Az Irgalmasság Szent Éve 66.

Az Irgalmasság Szent Éve - Negyven napos kinyilatkoztatás

Amikor Mózes a negyven napos kinyilatkoztatás gyönyörű élménye után viszaindult a hegy lábánál hagyott néphez, és látta, hogy azoknak vidám táncba lendül a lábuk, nem várják sem Isten jelenését, sem az ő visszatérését, hanem egy borjú aranyból öntött szobra körül ropják a táncot, dühében földhöz csapta az isteni kézzel faragott, isteni ujjakkal megírt tízparancsolat-táblákat. Ezek természetesen darabokra törtek. Mózes valószínűleg arra gondolt, hogy az ő népét így többé nem szereti és nem fogadja vissza irgalmába a világ Ura. Ezért rémült meg, amikor az Úr kijelentette, hogy személyesen nem vezeti a népet visszafelé, az „ígéret földje felé vezető úton, hanem angyalt jelöl ki erre a feladatra. Némi reményt villantott fel a lelkében Isten kijelentése, hogy őt szereti továbbra is a Teremtő. Aztán alázatos könyörgésére: ’Ha te magad nem jössz velünk, akkor inkább ne is vezess el innét bennünket. Miről ismerhetnénk meg, hogy én és a nép kegyelmet találtunk színed előtt, ha nem arról, hogy velünk vonulsz, és mi, én és a néped, ezáltal a föld minden népe előtt kitüntetésben részesülünk? Az Úr így válaszolt Mózesnek: Megteszem azt is, amit kértél, mivel kegyelmet találtál színem előtt, és én név szerint ismerlek téged” (Kiv 33,15-17) Mózes ezek után megnyugodva élete legnagyobb kérését adta elő: „Hadd lássam meg dicsőségedet. A válasz ez volt: Megtesszem, hogy elvonul előtted egész fényességem, és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes v agyok ahhoz, aki nekem tetszik. Azután hozzáfűzte: De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. Az Úr így szólt: Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek, és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (Kiv 33,19-23)