Nagyböjt ötödik vasárnapja

Nagyböjt ötödik vasárnapja

„Hódolatáért meghallgatásra talált”

Gyermekkoromban és fiatal pap koromban ezt a vasárnapot „fekete” vasárnapnak hívtuk, mi magyarok, az Egyház hivatalosan szenvedés vasárnapnak. Most a szenvedés vasárnapja a jövő vasárnap hivatalos neve, amely a nagyhét első napja. Az Egyház attól kezdve napról-napra követi Urunk utolsó napjainak eseményeit a liturgiában, hogy méltón ünnepeljük megváltásunk nagy titkát. A mai olvasmányok az elnevezéstől függetlenül már Jézus szenvedéseinek szemlélésére készítenek fel bennünket. A szentlecke arról szól, hogy Jézus egész életében küldetése csúcspontjára a megváltó szenvedésre és halálra készül. Nem sztoikus bölcselő volt, aki arra edzte magát, hogy az élet nehézségeit száraz szemmel, némán, érzéketlenül tudja elviselni. „Jézus testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól” (7) Ennek a készületnek a záróakkordja volt az Olajfák hegyén a fohász: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te”(Mt 26,39) Nem okozott törést számára, hogy Atyja akarata változatlan maradt, és bármennyire gyötrődött emberi természete a borzalmas szenvedések miatt, engedelmes volt mindhalálig. „Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett”(8) Így kellett lenni, hiszen minden bűn Isten parancsainak megszegése, tehát engedetlenség. Mivel „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig, ezért Isten felmagasztalta Őt, és olyan nevet adott neki, amely minden név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban”(Fil 2,8-10) Nem csak Ő dicsőült meg, hanem azok is, „akik általa Istenhez közelednek, hisz mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”(Zsid 7,25)