olyan ügyetlen tartását szoktam meg, és ebben olyan javíthatatlannak mutatkoztam, hogy később mindazok, akik észrevették, biztosítottak róla: sohasem lesz jó kézírásom. Isten kegyelméből azonban másképpen történt, mint sokan gondolták.''

Vilmos korán felébredt tudásszomja magasztos célhoz és nagy sikerhez vezetett. Egyetemes zseninek nevezhetjük: rendkívülit teljesített a filozófia, a csillagászat és a zene területén. Egy általa szerkesztett csillagászati óra feltűnést keltett. -- Mindenekelőtt azonban a regulához hű, igaz szerzetes akart lenni. Úgy írják le, hogy szigorú volt önmagához, s barátságos mindenki iránt.

A Szent Emmaram kolostor szerzetesének életműve összefonódik Hirsau nevével. 1069-ben kapta meg a felszólítást, hogy vegye át a kolostor vezetését. Ettől kezdve pontosan fennmaradtak életének dátumai.

1069. május 28-án ment a Szent Aurelius kolostorba, amely első alapítása (830) után csak rövid ideig állt fenn; 1048--1054 között Szent IX. Leó pápa helyreállíttatta, s 1065-ben Einsiedelnből vonultak be oda szerzetesek. Az első, amit Vilmos megkövetelt, a kolostornak a világi hatalmaktól való teljes szabadsága volt. Csak kemény küzdelmek után állította ki a kívánt okmányt IV. Henrik 1075-ben. Ugyanebben az évben Vilmos Rómába utazott, hogy Szent VII. Gergely pápával (lásd: A szentek élete, 216. o.) megerősíttesse kolostora szabadságát. Egyidejűleg belekeveredett a király és a pápa közti harcba. Az egyháznak három dolog okozott igen nagy károkat: a püspökök kiválasztásánál a nemesi származást mindennél többre tartották, hagyták, hogy vásárolják e tisztséget és a személyes rátermettséget semmibe vették. -- Vilmos bátran pellengérre állította a kor visszásságait. Elképzelhetjük, mennyire felfortyantak azok, akik találva érezték magukat. Az ellentétek fokozódtak. 1077 pünkösdvasárnapján Vilmos befogadta a Szent Aurelius kolostorba Rheinfeldeni Rudolfot, IV. Henrik ellenkirályát. Vilmos és Henrik korábban békésen találkoztak, most viszont császári csapatoknak kellett volna a politikai ellenfélre támadniok. Ez azonban végül elmaradt.

Nem csekélyebb Vilmos jelentősége a szerzetesség történetében. Hirsauban, ahogy Einsiedelnben és Regensburgban is, eleinte a lotharingiai rendi szokásokat követték. A pápai legátus és Ulrik clunyi prior látogatása alkalmával azonban Vilmos meggyőződött a clunyi szokások előnyéről. Ezekre tért át Hirsau 1079-ben, de nem utánozták szolgai módon a clunyi mintát. Clunyi szent Hugó (lásd: 241. o.) maga ajánlotta, hogy mindent az ország jellege és szükségletei szerint kell alkalmazni. Így hát a clunyi szokásokat átdolgozták Hirsau viszonyaira.

E szokások lettek a világi gyámkodástól való mentesség eszméjével együtt a hirsaui reformmozgalom alapjai; ez aztán gyorsan elterjedt. (Húsz éven belül több mint harminc új alapítás következett, s összesen száznál több kolostor vette át a hirsaui reformot.) Laikus testvérek felvételével, a harmadrendszerű oblátus intézmény kialakításával és alkalmas igehirdetők küldésével olyan mozgalom indult meg, amely a nép széles rétegeit érintette.

Hirsau Németország legnagyobb kolostora lett. 1082--1091 között építtette fel Vilmos a Nagold folyó mellett az egyik dombon a Szent Péter és Pál bazilikát. III. Gebhard konstanzi püspök, az egykori hirsaui szerzetes szentelte fel. Tizenegy héttel később Vilmos apát meghalt. Utolsó gondja az egységre irányult: ,,Könyörgök nektek, hogy az Egyház egységében és az Apostoli Széknek való alávetettségben töretlenül tartsatok ki a halálig, ahogy rátok hagyományozták a kolostorban.'' Halála előtt még egyszer kifejezte azt a meggyőződését, hogy az olyan ember halálát, aki Istennek szolgált, voltaképpen nem halálnak, hanem sokkal inkább cserének kell nevezni, mert a mulandót a halhatatlannal, a földit a mennyeivel cseréljük fel.