Évközi 15 hét szerda
Iz 10, 5-7. 13-16; Mt 11, 25-27
„Jaj Asszíriának, haragom vesszejének!”
Isten évtizedeken keresztül küldte üzeneteit Izrael országának királyai és népe ellen. Ezekből a fenyegetésekből a szentmiséken olvasunk, és elmélkedünk arról, hogy Isten milyen csodálatos türelemmel és szeretettel figyelmezteti népét bűneire, és ösztönzi őket méltó bűnbánatra, megtérésre. Ha elfogadták volna, Isten megbocsátott volna nekik. Elkerülhették volna országuk eltörlését, a nép egy részének kiirtását és fogságba hurcolását. Annál is inkább fájhatott ez Istennek, mert kisebb-nagyobb szenvedésekkel már meglátogatta népét, jelezve, a végkifejlet kemény lesz. Isten jóindulatú üzenete ellenére a nép megírta saját ítéletét a pusztulás elérkezett. Nagy kevélyen ezt válaszolták: „a téglák leomlottak, de majd faragott kőből építkezünk; a vadfügefákat kivágták, de majd cédrusokat ültetünk helyükbe” (Iz 9, 9) Mindennek és mindenkinek pusztulnia kell! A büntetés eszköze Asszíria lett. Ők még kevélyebben fogták fel a küldetésüket. Úgy képzelték, hogy mindent a saját erejükkel tehetnek meg. Isten kötelező büntetését saját gonoszságukkal tetézték: „Jaj Asszíriának, haragom vesszejének! Kezemben van bosszúállásom botja. Elküldöm őt az elvetemült nemzet ellen, és parancsot adok neki haragom népe ellen, hogy zsákmányt zsákmányoljon, hogy prédát prédáljon, s tapossa azt, mint az utca sarát. Ő azonban nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkodik, hanem szíve szándéka, hogy pusztítson, és kiirtson nem kevés nemzetet” (10, 5-7) A kímélet nélküli pusztításra nem volt felhatalmazás: „Azt mondta ugyanis: a saját kezem erejével cselekedtem, az én bölcsességemmel, mert okos vagyok; eltöröltem a népek határait, vagyonukat elraboltam, és letaszítottam hatalmammal a trónon ülőket. Elérte kezem, mint a fészket, a népek gazdagságát, s amint begyűjtik az elhagyott tojásokat, úgy gyűjtöttem be a föld országait, s nem volt, aki szárnyát mozdítani merte volna, vagy száját kinyitotta volna, hogy csipogjon” (13-14) Az elbizakodott túlerő tehát ész nélkül rombolt. A mindennapi józan ész hiányzott az asszírokból: „Vajon dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Vajon nagyzolhat-e a fűrész azzal szemben, aki húzza? Mintha a vessző lendíthetné azt, aki emeli, és a bot emelhetné azt, aki nem fa!” (16) Isten ezek után a diadalittas asszírokat bünteti keményen. Hatalmuk csökken, sorvad, és egy másik birodalom fejére nő: „Ezért az Úr, a Seregek Ura, sorvadást bocsát kövéreire, és dicsősége alatt láng lobban fel, mint tűznek lángja” (17) Száz év múlva az elsorvadt, legyengült Asszíriát lerohanja, elpusztítja egy feltörő új birodalom, Babilon.
Iz 10, 5-7. 13-16; Mt 11, 25-27
„Jaj Asszíriának, haragom vesszejének!”
Isten évtizedeken keresztül küldte üzeneteit Izrael országának királyai és népe ellen. Ezekből a fenyegetésekből a szentmiséken olvasunk, és elmélkedünk arról, hogy Isten milyen csodálatos türelemmel és szeretettel figyelmezteti népét bűneire, és ösztönzi őket méltó bűnbánatra, megtérésre. Ha elfogadták volna, Isten megbocsátott volna nekik. Elkerülhették volna országuk eltörlését, a nép egy részének kiirtását és fogságba hurcolását. Annál is inkább fájhatott ez Istennek, mert kisebb-nagyobb szenvedésekkel már meglátogatta népét, jelezve, a végkifejlet kemény lesz. Isten jóindulatú üzenete ellenére a nép megírta saját ítéletét a pusztulás elérkezett. Nagy kevélyen ezt válaszolták: „a téglák leomlottak, de majd faragott kőből építkezünk; a vadfügefákat kivágták, de majd cédrusokat ültetünk helyükbe” (Iz 9, 9) Mindennek és mindenkinek pusztulnia kell! A büntetés eszköze Asszíria lett. Ők még kevélyebben fogták fel a küldetésüket. Úgy képzelték, hogy mindent a saját erejükkel tehetnek meg. Isten kötelező büntetését saját gonoszságukkal tetézték: „Jaj Asszíriának, haragom vesszejének! Kezemben van bosszúállásom botja. Elküldöm őt az elvetemült nemzet ellen, és parancsot adok neki haragom népe ellen, hogy zsákmányt zsákmányoljon, hogy prédát prédáljon, s tapossa azt, mint az utca sarát. Ő azonban nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkodik, hanem szíve szándéka, hogy pusztítson, és kiirtson nem kevés nemzetet” (10, 5-7) A kímélet nélküli pusztításra nem volt felhatalmazás: „Azt mondta ugyanis: a saját kezem erejével cselekedtem, az én bölcsességemmel, mert okos vagyok; eltöröltem a népek határait, vagyonukat elraboltam, és letaszítottam hatalmammal a trónon ülőket. Elérte kezem, mint a fészket, a népek gazdagságát, s amint begyűjtik az elhagyott tojásokat, úgy gyűjtöttem be a föld országait, s nem volt, aki szárnyát mozdítani merte volna, vagy száját kinyitotta volna, hogy csipogjon” (13-14) Az elbizakodott túlerő tehát ész nélkül rombolt. A mindennapi józan ész hiányzott az asszírokból: „Vajon dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Vajon nagyzolhat-e a fűrész azzal szemben, aki húzza? Mintha a vessző lendíthetné azt, aki emeli, és a bot emelhetné azt, aki nem fa!” (16) Isten ezek után a diadalittas asszírokat bünteti keményen. Hatalmuk csökken, sorvad, és egy másik birodalom fejére nő: „Ezért az Úr, a Seregek Ura, sorvadást bocsát kövéreire, és dicsősége alatt láng lobban fel, mint tűznek lángja” (17) Száz év múlva az elsorvadt, legyengült Asszíriát lerohanja, elpusztítja egy feltörő új birodalom, Babilon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése