Az élet igéje – 2016. február
Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.
„Mint
akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66,13)
Ki ne
látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát?
Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit,
gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha
érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak
mondja magát, mint egy édesanya.
Ezekkel
a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták,
hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket,
ahol kiábrándulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját
hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett mindent újrakezdeniük.
Izrael
tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a
terrorcselekmények vagy az embertelen kizsákmányolás áldozatai. Körülöttük
kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták.
Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert
elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a
tengerben lelték halálukat. Apokaliptikus események szemtanúi vagyunk.
Az
élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodásában ott
is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van
azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe
kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes
fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a
kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az
édesanya, aki ölébe veszi gyermekét, és megvigasztalja. Ki kell nyitnunk a
szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk
gyengéd szeretetét irántunk, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni
azoknak, akik fájdalmak és megpróbáltatások közt élnek, és vigasztalásuk
eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is
megvigasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik,
amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).
Chiara
Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt így ír: „Uram, add nekem az
összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet
mindazért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek
mindenkit, aki beteg és magányos.
Ki
vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja
szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható
szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és
szeretetével föloldja a világ minden magányát.” (Chiara Lubich, Elmélkedések,
Új Város, Budapest, 2008, 19.)
Különböző
egyházakhoz tartozó testvéreinkkel együtt éljük ezt az igét, amelyet egy német
ökumenikus csoport választott, hogy ez az ígéret egész év folyamán kísérjen
bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése