Jeremiás imája
elmélkedés hatodik része
5,7:„Atyáink vétkeztek, és nincsenek többé, s mi hordozzuk bűneiket”
Jeremiás írja fő művében:„És ez történik majd: ahogy virrasztottam fölöttük, hogy gyomláljak és irtsak, hogy romboljak, pusztítsak és bajt hozzak, úgy virrasztok majd fölöttük, hogy építsek és ültessek mondja az Úr. Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el, hanem mindenki a saját bűne miatt hal meg; minden embernek, aki a savanyú szőlőt eszi, a saját foga vásik el”(Jer 31,28-30) Ugyanez a küldetése során Isten által kifogásolt zsidó közmondás most nagy nyomorúságában vádként vagy szemrehányásként újra visszatér a próféta kesergésében? Az ima elején ugyanis így kezdi panaszait sorolni: „Emlékezzél, Uram, mi történt velünk, tekints ránk és lásd gyalázatunkat” (1) Istent emlékezteti, maga pedig felejt valami nagyon fontos tanítást? Nyilván Jeremiás is úgy ítélte meg higgadtan ezt a kérdést, mint Tóbiás tette Ninivében, amikor keserűségében imádkozott, és igaz bűnbánatot tartott: „Ezért tehát, Uram, emlékezzél meg rólam és tekints reám. Ne állj bosszút bűneim és hanyagságaim, sem pedig atyáim bűnei miatt, melyeket elkövettek előtted. Mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, ezért adtál minket fosztogatásra, fogságra, halálra, szóbeszéd, gúny és intő példa lettünk a nemzeteknek” (Tób 3,3-4) Mi is siránkozunk időnként, hogy korábbi vétkek miatt sújt bennünket Isten haragja. Pontosabb úgy fogalmaznunk: őseink is, mi is vétkeztünk. Tóbiással egyetértve tartsunk bűnbánatot. Ezzel lehet igazán kezdeni megalapozni a jobb jövő esélyeit.
5,8: „Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből”
Jézus korában, Jeremiás után hatszáz évvel, Jézussal vitatkoztak ellenfelei. Kikérték maguknak azt az állítást, hogy ők szolgák lennének. Jeruzsálem pusztulásától kezdve mindig valamelyik idegen nép adófizetői, tehát szolgái voltak. Érthető Jeremiás keserve, hogy Isten szabad népe most fogságba esett, rabszíjra fűzve hajtják őket Babilonba Nabukodonozor király szolgáinak engedelmeskedve. Keserves érzés volt hazánk fiai számára nyögni a Habsburgok fennhatóságát, ezért fogalmazott így Petőfi: „Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés: válasszatok!” Szomorúan érzi ma minden magyar, hogy gúzsba köt minket a liberális vezetők nemzetellenes erőszakoskodása. Isten minden embert szabadnak teremtett, ugyanígy a népeket is. Szent István eszménye is a senkiknek alá nem vetett önállóság volt. Most pedig a pénz rabszolgaivá aláznak minket. A nemzetnek alig van vagyona, kimondhatatlan összegű adósság alatt nyomorgunk, sok honfitársunk nem tudja, miből vegyen a hónapvégén ennivalót a családjának. A családok komoly tömege eladósodott, s ha nem tud törleszteni, jelzálogba számító házát vagy lakását is elveszítheti. A nagy állami adósság terhét pedig még évtizedekig nyögheti az utókor. „Emlékezz, Uram, mi történt velünk!” Jaj, nekünk, mert a hitelezők érzéketlen szívű gonoszok.
5,9: „Életünk kockáztatásával szerezzük kenyerünket kard elől a pusztában”
Jeruzsálemben már az ostrom utolsó napjaiban nem volt ennivaló. Akadtak szülők, akik gyermeküket falták fel szörnyű éhségükben. Az el nem hurcolt nép szegény volt, nem rendelkeztek tartalékokkal. Béke idején is a napi napszámból élt a család. Most nem volt gazda, aki dolgoztatni és fizetni tudott volna. A hatalom pedig féltve őrizte zsákmányát, tőlük szerezni csak életveszéllyel volt lehetséges. 1950-től az új rezsim kezdett uralkodni. Szülőfalum gazdagnak mondott helység volt. Ettől az évtől kezdve akár koldusnak is lehetett volna bélyegezni. A gyönyörű gabonatermést már a cséplőgéptől elvitték a begyűjtők. A családoknak nem maradt semmi a terményből. Minden család negyed kiló kenyeret vehetett a boltban, nem számított, hányan vannak a családban. Ennek az árát úgy teremtették elő, hogy télen az erdőben a tölgyfák alól ellapátolták a havat, fölszedték a makkot és azt eladták.
elmélkedés hatodik része
5,7:„Atyáink vétkeztek, és nincsenek többé, s mi hordozzuk bűneiket”
Jeremiás írja fő művében:„És ez történik majd: ahogy virrasztottam fölöttük, hogy gyomláljak és irtsak, hogy romboljak, pusztítsak és bajt hozzak, úgy virrasztok majd fölöttük, hogy építsek és ültessek mondja az Úr. Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el, hanem mindenki a saját bűne miatt hal meg; minden embernek, aki a savanyú szőlőt eszi, a saját foga vásik el”(Jer 31,28-30) Ugyanez a küldetése során Isten által kifogásolt zsidó közmondás most nagy nyomorúságában vádként vagy szemrehányásként újra visszatér a próféta kesergésében? Az ima elején ugyanis így kezdi panaszait sorolni: „Emlékezzél, Uram, mi történt velünk, tekints ránk és lásd gyalázatunkat” (1) Istent emlékezteti, maga pedig felejt valami nagyon fontos tanítást? Nyilván Jeremiás is úgy ítélte meg higgadtan ezt a kérdést, mint Tóbiás tette Ninivében, amikor keserűségében imádkozott, és igaz bűnbánatot tartott: „Ezért tehát, Uram, emlékezzél meg rólam és tekints reám. Ne állj bosszút bűneim és hanyagságaim, sem pedig atyáim bűnei miatt, melyeket elkövettek előtted. Mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, ezért adtál minket fosztogatásra, fogságra, halálra, szóbeszéd, gúny és intő példa lettünk a nemzeteknek” (Tób 3,3-4) Mi is siránkozunk időnként, hogy korábbi vétkek miatt sújt bennünket Isten haragja. Pontosabb úgy fogalmaznunk: őseink is, mi is vétkeztünk. Tóbiással egyetértve tartsunk bűnbánatot. Ezzel lehet igazán kezdeni megalapozni a jobb jövő esélyeit.
5,8: „Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből”
Jézus korában, Jeremiás után hatszáz évvel, Jézussal vitatkoztak ellenfelei. Kikérték maguknak azt az állítást, hogy ők szolgák lennének. Jeruzsálem pusztulásától kezdve mindig valamelyik idegen nép adófizetői, tehát szolgái voltak. Érthető Jeremiás keserve, hogy Isten szabad népe most fogságba esett, rabszíjra fűzve hajtják őket Babilonba Nabukodonozor király szolgáinak engedelmeskedve. Keserves érzés volt hazánk fiai számára nyögni a Habsburgok fennhatóságát, ezért fogalmazott így Petőfi: „Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés: válasszatok!” Szomorúan érzi ma minden magyar, hogy gúzsba köt minket a liberális vezetők nemzetellenes erőszakoskodása. Isten minden embert szabadnak teremtett, ugyanígy a népeket is. Szent István eszménye is a senkiknek alá nem vetett önállóság volt. Most pedig a pénz rabszolgaivá aláznak minket. A nemzetnek alig van vagyona, kimondhatatlan összegű adósság alatt nyomorgunk, sok honfitársunk nem tudja, miből vegyen a hónapvégén ennivalót a családjának. A családok komoly tömege eladósodott, s ha nem tud törleszteni, jelzálogba számító házát vagy lakását is elveszítheti. A nagy állami adósság terhét pedig még évtizedekig nyögheti az utókor. „Emlékezz, Uram, mi történt velünk!” Jaj, nekünk, mert a hitelezők érzéketlen szívű gonoszok.
5,9: „Életünk kockáztatásával szerezzük kenyerünket kard elől a pusztában”
Jeruzsálemben már az ostrom utolsó napjaiban nem volt ennivaló. Akadtak szülők, akik gyermeküket falták fel szörnyű éhségükben. Az el nem hurcolt nép szegény volt, nem rendelkeztek tartalékokkal. Béke idején is a napi napszámból élt a család. Most nem volt gazda, aki dolgoztatni és fizetni tudott volna. A hatalom pedig féltve őrizte zsákmányát, tőlük szerezni csak életveszéllyel volt lehetséges. 1950-től az új rezsim kezdett uralkodni. Szülőfalum gazdagnak mondott helység volt. Ettől az évtől kezdve akár koldusnak is lehetett volna bélyegezni. A gyönyörű gabonatermést már a cséplőgéptől elvitték a begyűjtők. A családoknak nem maradt semmi a terményből. Minden család negyed kiló kenyeret vehetett a boltban, nem számított, hányan vannak a családban. Ennek az árát úgy teremtették elő, hogy télen az erdőben a tölgyfák alól ellapátolták a havat, fölszedték a makkot és azt eladták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése