Ferenc pápa levele Nagy Szent Teréz születésének 500. évfordulója alkalmából

Avilai Nagy Szent Teréz, misztikus és egyházújító - RV

Március 28-i keltezéssel szombaton tették közzé a Vatikánban Ferenc pápa levelét, melyet Saverio Cannistrà atyának, a sarutlan karmelita rend legfőbb elöljárójának küldött. A pápa az egyház egészével kapcsolódik a sarutlan karmelita rend hálaadásához „ennek az egészen rendkívüli nőnek a karizmájáért”. Gondviselésszerű kegyelem, hogy az évforduló egybeesik az Istennek szentelt élet évével, melynek során Avila Szentjében biztos vezetőként ragyog fel az Istennek átadott élet teljes és vonzó modellje”. A pápa a múltba visszatekintve azt a „sugalmazó szikrát” keresi, mely impulzust adott az alapító Teréznek is. Tanúságtétele a Krisztussal való közvetlen kapcsolatból, az imádságban szerzett tapasztalatából, az Istennel folytatott párbeszédéből és az egyház anyaságában gyökerező közösségi életből táplálkozott.

Szent Teréz az imádság mestere

Szent Teréz elsőként is az imádság mestere volt. Tapasztalatának középpontját Krisztus emberi mivoltának a felfedezése jelentette. Az a vágy éltette, hogy mindenkivel megossza ezt a tapasztalatát, ezért eleven és egyszerű stílusban leírta, hogy az „egy baráti kapcsolat, amivel megtudjuk, hogy Krisztus szeret minket”. Sokszor az elbeszélés imádsággá alakul át, mintha be akarna vezetni bennünket a Krisztussal folytatott benső dialógusba – írja levelében a pápa. Teréz az imádságot nem szűkítette le bizonyos időkre és helyekre, a legkülönfélébb alkalmakkor és helyzetekben fölfakadt benne az imádság, ahogy mondja: „bajos dolog lenne, ha csak félreeső helyeken imádkoznánk”. Meg volt győződve „az állandó imádság értékéről, még ha az nem is tökéletes mindig”. Azt kéri, hogy „legyünk az imádságunkban állhatatosak és hűségesek, még a lelki szárazság közepette is”. A lelki élet megújítására Teréz nagy örökséget hagyott, tele konkrét javaslatokkal, ima-utakkal és módszerekkel. Nem engedi, „hogy önmagunkba zárkózzunk, nem elégszik meg egy belső egyensúllyal sem, hanem újra és újra Krisztusból indul ki, hogy a szeretetben mindig növekedjünk Isten és a felebarát felé”.

Szent Teréz az evangélium fáradhatatlan hirdetője

A Krisztussal megélt személyes kapcsolata révén lett Teréz az evangélium fáradhatatlan hirdetője - állapítja meg a pápa a második gondolataként. Azért, hogy korának számos nehézsége közepette az egyházat szolgálhassa, Teréz nem maradt tétlen szemlélője az őt körülvevő valóságnak. Női mivolta és gyenge egészségi állapota ellenére úgy döntött, hogy „mind megteszi azt a keveset, ami rajta múlik, vagyis az evangéliumi tanácsok követését a lehetséges tökéletességgel, és hogy gondoskodjék arról, hogy a környezetében a többi nővér is hasonlóképpen cselekedjék”. Így kezdődött el a terézi reform, melyben arra kérte a nővértársait: „ne vesztegessék el az időt arra, hogy Istennel jelentéktelen dolgokról társalogjanak, miközben lángokban áll a világ”. „Ez a missziós és egyházi lelkület mindig is jellemző volt a karmelitákra” – állapítja meg Ferenc pápa a levelében. Mint egykor, ma is új távlatokat nyit a Szent, nagy vállalkozásokra szólít fel, hogy a világot „Krisztus szemével nézzük, keressük azt, amit ő keres, és szeressük azt, amit ő szeret”.

Szent Teréz a közösségi élet építője

Szent Teréz jól tudta, írja levele harmadik pontjaként Ferenc pápa, hogy „sem az imádság, sem a misszió nem tudja önmagában fenntartani a hiteles közösségi életet”. Éppen ezért az egyes karmelita kolostorok alapjává a testvériséget tette: „Itt mindenki szeresse és érezze egymást, segítse a másikat kölcsönösen”. Nagy figyelemmel intette a nővéreket az önmagukra hivatkozás, az autóreferencialitás veszélyeire, mert az igazi közösségi élet megkívánja, hogy „szinte mindenben lemondjunk önmagunkról és a kényelmünkről”. Ezért ajánlja „az alázat erényét, mely nem a külső elhanyagolásából, sem pedig a lélek benső félénkségéből áll, hanem mindenki ismerje jól saját képességeit és azt, amit Isten megtehet benne”. Az így vett terézi alázatnak ellentettje a „hamis önbecs, mely fecsegésben, féltékenykedésben, kifogásokban ölt testet és, ami komoly kárt okoz a közösségi kapcsolatoknak”. Az igazi terézi alázatnak része továbbá „önmagam elfogadása, saját méltóságom tudata, a missziós bátorság és az Istenre hagyatkozás”.

Ezekkel „a nemes gyökerekkel a terézi közösségek arra kaptak maghívást, hogy a közösségi élet házai legyenek, ahol tanúságot tesznek a testvéri szeretetről és az egyház anyai arcáról, miközben az Úr felé továbbítják a világnak a megosztottságok és háborúk gyötörte szükségleteit”.

Végül megköszönte a szentterézi közösségeknek, hogy „rábízzák a pápát a Kármelhegyi Boldogasszony oltalmának különleges gyengédségére és imádságukkal kísérik őt az egyház nagy próbatételei és kihívásai közepette”. Azt kérte Ferenc pápa a sarutlan karmelita rend tagjai számára, hogy „életük tanúságtételén ragyogjon át az evangélium öröme és szépsége és sok fiatalt vonzzon Krisztus követésére”, majd apostoli áldását adta rájuk.